„A minden körülmények közötti kitartás és helytállás az egyedüli módja annak, hogy a kisebbségi létben megmaradhassunk” – vallja Orosz Örs, a tavasszal Highlights of Hungary díjjal, nemrég pedig Szlovákiai Civil Becsületrenddel kitüntetett értékmentő és jogvédő aktivista, a Sine Metu Polgári Társulás elnöke, a Nyitrai kerületi önkormányzat kulturális és idegenforgalmi bizottságának elnöke.
Dunamocs színmagyar falu, csak a Duna választja el az anyaországtól a két végzetes békeszerződés következményeképp. Itt született és nőtt fel Orosz Örs, erős magyar, patrióta közegben.
„Ez nyilván meghatározta az identitásomat. A szülőfalumban 1920 óta a trianoni békeszerződés aláírásának emlékére mindennap fél négykor harangoznak. Sokáig nem tudtam, hogy 1949-ben, amikor megkezdődött az enyhülés, itt nyitották újra az első magyar iskolát, mert a bezárt épület ajtaját az asszonyok betörték, a háború előtti kántortanítójukat meg beterelték oktatni” – meséli.
Az 1985-ös születésű férfi honismereti érdeklődését leginkább az formálta, hogy vegyész édesanyja a nyugati tömbterületről, gépészmérnök édesapja pedig keletről, a legészakibb magyar szórványfaluból, Jászóról származik. „Ez a kelet–nyugati jelenlét volt meghatározó, a családi utazgatások alkalmával igazán szép tájakat láttam, Gömör, Abaúj és Torna vidékét, szerettem volna részletesen megvizsgálni őket.”
Komáromba járt gimnáziumba, s nem csak ő szerette meg a várost, ő is megszerettette városi osztálytársaival a dunamocsi vidéket. Honismereti túrákat szervezett nekik, idővel az országos Honismereti kerékpártúra lebonyolításába is bekapcsolódott, sőt néhány alkalommal a fő szervezője is volt. A földrajz már ekkor érdekelte, később politikai földrajzra szakosodott – mégpedig Prágában, a Károly Egyetemen.
„A csehszlovák időkben a felvidéki magyaroknak Prágában tanulni nemcsak presztízs, de valahol menekülőút is volt, hiszen a szlovák főiskolákon dívó magyarellenesség itt kevésbé vagy egyáltalán nem volt jelen” – magyarázza. Az ezredfordulón egyébként is ez volt a jellemzőbb Szlovákiára.
Orosz jellegzetes élményeként emlékszik vissza arra, hogy egy tátralomnici sítúra során egy kávézóban maga a tulajdonos jött oda az asztalukhoz megtiltani nekik, hogy magyarul beszéljenek.
Egyébként ő előbb tanult meg csehül a prágai egyetemen, mint szlovákul, utóbbit a rossz közoktatási módszerek miatt csak felnőtt fejjel sajátította el. De nem bánja, és azt sem, hogy nem egy kőhajításnyival délebbre, az anyaországban nőtt fel: „Igaz, hogy ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy, mert minden idegen nyelv tágítja a látókört. Magyarként az ember csak egy szláv nyelv birtokában tudja igazán megismerni a visegrádi, közép-európai életteret.”
A prágai évek pedig Orosznak is meghatározók voltak. „Összetartó, jó csapat volt. Felvidéki magyar gyerekekként fűtött minket a hazaszeretet, a tenni akarás, és a közéleti ténykedésemnek, a kétnyelvű Dél-Szlovákiának, a kétnyelvűség előmozdításának a gondolata is ott született meg.”
Az ötlet testet is öltött a Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom formájában a Prágában és Budapesten tanuló egyetemisták összefogásából. A mozgalom zömmel anonim tagjai a 2010-es években többek között látványos plakátkampányokkal és flashmobokkal hívták fel a figyelmet a magyar nyelv státuszára, s mint ahogy Orosz fogalmaz, a régi tagok „ma is aktív emberek, akik tesznek a közösségért, és más posztokon végzik a dolgukat”.
Egyébként az azóta Szlovákia legnagyobb magyar nyelvű rendezvényévé növő Gombaszögi nyári tábor is, ha úgy tetszik, prágai eredetű: ottani egyetemisták hozták létre az első változatát 1928-ban.
Az időközben a megszűnés szélére sodródó tábort végül Orosz és a felvidéki hallgatókat egyesítő Diákhálózat ambiciózus tagjai vették át 2009-ben; sikerüket jelzi, hogy a fesztiválként, szabadegyetemként és társadalmi kerekasztalként is működő rendezvényre a koronavírus-járvány előtti utolsó évben már 30 ezer látogató érkezett, s félezer program, csapatjáték, előadás, koncert várta őket. „Ma már több a szervezője a tábornak, mint ahány résztvevője volt” – emlékszik vissza Orosz.
A rendezvény különlegességét az is adja, hogy megférnek egymás mellett a különféle világnézetű emberek, ami (gomba)szöges ellentétben van az acsarkodó mindennapi politikával. Mint Orosz rámutat, a felvidéki magyaroknak nincs olyan összetartó hagyományuk, mint az erdélyieknek, a széthúzás pedig politikai sikertelenséghez vezet; a közösségnek méretéből fakadóan meg kell tűrnie a vélemények sokszínűségét.
„Lehet többségi vélemény, de nem közösíthetjük ki az egyéb véleményeket, és ennek egyfajta szimbólumává vált Gombaszög, mert ott mindenki megkapja a programalkotásban a neki járó autonómiát.”
Orosz nem túl optimista a részben általa tető alá hozott közös magyar párt, a Szövetség jövőjét illetően: „Beletespedtek a regionális témákba, és úgy látom, mintha lemondanának az országos ambícióikról. De még mindig bízom a közösség életösztönében.”
Legnagyobb aggodalmát a felvidéki magyarság demográfiai folyamatai táplálják: „Féltem a közösségünket a következő harminc évtől, s ha az etnikai politizálás intézménye megbukik, márpedig benne van a pakliban ezen a választáson, akkor másfajta érdekérvényesítési stratégiára kell berendezkedni.”
