A kérdést nem csak én teszem fel, hanem sok más „kinti” magyartól is hallhatjuk, főleg azoktól, akik több évtizede élnek Európa nyugati felén, Németországban.

A hosszú évtizedek során a németországi magyarok többségének be kellett látnia, hogy a magukkal hozott „magyar felfogásukat” és életszemléletüket, a környezetük – és különösen – az egykori „nyugat-német” polgárok, egyszerűen nem értették meg. Ez az értetlenség pedig mára már odáig fajult, hogy a németek túlnyomó többsége – élén a politikusaikkal –, a mai magyar kormány politikáját is értetlenül szemléli.

Közel 40 éve élek Németországban, pontosabban azóta űzőm a kétlaki életet Németország és Magyarország között. A kétlakiság azonban nemcsak arról szól, hogy ide-oda utazgatok a két ország között, hanem arról, hogy bár gyakrabban tartózkodom Németországban, a szellemem és a lelkem viszont szinte folyamatosan Magyarországon időzik. Vagy úgy is mondhatnám, hogy maradt.

Az ittlétünk első évtizedeiben igyekeztünk megismerni és beutazni a szomszédos országokat, Svájcot Olaszországot, Franciaországot és Ausztriát, majd aztán tíz év után után, valamikor a 90-es években eljutottunk Luxemburgba is.

De hogy jön ide Luxemburg?

Úgy, hogy ebben a kis nyugat-európai hercegségben meghatározó élmény ért: a templomban, ahová vasárnap betértünk misére, a legnagyobb meglepetésemre – igaz dialektussal, de – németül prédikált a pap.
Mivel akkor ennek okát még nem értettem, a mise után megkérdeztem az ottaniaktól, hogy lehet ez? Jómagam azt hittem, hogy a németül feltett kérdéseimre csak azért válaszoltak németül, mert ismerték a nyelvet. Aztán mosolyogva adták a tudtomra, hogy ez az ottaniak nyelve a luxemburgi német, vagyis a Lëtzebuergesch.

Ez volt az a pillanat, amikor kezdtem megsejteni a választ, arra a kérdésre, amely a mai napig foglalkoztat: miért nem értenek meg bennünket magyarokat a németek? A viselkedésünket, a habitusunkat és a világról alkotott felfogásunkat.

Hasonló élményem volt Hollandiában is, ahol szintén egy olyan nyelvet beszélnek, amely sokkal inkább az észak-németek ún. plattdüütsch dialektusára hasonlít, mintsem egy önálló nyelvre.
De ez érvényes a belgák német dialektusára, a flamandra, a svájciak német nyelvére az ún. Schwyzerdütsch-re, az osztrákok dialektusára, a Liechtensteini Hercegség nyelvére, az olaszországi dél tiroliak (Autonome Provinz Bozen) tájszólására, vagy az észak-olaszországi Walser nép alemann nyelvjárására, sőt talán még a dánok nyelvére is.

És az a Németország, amely az 1989-es egyesítése után 80 millió lakosú, egykoron sok kis hercegségből és királyságból állt, amelyek mindegyike németül beszélt ugyan, de valójában annak csak egy-egy dialektusát.

Mindegyik „országocska” – melyek egyike-másika közel akkor volt, mint a Trianon utáni Magyarország –, saját politikával, saját gazdasági célokkal, saját hadászattal rendelkezett, mégpedig hosszú évszázadokon keresztül. És ez határozta meg generációkon át az ott lakó polgárok és parasztok életfelfogását is.

Minden egyes kis államocska a saját életcélját tartotta a legfontosabbnak és gyakorlatilag nem is törődött azzal, hogy a szomszéd fejedelemségben szintén azonos nyelven beszélnek.

A nemzeti tudat tehát nem alakult ki bennük, mert természetesnek vették, hogy körülöttük „mindenki“ azon a nyelven beszél, amelyen ők.

Ha valamelyik fejedelemség háborúzott a másik ellen és földterületet vesztett, az ott élő lakosságnak csak az urai változtak, de a nyelvük nem. Gazdasági változás bekövetkezhetett, de lényegi változás a nemzeti karakterben nem.

Mindez nem így alakult nálunk, magyaroknál

A középkori és az újabb kori háborúk nem egyik megyénk és a másik között zajlottak; ha nálunk háború volt, az nemcsak gazdasági változást, hanem olyan nemzeti változást hozott, amely megváltoztathatta a nép nyelvét, kultúráját és a múltjához való viszonyát is.

A magyaroknál egzisztenciális kérdéssé vált egységben maradni, mert csak ez biztosíthatta népünk nyelvi és kulturális függetlenségét, valamint különállását. A fennmaradást.

Mit jelentett a német polgárnál a függetlenség?

Nem sokat. Amikor a hercegségek egymással birkóztak, a néppel akkor sem történt más, mint hogy „csöbörből vödörbe” került. És amikor 1871. január 18-án, Bismarck kancellár asszisztálásával megszületett a német egység, annak politikai garantálása – az akkorra már kialakult – porosz hegemónia volt, amely végül a császárt is adta ehhez az „egységhez”.

De mindezt nem a hazafias érzésük fellángolásának köszönhették, hiszen az nem volt nekik – ugyanúgy nem volt, mint ahogy megszületésekor az Európai Unió sem hazafias érzésekre építkezett. Mindkettőt a gazdasági kényszer, a versenyképesség növelése motiválta, így nem teremtett egységes nemzeti tudatot, csupán érdekközösséget.

Az egykori fejedelemségek utódjaiként létrejött német tartományok ugyanígy megmaradtak különálló egységeknek, saját közigazgatással, saját miniszterelnökkel, saját minisztériumi apparátussal és saját iskolarendszerrel.

És amikor 1939-ben kirobbantották a 2. világháborút, az sem a közös nemzeti tudatukból történt, hanem individualista meggyőződésből, amit akkorra már a lakosság szinte minden tagjába mélyen elültettek – így jött létre az„übermensch” fogalma, azaz egyes ember felsőbbsége a másik felett, amely jogot formál arra, hogy egy másik nemzet fiait maga alá nyomja.

Mára mindezt már kiölték a német polgárból, de arról még a mai napig sem tudott „leszokni”, hogy a saját tettét felértékelve, a másik náció polgárai felett ítélkezzen, és annak „biztos” tudatában, hogy ő helyesen cselekszik, ezt arra a bizonyos másikra is rákényszerítse, miközben ki is oktatja. És ebben a hazafias érzésnek nyoma sincs, pusztán az individuum gondolkodik így.

Ezért nem értenek meg bennünket, magyarokat

A németeknél a regionális önazonosság tudata ugyan kialakult, de nem tudott tovább fejlődni nemzettudattá, ezért nem is ismerik – nem is ismerhetik – a „nemzeti függetlenség” fogalmát sem. A szabadságét igen, de az egészen más fogalom.

Amikor a mai magyar kormány a több mint ezeréves függetlenségét hangoztatva – és azt megtartani szándékozva – szembehelyezkedik olyan nagyhatalmi törekvésekkel, amelyeket a 21. században éppen az Európai Unió képvisel, akkor a német polgár csak értetlenül csóválja a fejét. Nem érti, hogy ez a tízmilliós lélekszámúra zsugorodott ország csak azért tudta megtartani létét és önállóságát, mert függetlenítette magát a nagyobbak elnyomó taktikájától, és ha kellett, azzal bátran szembe is helyezkedett.

Ezzel a nemzeti felelősséggel gondolkozik a magyar kormány. Elég volt egyszer megélni azt a nemzettragédiát, amely következtében a magyarok elvesztették területük kétharmadát és lakosságuk felét. Trianon él, drámai sorscsapásként éli meg a nemzet ma is, különösen az odaátra szakadt magyarok.

Trianon mást hozott, mint egykor Hessen és Baden-Württemberg közötti trónviszályok, ahol esetleg néhány ezer négyzetkilométernyi földterület, a lakossággal együtt másik hercegséghez, vagy mondjuk – pl. Baden-Württemberg és Bajorország esetében –, másik királysághoz került. A nép nyelve ott megmaradt, mint ahogy változatlanul a népdalaik, táncaik és kultúrájuk is.

Ellenben a környező országokba szakadt magyarok nem használhatták (még ma sem!) szabadon nyelvüket, nem tanulhattak magyarul, múzeumaikat és színházaikat pedig bezárták.

Ez a nagy különbség, amelyet nem értenek a németek, hiszen így vagy úgy, de majdnem fél Európa német. És egy kis fejedelmek közötti csetepaté miatt sosem állt a feje tetejére a világuk.

Hiszen legfontosabb a közösségérzés! – mondják oktatóan, miközben ujjal mutogatnak ránk.

És sosem fogják megérteni a magyarokat.

A történelem darálójában egy „arcnélkülivé” alakított néptől, amely számára a nacionalizmus „szitok-szóvá” degradálódott, és amely csodálkozva húzza fel a szemöldökét, ha a magyar himnusz felhangzása közben megjelenik egy-két könnycsepp az azt éneklő magyarok szemében, nem várhatunk megértést.

(TTG)

Kiemelt kép: Képernyőfotó