A Muzsikás elfogadtatta az egész világon a magyar népzenét mint önálló zenei műfajt.

Elhunyt Éri Péter, a Muzsikás ikonikus alakja.

Drága barátunk, Isten veled!”

– írja a legendás népzenei együttes közösségi oldalán.

Mint fogalmaznak: „Osztozunk Éri Péter családjának mély fájdalmában, őszinte részvétünk! Isten nyugosztaljon Pityu, lélekben továbbra is mindig Veled!”

Éri Péter 1953-ban született Budapesten. Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas etnográfus, népzenész, énekes, zene- és dalszövegszerző. 1975-től a Sebő együttes nagybőgőse, 1978 óta a Muzsikás tagja. Hangszerei: brácsa, kontra, mandolin, furulyák.

A Mandiner egy éve készített vele nagyinterjút.

A Fonóban találkoztunk, eleinte gyanúsan méregetett, de ahogy haladtunk előre a beszélgetésben, egyre inkább feloldódott, vidám lett, s csak úgy áradtak belőle a régi történetek.

Elmesélte: Háromévesen, budapesti kisgyerekként érte a forradalom

„Emlékszem, a lakás egy belső helyiségében üldögéltünk a felnőttekkel, ami szokatlan szituáció volt. Mindnyájan egy helyre húzódtunk, persze akkor még nem értettem, miért. Még megmaradt, hogy valamikor ez idő alatt kórházba kerültem, és az épületben mindenkit leköltöztettek a pincébe. Nekem ott volt a nagymamám, éppen meglátogatott, és már nem tudott hazamenni az utcai történések miatt. Mivel nem nagyon akartam levonulni a többiekkel a pincébe, a nagymamával ott maradtunk a kórteremben.

És akkor egyszer csak belőttek az ablakon.

Na, akkor már mi is lementünk. Emlékszem, szinte sötét volt, az egyik nővérke egy tányéron behozott egy narancsot, és szétosztotta a gyerekek között. Most is látom magam előtt, ahogy világított a narancs a félhomályban”

– idézte fel gyermekkori emlékeit akkor a népzenész.

Martin György és Éri Péter

Éri Péter édesanyja néprajzkutató volt, s néptáncot tanított. Idővel elvált férjétől, Éri István régész, történésztől, majd 1963-ban a neves Martin Györgyhöz ment feleségül. „Így alakult, hogy az egész táncfolklorista baráti társaságot már egészen kicsi koromtól ismertem” – mesélte lapunknak Éri Péter.

„A nevelőapám lényegében rajtam kísérletezte ki, hogy egy tisztán városi környezetben felnőtt gyerek vajon magáévá tudja-e tenni a falusi hagyományokat úgy, hogy az számára ne betanult koreográfia, hanem élő táncnyelv legyen”

– fogalmazott egyszer.

Úgy tűnik, működött – jegyeztem meg neki, mire nevetésben tört ki.

„Igen, de ez játék volt lényegében. Akkoriban Martin György belevetette magát a kalotaszegi legényes táncok filmezésébe, ez lett aztán később az egyik fő kutatási témája. Az 1961–62-ben a kalotaszegi Mérában készült zenei felvételeket használva elkezdtünk legényest tanulni – először csak egyszerű figurákat, aztán több figurát összefűztünk, majd tanultunk hozzá lezáró elemeket is. Így szép lassan eljutottam valahová.

1963 karácsonyán, amikor ismét elmentek Mérába, engem is magukkal vittek,

s hát nem volt mese, ott rögtön be kellett mutatnom a tudományomat. Amikor a mérai zenészek jöttek karácsonyt köszönteni ahhoz a családhoz is, ahol mi voltunk elszállásolva, megtáncoltattak. Úgy állt a helyzet, hogy akkoriban a helybeli fiatalság – a velem egykorúak – már nem nagyon érdeklődtek a legényes iránt, szinte már csak az idősebb generáció tudta táncolni. Az én kezdetleges táncom viszont annyira megtetszett az öreg prímásnak, hogy mikor az ott szerzett újdonsült barátaimmal másnap megjelentünk a karácsonyi táncmulatságban, egyszerűen abbahagyta a csárdást, és elkezdte a legényest muzsikálni. Ez volt az első táncos megmérettetésem. Még abban az évben megnyertem egy úttörőknek szervezett országos művészeti seregszemlét a legényes táncommal. Ráadásul úgy, hogy a forgácskúti legényes dallamát – ami az egyik kedvencem volt – az osztálytársam, Schiff András, a későbbi zongoraművész játszotta” – emlékezett vissza.

Első gyűjtéséről pedig így mesélt:

„Ötéves lehettem, mikor Martin Györggyel és édesanyámmal, Borbély Jolánnal a csillaghegyi, óbudai cigányoknál voltunk filmezni. Emlékszem, akkor már tudtam írni, úgyhogy a csapó palatáblájára én írhattam föl a számokat. Később a Felvidéken, a tardoskeddi gyűjtésnél pedig már én kezelhettem a magnót.”

Éri Péter kiemelte:

kedvenc tájegysége mindig is a Kalotaszeg volt.

„Azért, mert a gyerekkori élményeim is hozzá fűznek. Életre szóló barátságok kötődtek ott, és Kati lányomat is ott, Mérában kereszteltük meg” – jegyezte meg lapunknak adott utolsó interjújában.

Éri Péter a néprajz mellett, román nyelv és irodalomból is diplomázott. Kérdésünkre akkor elárulta:

„Nem baj az, ha valaki nemcsak világnyelveket tanul, hanem egy szomszédos ország nyelvét is elsajátítja.Valami ilyesmi motoszkált bennem is, amikor jelentkeztem. Reméltem, hogy a románnyelv-tudás jól jön majd, segíteni fog, ha néprajzos leszek.”

A legendás muzsikus a Sebő együttesben kezdte, először gitárosként, majd miután – mint fogalmazott – kiderült, hogy a gitárból sosem lesz brácsa, megtanult brácsázni.

A Muzsikás évei

„Sipos Misit kisgyerekkorom óta ismertem, Csoóri Sanyival meg ifjúkorunkban barátkoztunk össze, még mielőtt zenélni kezdtünk volna mind a ketten. Amikor a Muzsikás együttes elkezdett formálódni, én is ott voltam velük, csak akkor még hivatalosan Sebőékkel játszottam. A Bartók Táncegyüttes körül kialakult egy zenészkör, mert ugyan Sebő és Halmos voltak az elsők, akik ott letették a voksukat, jól látszott, hogy nem fogják bírni, hogy heti háromszor táncpróbára járnak, utána meg előadásokra. Így hát elkezdtek maguk körül kialakítani egy kis kört. Ebben benne volt Sipos Mihály és Hamar Dániel is. Mi pedig páran, mindamellett, hogy zenéltünk, aktív táncosai voltunk a Bartók Táncegyüttesnek – én, Csoóri Sanyi és még talán Sebestyén Márti is” – idézte fel az életútinterjúban Éri Péter.

Úgy fogalmazott:

a Muzsikás elfogadtatta az egész világon a magyar népzenét mint önálló zenei műfajt.

„Talán onnantól nyert bizonyosságot, hogy a magyar népzene a világ bármelyik színpadán megállja a helyét – a kocsmától a kis klubon át a világ legnagyobb, legnevesebb koncerttermeiig” – összegezte.

Éri Péterre – elmondása szerint – nagyon nagy hatással volt az együttes indiai turnéja, amelyről így mesélt:

„Óriási élmény volt. Egyrészt azért, mert részt vettünk egy fesztiválon, ahol igazi indiai népzenét hallottunk, nem azt a fajta szitáron játszott klasszikus zenét, amit általában az emberek ismernek. Másrészt maga az ország is elképesztő hatással volt rám – látni, hogy van másfajta élet is, nem csak olyan, mint a miénk itt, Európában. Az emberek teljesen más életkörülmények között élnek, és nem tűnnek boldogtalannak. Ahogy a muszlimoknak illik életükben egyszer elmenni Mekkába, ugyanúgy

minden európai embert egyszer elküldenék Indiába.

Éri Péter két gyermeke – Éri Kati és Éri Marci – szintén népzenészek. Az életútinterjú során arról is érdeklődtünk, ez vajon apai hatás-e.

„Nem igazán. Nyilván annyi szerepem volt benne, hogy még mikor a járókában álldogáltak, minden­félét csináltam: énekeltem, hegedültem, szájharmo­nikáztam. Érdekes, hogy ennek ellenére mikor Marci fiam iskolás lett, borzalmasan hamisan énekelt. Akkor elszomorodtam, hogy hát ez azért nem így kellene hogy legyen. De aztán jött egy új énektanár hozzájuk, és érdekes módon a gyereknek lett hallása, és elkezdett szépen, tisztán énekelni. Utána már ő maga kérte, hogy „papa, légy szíves adjál be az Óbudai Népzenei Iskolába a Csoóri Sanyihoz”. Később Kati lányomat is odavittük, ő csellózott. Egy darabig nála úgy tűnt, hogy a képzőművészet valamelyik ágával fog foglalkozni, végül kihátrált, s újból elővette a hangszert. Azóta bőgőzik, ráadásul nagyon jól, a fiúk is szeretik, ami ritkaság, mert a nagybőgő nem igazán női kézbe való. Ott azért izomerővel is kell bírni. Nagyon tehetséges gyerekek” – mesélte gyermekei kapcsán a büszke édesapa.

Isten nyugosztalja Éri Pétert!

Kiemelt kép és forrás: Mandiner (Fotó: Földházi Árpád)