Súlyos diszkrimináció, elnyomás, kiközösítés – a moldvai magyarok néhány évtizeddel ezelőtt még így éltek, az utóbbi időben azonban látványosan javul a helyzetük. Interjú Pogár Lászlóval, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének az elnökével.
Sokan talán nem is tudják, de él nagyjából 60 ezer ember Románia keleti részén, akik a mai napig beszélik valamilyen szinten a magyar nyelvet és tartják a hagyományokat – valamint az itt szintén kisebbségben lévő katolikus vallást –, pedig a szülőföldjük a történelem során soha nem tartozott Magyarországhoz. Ők a csángómagyarok, a településeik egy 140 ezer fős város, Bákó vonzáskörzetében találhatók.
Évszázadokig semmibe vették és szinte levegőnek nézték őket, de a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) munkájának köszönhetően az elmúlt két-három évtizedben megmozdult valami.
Milyen volt az élet csángómagyarként régebben?
Nagyon sokáig visszaszorították és elnyomták azokat, akik szerettek volna érvényesülni. A 90-es években még tudatos cél volt, hogy bomlasszák a közösséget: az orvosokat és más szakembereket direkt elküldték más megyékbe Brassótól Konstancáig, hogy minél távolabb legyenek a szülőföldjüktől és a rokonaiktól.
Amikor először elhagytam a saját falumat, 15 éves voltam, és meglepett, hogy máshol is beszélik azt a nyelvet, amit mi használunk.
2008-ban, 24 éves koromban jelöltettem magam Magyarfalu (az egyik legkeletebbre fekvő magyar település, 900 kilométerre Budapesttől – a szerk.) polgármesterének az RMDSZ színeiben. Azután, hogy kiálltam az emberek elé és nyíltan bejelentettem ezt a szándékomat, szinte azonnal kirúgták édesapámat a munkahelyéről, édesanyámnak pedig levágták a rokkantsági segélyét.
Ezen kívül hogyan jelent meg a diszkrimináció a mindennapok során?
Rengeteg ilyen példát tudnék említeni, sajnos teljesen megszokott volt, hogy lenéztek és semmibe vettek bennünket. Amikor gyerekként leküldtek kenyérért, a pék még azt mondta: „magyarok álljanak a sor végére!” Az iskolában is nagyon gyakori volt a nyomásgyakorlás, főleg akkor, ha valaki csak magyarul beszélt. Ilyen volt a hangulat a kilencvenes években. Én első osztályosként hétig tudtam számolni románul, ennyi volt az összes romántudásom. Ma már nem így van, az elmúlt évtizedekben a csángómagyar szülők tudatosan elkezdtek románul beszélni a gyerekeikkel, hogy ne legyenek kiszorítva a közösségből.
Volt egy tanárnőm, aki minden óráját azzal kezdte, hogy elmondta: amikor az utcán találkozol valakivel, köszönj neki románul, mert így kell. Akár csángó az illető, akár román. A szülők jóformán tehetetlenek voltak, semmilyen szervezet nem állt mögöttük – generációk nőttek fel úgy, hogy egyáltalán nem volt magyar nyelvű oktatás, sem érdekképviselet.
Nem csoda, hogy mindenkinek az volt inkább a fontos, hogy a gyereke tanuljon meg rendesen románul, tudjon érvényesülni és ne ostorozzák a gyenge romántudása miatt.
Mivel foglalkozik a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége?
1991-ben jött létre a szövetség Sepsiszentgyörgyön, 2000-ben kezdtük az iskolán kívüli oktatást a moldvai magyar településeken. Klézse és Pusztina volt az első két helyszín, majd fokozatosan bővült a kör. Jelenleg 35 helyszínen vagyunk jelen, nyelv- és hangszeroktatást, hagyományőrző foglalkozásokat tartunk, hogy az idősebb generáció kihalásával ne merüljenek feledésbe. Szerencsére ma már elmondható, hogy több településen a gyerekek szépen haladnak a magyar nyelv tanulásával az oktatási programunknak köszönhetően, illetve akár egy teljes zenekart is össze tudunk állítani fiatalokból a zeneoktatási és hagyományőrző programunk eredményeként. Sportprogramokat is szervezünk a gyerekeknek, például labdarúgó bajnokságot: ezeknek komoly vonzerejük van a falvakban, akár több százan is összegyűlnek ilyenkor.
Kezdünk egyre jobban a helyi szervek tudatába kerülni, végre számolnak vele, hogy mi is létezünk és érvényesülni szeretnénk. 2015-től felnőttekkel is elkezdtünk foglalkozni, például táncházakat szervezünk, minden februárban pedig a már hagyományos Csángó Bált Bákóban.
A legutóbbi minden eddiginél sikeresebb volt: ha valaki azt mondja nekem a 90-es években, hogy összegyűlik 1200 magyar az egész megyéből, aligha hittem volna el.
Akkor ezt nem lehetett volna megszervezni, de az emberek se merték volna felvállalni.
Most már lehet látni, hogy van jövője a moldvai magyar kultúrának. 2019-ben vásároltuk a bákói Magyar Házat, direkt a buszállomással szemben, hogy az ingázó gyerekek és a falvak lakói könnyen megközelíthessék. 40-50 gyerek vesz részt itt napi szinten a délutáni oktatásban, modern oktatótermeink vannak, táncházakat és más zenés programokat is gyakran szervezünk. Ugyancsak itt van az MCSMSZ főhadiszállása, az irodánk. Előtte egy tömbház lakásában működtünk, össze sem lehet hasonlítani azokat az állapotokat a mostanival.
Hány főt foglalkoztatnak és megvan-e a megfelelő anyagi támogatás ahhoz, hogy ezek a programok ennyi helyszínen fenntarthatóak legyenek?
135 alkalmazottunk van a 35 helyszínen, ahol jelen vagyunk. Ezek közt Csíkszeredában üzemeltetünk egy kollégiumot, ahol jelenleg 50 középiskolás gyerek tanul: ők azok, akik nyolcadikos koruk után is szerettek volna az anyanyelvükön továbbtanulni. Erre jelenleg Moldvában nincs lehetőség, ott azonban megkaphatják a megfelelő alapokat ahhoz, hogy később Kolozsvárra vagy akár Magyarországra menjenek egyetemre, és értelmiségi váljon belőlük.
Persze vannak, akik utána ott maradnak, de ma már a bákói irodánkban is 90 százalékban olyan csángók dolgoznak, akik továbbképezték magukat, majd visszatértek.
A magyar kormánynak és különösen Járai Zsigmondnak, a csángó ügyekért felelős miniszterelnöki megbízottnak köszönhetően 2019 óta nagyon sok helyszínen tudtunk bővülni, úgy is fogalmazhatnék, hogy az elmúlt négy évben többet haladtunk, mint előtte 25 évig. Ez annak köszönhető, hogy Magyarország Kormánya nemcsak a működéshez, de a fejlesztésekhez (például Magyar Házak építéséhez) is biztosította a forrásokat.
Az elmúlt években tucatnyi új közösségi ház épült, ennek köszönhetően immár XXI. századi körülményeket tudunk biztosítani a programjainkon rendszeresen részt vevő közel 1800 gyereknek és felnőttnek.
2019 előtt egyik kicsi házból költöztünk a másikba, a legtöbbet ráadásul csak béreltük. Magyarfaluban egy garázsban kezdtük, ma már 130-an vesznek részt az oktatásban az újonnan épült Magyar Ház termeiben. Még minimum 20 településen kellene megvetnünk a lábunkat, de az ukrajnai háború és az általános gazdasági helyzet sajnos szűkíti a mi mozgásterünket is.
Elnökként mik a feladatai?
Nagyon sokat dolgoztam az elmúlt 5 évben azon, hogy a települési önkormányzatok, a megyei román politika résztvevői elfogadjanak bennünket. Egy évtizeddel ezelőtt még szóba se jött, hogy bármiféle megállapodást kössenek velünk magyarokkal, rengeteg egyeztetés kellett hozzá, hogy lassanként elkezdjenek nyitni felénk. Ma már ott tartunk, hogy ha megszervezünk egy focibajnokságot mondjuk Ferdinándújfalun, megkapjuk hozzá a helyi sportcsarnokot, sőt a román állami iskola focipályáit is használhatjuk.
Nemrég még nemhogy nem engedélyezték ezt, általában direkt keresztbe is tettek.
Székelyföldön, vagy pláne Magyarországon ezeket a dolgokat nehezen tudom elmagyarázni, ott természetes dolog, ha egy civil szervezet focimeccset szervez a gyerekeknek, vagy meleg ebédet biztosít a rászorulóknak.
Itt viszont az is óriási előrelépés, ha félelem nélkül felhívhatok egy polgármestert, és elmondhatom neki, hogy szervezünk egy programot a faluban, jöjjön el a megnyitóra.
Össze se lehet ezt hasonlítani azzal, amikor még azért nem mertek elmenni az emberek az általunk szervezett programokra, nehogy a polgármester vagy az iskolaigazgató fülébe jusson, hogy ott voltak, és kegyvesztetté váljanak nála.
Minek köszönhető ez a fordulat?
5-6 éve elkezdtem tudatosan felkeresni a polgármestereket. Mindenhol azt mondtam: „figyelj, hoztam egy üveg jó magyar bort, beszélgessünk.” Így sokkal könnyebb volt megismerni egymás nézőpontját és kialakítani a bizalmat. Ma már van olyan polgármester, aki eljön a rendezvényeinkre, magyarul köszön az embereknek, akár még beszédet is mond. Biztosan az is sokat segített abban, hogy komolyan vegyenek bennünket, hogy látták, milyen impozáns Magyar Házak épülnek egymás után a településeken.
Az például, hogy Magyarfaluban 130 gyerek csődül oda napi szinten, hogy részt vegyen a foglalkozásainkon, erős érv amellett, hogy van értelme a munkánknak.
Persze ma is akad még olyan falu, ahol nagyon ellenünk van a polgármester, de ezeknek a száma egyre csökken.
Milyen a jövőképük?
Az asszimilációt teljesen megállítani nem lehet, bizonyos mértékig viszont fékezhető. Minden csángómagyar identitását megőrizni nagyon nehéz feladat, de vannak nagy előrelépések. A legnagyobb kihívás a bátorság elérése: 1989-ig, sőt még utána is hazugságban és elnyomás alatt volt az egész moldvai magyarság, ilyen téren mára rengeteget javult a helyzet.
Egyre többen bátorodnak fel és mernek kiállni magukért.
Elég csak azt megnézni, hányan használják a Facebookon a magyar nevüket, még ha román betűkkel írják is le, pedig hivatalosan itt mindenkinek román hangzású neve van az iratainkban. Bizakodóak vagyunk, ugyanakkor jelentős előrelépést nem lehet rövid idő alatt elérni, hosszú út áll még előttünk.
300 évnyi elmaradást például a magyaroktatás terén nem tudunk néhány év alatt behozni.
Az elvándorlás is komoly probléma: nagyon sokan mentek külföldre, ez nemcsak a csángók körében jellemző, hanem egész Romániára. Emellett azok a települések, amelyek közelebb vannak Bákóhoz, nagyon elrománosodtak. Sok évig nem volt semmilyen magyar oktatás vagy foglalkoztatás. A kommunista rendszerben a magyarok ellenségnek számítottak, emiatt a csángók féltek megszólalni magyarul, a munkahelyükön is lenézték őket, ha kiderült a származásuk.
Most egyre többen el merjük mondani, hogy csángómagyarok vagyunk, és meg merünk szólalni az anyanyelvünkön.
Ugyan még nem ők vannak többségben, de végre jó irányba haladunk.
Ha egy tízfokú skálát nézünk, ami nulláról indul és 10 a legideálisabb állapot, hol tartunk most?
Nehéz ilyen skálában gondolkodni, mert a nulla valójában nem nullát jelent, hanem mínusz 10-et. Ma már egyértelműen pluszban vagyunk, rengeteg sikert könyvelhetünk el, de bőven van még tennivaló. Azt szoktam mondani, hogy amíg az ember nem dob bele semmit az állóvízbe, nem történik semmi. De attól a perctől kezdve, hogy beledobsz egy kis kavicsot, elkezd gyűrűzni a víz, és a közepétől elér egészen a legszéléig. Ez a hasonlat ránk is igaz, kicsit a csángó települések is olyanok, mintha apró szigetek lennének a románság tengerében. Nagy probléma az asszimiláció, de ha újabb és újabb kavicsokat dobunk be a vízbe, annak szépen lassan látszani fog az eredménye.
