Nagy a félelmük címmel egy igen érdekes cikk jelent meg Johannes Bebermeier tollából a német t-online oldalán, ami több mint meglepő, hiszen ritkán találkozhatunk Németországban ilyen nyílt kritikai hangvétellel.

A bírálat egyértelműen az Ampel-koalíciót (a kormányzó „lámpa-koalíciót”) érte, azon belül is az ún. Schuldenbremsét, vagyis az adósságféket, valamint konkrétan a külügyminiszter egyik kijelentését.

A szerző nem tagadja, hogy a jó politika bonyolult, különösen halmozott válságok idején. A költségvetési tervezetről szóló vitában, és annak minden fordulójában egyre világosabbá vált, hogy mit jelent, ha a politikusok szándékosan korlátozzák adósságfékkel a mozgásterüket.

Intézkedések tekintetében ez egy fájdalmas vagy-vagy.

Azt, hogy mennyire fájdalmas, és hogy a koalíció tagjai mennyire tehetetlenek, éppen az Ukrajnának nyújtott támogatásról szóló vita mutatta meg. Péntek este Annalena Baerbock külügyminiszternek egy olyan vagy-vagy-ot kellett elmagyaráznia, amelynél kellemetlenebbet aligha lehetne.

Egy beszélgetésen azzal szembesült, hogy a kormányzó pártok éppen most döntöttek újabb 700 millió eurós segélyről Ukrajna részére, miközben sok családnak a magas infláció miatt nem telik nyaralásra.

Baerbocknak nem jutott más eszébe, minthogy óva intett attól, nehogy az Ukrajnának nyújtott segélyeket és az ottani szenvedést kijátsszák a németországi szociális juttatásokkal szemben.

„Ez senkinek sem használ itt Németországban, akinek kevés pénze van – mondta –, az ukrajnai embereknek pedig a kigúnyolása lenne.”

Valójában ezzel a mondatával éppen ő az, aki az egyiket kijátssza a másik ellen. Sokkal kézenfekvőbb az a következtetés, hogy a gazdag Németország számára mindkettőnek lehetségesnek kellene lennie: az üdülésnek és az ukrajnai segélynek is.

És lám, ez az Ampel-koalició fájó pontja.

Baerbock mindezt nagyon is jól tudja, ezért is menekült ehhez a moralizáló, elterelő manőverhez. Mert a vagy-vagy valójában nem alternatíva nélküli. Hogy az adósságfék mennyi mozgásteret biztosít, azt az elmúlt években maguk a politikusok mutatták be a különböző „árnyékköltségvetéseikkel”, vagyis költségvetési javaslataikkal.

Adam Tooze gazdaságtörténész nemrég azt mondta, hogy az adósságfék valójában a politika szabadságtól való félelme. Ezzel arra a szabadságra utalt, hogy az ember maga döntse el, az adósság veszélyes vagy szükséges.

„Én azt mondanám, hogy az adósságfék a politika félelme önmagától – mondta Tooze. – Mégpedig a félelem attól, hogy nem tud bánni a pénzzel. És így az adósságfék egyben menekülés is a felelősség elől: sajnos nem tudtunk többet tenni, de nem mi vagyunk a hibásak, az adósságfék tette.”

És ebben van igazság.

Azon viszont mindenképpen lehetne vitatkozni, hogy a politikusok önmaguktól való félelme nem jogos-e. Mert, ha a félelem megmarad, az a saját alkalmatlanság beismerése is.

De mindez momentán egyszerűen nem elég.

Jobb politikára van szükség – írja a cikk – Magabiztosabb, bátrabb politikára. Olyan politikára, amely nem a közvélemény-kutatásokat nézi, hanem használja a négy évre kapott hatalmat.

Mert „nem olyan politikát kérünk, amely csak szép történeteket mesél nekünk!”

– zárja sorait a szerző.

Jól látható, mennyi feszültség gyűlt össze a német közéletben és politikában.

A német „Talfahrt” (magyarul talán zuhanórepülésnek nevezhetnénk) jól mutatja, mennyire alaptalan a magyar ellenzék vádaskodása a hazai konzervatív kormány gazdaságpolitikája ellen. Mert ugyanez már érezhető – és nagyon is megérezhető! – a német közéletben és a mindennapokban is.

Nem igaz tehát, amit július 10-én Gyurcsány Ferenc az ATV riporterének arra a kérdésére válaszolt, hogy „nem lehetséges-e, hogy a külső, európai válság mutatja a hatását Magyarországon?”

A levitézlett ex-miniszterelnöknek akkor így felelt: „Nem. Mert ami itt nálunk van, az Orbáni válság és infláció, amit a kormány okozott…”

De lám, Bebermeier cikke is rávilágít arra, hogy ez csak egy politikai lózung, semmi egyéb.

(TTG)

Kiemelt kép: Fotó: MTI/EPA/Filip Singer