Fortélyos félelem igazgatja a felvidéki magyarokat. Még mindig, harminc évvel Szlovákia megalakulása, és a húsz évvel ezelőtt történt uniós csatlakozás után is. A szlovák államnak kutya kötelessége lenne végre elismerni, hogy az őshonos magyarok jelenléte nem ellentétes Szlovákia érdekeivel. És a szlovák törvényhozásban négy évig megint nem lesz senki, aki ezt szóba hozhatná.
Mi szlovakok vágyunk, mondta jellegzetes palóc dialektusban Annus néni. Annus néni Rapovcén élt, (Cseh)szlovákiában. A történelem során Rapovce végig színtiszta magyar falu volt, Rappnak hívták. A falu a török idők végére elnéptelenedett, aztán újra magyarokkal népesült be. A trianoni határt a falu határában húzták meg, így lett Rappból Rapovce. Annus néniék magyarok voltak a másik oldalról, Ipolytarnócon cseperedett fel, aztán férjhez ment egy rappi vasutashoz. Ezek azok az idők voltak, amikor Rapp újra Magyarországhoz került. Annuskáék boldogan éltek, a vasút házat, háztájit, megélhetést biztosított és az urát sem vitték el a háborúba. Átjártak a szomszédba, a szülőfalujába, ott éltek a szülei, és mind a három testvére.
Egyszer csak vallani kellett az identitásról. Mi magyarok vagyunk, mondta könnyelműen, de rosszkor mondta, veszélyeztetve a vasúti állást, a remélt nyugdíjat, az orvosi ellátást, szóval a teljes egzisztenciát.
Ez már a háború után volt, a szörnyűségekből ebben a védett Ipoly-menti újra magyar faluban nem sokat éreztek. Egyszerű emberek voltak, keveset tudtak a világról. Őket nem telepítették át marhavagonokban a Szudéta-vidékről elűzött németek helyére, de legközelebb, amikor megkérdezték tőle, hogy most ő szlovák-e vagy magyar,
rögtön rávágta: mi szlovakok vágyunk. Magyarul, mert a tót nyelvet nem beszélte.
Így lett belőle szlovák, az ura magyar nevéhez odabiggyesztve az -ova, hogy a neve is mutassa, hová tartozik. Így lett sok magyarból hirtelen szlovák, és a folyamatnak neve is volt: reszlovakizáció, azaz a csehszlovák kommunista uralmi rendszer szerint visszatértek eredetileg volt szlovák származásukhoz.
Szeretek temetőben sétálni, mert a fejfák a múltról beszélnek. Rapp temetőjében a nyolcvanas években szinte kivétel nélkül magyar sírhantok voltak, a vezeték és a keresztnév, sőt legtöbbször a sorrend is a falulakók nemzetiségéről vallott. Mára ez is kicserélődött, a régi magyar sírok helyén szlovák sírkövek állnak. Nem tudom, Annus nénit milyen nyelvű fejfa jelzi, hiszen ő szlovákká vált, megtagadva valódi őseit.
Sokféle trükköt találtak ki az elmúlt száz évben az őshonos magyar lakosság megsemmisítésére,
másként fogalmazva egy szláv nemzetállam létrehozása érdekében, és ezt törvénybe is iktatták. Eduárd Benes 33. elnöki dekrétuma megfosztotta a felvidéki magyarokat állampolgárságuktól, nyugdíjuktól, állásuktól. Betiltotta a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárta a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatta a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztotta a magyarok bankbetétjeit. Elkobzott földjeiket, házaikat csehekkel és szlovákokkal népesítették be. A kollektív bűnösséggel sújtott németeket elűzték, a magyarokat pedig hontalanná tették saját ezeréves földjükön.
Volt reszlovakizációs nyomásgyakorlás, ami a gyávábbakat vagy az élni akarókat a (cseh)szlovák oldalra állította, volt marhavagonos kitelepítés, volt vagyon és egzisztencia elrablása, aztán jött a lakosságcsere.
Utóbbival majd kilencvenezer magyart zsuppolták át a csonka Magyarországba. Aztán ott volt a közigazgatási határok, a választókerületek átalakítása. Az észak-déli irányba húzott választási körzetek megváltoztatták a nemzetiségi arányokat, szlovákokkal hígították fel a magyarlakta régiókat. (Ma hasonlót tervez a szlovák törvényhozás, önkormányzati reform a neve.) Lehetne sorolni a (csehszlovák) szláv nemzetállam kialakítására tett kísérleteket, de a történet legbizarrabb része, amikor az antinacionalista kommunisták az alapvető emberi jogokat, az iskolákat, a templomokat, a magyarul való tanulás és az anyanyelvi kommunikáció lehetőségét vették el a magyarságtól.
Fortélyos félelem igazgatja a felvidéki magyarokat.
Még mindig, harminc évvel Szlovákia megalakulása, és a húsz évvel ezelőtt történt uniós csatlakozás után is. Hiszen a Benes-dekrétumok egy része a mai napig Szlovákia jogrendjének részét képezi, bár ez nem vet fel jogállamisági aggályokat Brüsszelben. Az Európai Parlamentben ülő politikusokat elnézve, nem is csodálkozom rajta. Valószínűleg életükben nem hallottak a németeket és magyarokat ért kollektív jogfosztásról, ami ellentétes az Európai Unió Alapjogi Chartájával. Fogalmuk sincs arról, hogy ez az valódi jogfosztás, nem az LMBTQ-közösségek problémái. Ha jól meggondoljuk, a majd’ félmilliós felvidéki magyarság még mindig kollektív bűnösként él a Felvidéken, Csehszlovákia 1938-as feldarabolásáért (De a világon senki sem bűnös az ezeréves Magyarország trianoni feldarabolásáért. Mi mindig mindent meg tudunk bocsátani.)
A szlovák államnak kutya kötelessége lenne végre elismerni, hogy az őshonos magyarok jelenléte nem ellentétes Szlovákia érdekeivel. És a szlovák törvényhozásban négy évig megint nem lesz senki, aki ezt szóba hozhatná.
Száz év alatt a magyarok száma a felére csökkent a Felvidéken. Ha a természetes szaporulatot egy matematikai képletbe helyeznénk, akkor ez a fogyás sokkal nagyobb. Tragikusan nagy. A felvidéki magyarságot annyiszor megtörték, megnyomorították, és annyiszor becsapták, hogy nem hisznek és nem bíznak már senkiben. Ne próbáljuk megmondani, mit és hogyan kellett volna másként csinálniuk. Aki nem élt kisebbségi létben, nem élte át a jogtalanságot, akit magyarságáért nem üldöztek, az ne mondjon ítéletet azok felett, akiknek ebből alaposan kijutott.
Nehéz innen felállni és megint újra kezdeni. A világ is más trendet diktál.
Menj el, állj tovább, ha nem tetszik, próbálj szerencsét másutt! Ne a közösséget szolgáld, hanem valósítsd meg önmagad! Minek az anyanyelv, amikor rajtunk kívül nem érti senki más? Mit jelent a szülőföld, a magyar vidék, mikor mindennek szlovák neve van? Amikor a szlovák nacionalisták megvernek, ha magyarul beszélsz, letépik a magyar feliratot, megtiltják Himnuszunk éneklését. Amikor a négyszáz évig koronázó magyar városban, Pozsonyban semmi nem hirdeti a magyarok emlékét.
Nemrégen Kolozsvárott a négy történelmi egyház, a református, katolikus, unitárius és evangélikus egyházak vezetői a romániai népszámlálás eredményeiről beszélgettek. Fogynak a hívek mindenütt, fogy a magyarság is, éppen, hogy elérte az egymillió főt. Az erdélyi egyházi vezetők úgy gondolják, hogy mindent meg kell tenniük gyülekezeteik gyarapításáért, de egyöntetűen úgy vélik, hogy ennél sokkal fontosabb feladatuk a magyarság megtartása Erdélyben. A magyarság érdekeinek képviselete felülírja az egyházi közösségek érdekeit. Össze kell fognunk, segíteni kell egymást mondták a püspökök. És már el is indult az együttműködés.
Mi magyarok, ha meg akarunk maradni, ahhoz senki mástól nem várhatunk segítséget.
Nem tartozunk egyik nép nagy családjába sem, sem a szlávba, sem a latinba, sem a germánba. Útban vagyunk a másságunkkal. Ez így volt mindig a történelmünk során, és nem is fog változni. A szlovákiai választások egyértelmű üzenete, ha meg akarunk maradni, össze kell kapaszkodnia minden magyarnak, mert a magyarok érdekeit rajtunk kívül senki más sehol nem fogja képviselni.
A szerző történész
Forrás: Magyar Hírlap
Címlapkép: Illusztráció / Forrás: ma7.sk
