Minden másképpen van. Semmi sem az, ami néhány évtizede volt, ami akkor kikezdhetetlen igazság volt, ma üldözendő rossz. Nincsen többé nemzet és nemzeti büszkeség. Nincsen többé igazság, demokrácia, amit ma demokráciának csúfolnak és számonkérnek, rettenet csupán. A régi jobb volt – őrizzük meg, ami még a miénk, ami még Európa, ami még normalitás.

„Jöjj szabadság, te szülj nekem rendet…”

Rendet? Megőrültél, Attila? A rend nácizmus. A rend kirekesztés. A rend iszony. És nekünk nem szóltak, hogy majd ez lesz. Építjük a Bábel tornyát. Már majdnem az égig ér (Facebook, internet, social media), összenyitjuk a világot, elkezdtünk egy nyelvet beszélni (száz szóból álló szókincstelenség, TikTok, bőven elég), de már nem hisszük, nem féljük Istent sem.

Nem is fog ránk szólni, nyelvünket sem fogja összezavarni, mert hát minek. Nem kell ide már senki és semmi, ártó szellem, bukott angyal, Lucifer is nyugdíjba vonulhat, ezt a maradék kis munkát elvégzi a woke meg a cancel culture.

Nekünk nem szóltak, hogy a hidegháborút nem a béke, hanem a forró háború fogja felváltani. És most itt állunk, a lassan háborúba ájult Európa közepén, és nézzük a párizsi házfalakra festett Dávid-csillagokat, és makogjuk magunk elé: hát már megint… Már megint. Már megint: „A háború: béke!

Négy láb jó, két láb rossz!” Odavan már minden. Odavan a Gutenberg-galaxis, oda a vasárnapi ebéd utáni szieszta, keresztapa reggelije, meg a csönd. Az lett oda legelőször. Kis zajos törpék üvöltözik a semmit, s ha szólsz, hogy ez a semmi, akkor lemészárolnak, ha máshol nem, hát a virtuális térben.
S a megalázottak és megnyomorítottak zombiserege ellepte Európa valaha szép és tiszta és rendezett és gazdag városait, és a maga képére formál mindent. Nekünk nem szóltak. De most már mindegy. Őrizzük legalább ezt a kicsike maradékot, ami még a ­miénk. Ami még Európa. Ami még normalitás.

A teljes írás a Magyar Nemzetben olvasható

Fotó: Civilek.info/Mészáros Péter