Ebben a most elmúló évben minden nehézségünk feltárulkozott a maga pőreségében. Minden, ami a Kárpát-medencébe telepedve velünk volt ezer esztendeje.
Talán már jövőre meg kell vívnunk egyszerre a pozsonyi, muhi, mohácsi, schwechati csatát. S meg is kell nyernünk, nehogy Gorlicénél, Isonzónál, a Don-kanyarban találjuk magunkat megint. És megint mások akaratából, mások érdekét szolgálva. Ez bizony történelmet formáló időszak, semmi kétség. Szinte mindenki érzi ezt. S ha nem is fogalmazza meg, érez valami nyugtalanságot. Bizakodunk, reménykedünk, hogy a fent említett csatákat valójában már nem fegyverrel kell megvívnunk, hanem ésszel, érvekkel, hittel, szenvedéllyel. S a csaták színterei tárgyalótermek lesznek, szavazóhelyiségek, a kultúra és tudomány szentélyei, nem pedig lövészárkok.
Az elemzők sötéten látják a helyzetet. Mindig sötéten látják. De mindig hagynak egy kis ablakot a bizakodásnak is: legyen holnap is mit elemezni. „Súlyos a helyzet, de mutatkozik egy kis fénysugár. Tragédia történt, de nem végzetes. Szörnyű dolgok történtek, de a háború elkerülhető. A háború elkerülhetetlen volt, de az eszkaláció megelőzhető. Bekövetkezett az eszkaláció, de mi kimaradhatunk/a jó oldalon állunk” stb. Ez így megy, amióta elemzéseket közölnek a lapok, azaz amióta a műfaj létezik. Érthető ez, hiszen nem másról szól, mint az élni akarásról. Nagyon unalmas már száz éve hajtogatni Spenglerrel, hogy Európa, a „nyugat” biztosan elpusztul. „Lám, igaza volt Oswaldnak” – hajolnak össze zord atyafiak –, a világ elpusztul. Vége lesz. Most még nincs vége, sőt nagyon is jól élnek sokan, de szinte jól esik beleborzongani, hogy mi magunk pusztítjuk el a civilizációt! Ez már valami! Főleg, ha túl is éljük jól erődített lakóhelyünkön.
Igaz lehet, hogy minden fordítva van, mint gondoltuk. Az első mindig a gondolkozásválság, s csak azt követi az anyagi világ válsága. Mi mást bizonyítana, hogy a jólét soha nem is gondolt magaslataira jutó Nyugat szisztematikusan elkezdte felszámolni önmagát.
Felszámolni saját biztonságát, életszínvonalát, kultúráját. Új fejlemény ez, s a marxista magyarázatokkal gyökeresen ellentétes. Hiszen a gazdasági (anyagi) válságokat nagyon is tudta kezelni a Nyugat, s szerintem tudni fogja még sokáig. De a gondolkozásválság kikezdi a világnézetét, az önmagához és a másik emberhez való viszonyát, a világképét. Tudom én, hogy az anyagi és a közgazdasági alapú elméletekkel gyökeresen ellentétes ez a gondolat, de nekem mégis kedves. Kedves, mert a gondolkozást végső soron visszaterelhetjük a lélek felé is, s ha ez sikerülne, már egészen biztosan nyert ügyünk van. És miért ne sikerülne? Többször is megtörtént már ez itt a nyugaton. Lelkünk az Olümposzról leereszkedett a völgyekbe, s egyszersmind felköltözött Jézussal a Teremtő közelébe. Felfogtuk, hogy nem a Föld a mindenség közepe, felfogtuk, hogy az evolúció valóság, s ezzel azt is, hogy volt honnan és van hová fejlődnünk nagy elbizakodottságunkban. Valamit megértettünk a tudat és tudatalatti kapcsolatáról is, s még ezek mellett számos fontos dolgot. Megérthetjük hát azt is, hogy a helyes – lélektől lélekig ható – gondolat önmagában is elegendő a sorsunk javítására, sőt meghatározására. A gondolat az a hatás, amely meghatározza a cselekvéseket. Ezzel persze a felelősségünk is nagyobb.
Nem azért, mert választanunk kellene Nyugat és Kelet között. Ezt a döntést már régen meghoztuk. Nem a Nyugat része vagyunk, hanem maga a Nyugat. Ez a törvény. Szent István törvénye. Más kérdés, hogy sokféle nálunk erősebb, fejlettebb része a Nyugatnak minek szán minket. Szívesen szántak volna provinciának a Német-Római Birodalomba is, de azt sikerült elkerülni. Aztán szívesen kezeltek így a bécsi császárok és urak is, s bár küzdöttünk ellene éppen eleget, sokáig így is volt. S mostanában, amióta rettenetesen képességtelen alakok ármánykodnak Brüsszelben azon, hogy az Egyesült Európa elnökei, vezetői legyenek – ha ebbe Európa belepusztul, akkor is –, megint hasonló mentalitást tapasztalunk. S ez már nem is csak mentalitás, ez maga a gondolkozásválság.
A Kelettel mindig nagyon megjártuk. Jöttek onnan a tatárok-mongolok, jöttek a törökök, jöttek az oroszok-szovjetek. Mind nagyon sokba került nekünk.
Tudjuk, hogy jóban kell lenni velük – kereskedni, együttműködni –, de távol kell tartani őket Budától. Meg kell vívni a muhi csatát. Aminek üzenete, hogy ne is juthasson egyetlen „tatár” se a Sajóig. Mert akkor már késő lesz. Széthúzás, dilettantizmus, balszerencse – mind nagy luxus, nem engedhetjük meg magunknak. Meg kell vívni a mohácsi csatát. Amelynek üzenete az, hogy ne juthasson az ellen a Dunáig. Mert akkor már késő. Dicsőségvágy, elbizakodottság, tapasztalatlanság – mind nagy luxus. S még nagyobb, megbízni a szövetségesekben, akik naponta lábbal tiporják a szövetségünk szabályait. Nem mi késünk el folyton: ezek késnek el szándékosan, mint a hiénák. Vagy dobnak oda minket koncnak, hogy testünkkel fogjuk fel az ütést. Ezért, lehet, hogy meg kell vívnunk forradalmainkat is. Nem engedhetünk a negyvennyolcból és az ötvenhatból.
Ezek már nem politikai választások, hanem erkölcsi kérdések. Ahogy nincs értelme felvetni, hogy nekünk nyugaton vagy keleten-e a helyünk, úgy értelmetlen azt is szembe állítani, hogy európaiság vagy magyarság. Mi az európai kultúra (eszme) jegyében akarunk magyarabbak lenni. Az európai kultúra jegyében éltünk Pesten a török megszállás alatt, nem lettünk se törökök, se muzulmánok. S ugyanígy az európai szellem és kultúra jegyében éltünk a szovjet megszállás alatt is. Nem lettünk se oroszok, se pravoszlávok, de a java még csak kommunista sem. (Aki meg lett, az most már ne mondja nekünk, hogy legyünk európaiak.)
Látjuk a nehézségeket. Látjuk, hogy mindig azt akarták elhitetni velünk, de legalábbis ránk kényszeríteni, hogy a haladás ellenünkre kell hogy megtörténjen. Az újdonság most az, hogy önmaguk ellenére is.
S ez teszi veszélyesebbé a helyzetet. Erő és nagy képességek kellettek ahhoz, hogy a haladás ne ellenünkre, hanem értünk történjen meg. István király, s az ő hívei ezt keresztülvitték. Lehet, hogy a többség nem is értette, mi történik. Lehet, hogy a lelkünkben vannak olyan zugok, ahol még a sztyeppék hangjai hallatszanak, a táltosok kántálása, turulok vijjogása. De megléptük azt a lépést, ami a megmaradáshoz kellett. S makacsul ellenálltunk, minden olyan „haladásnak”, amely a pusztulásunkat akarta. Haladásnak mondták az egységes – német nyelvű – birodalmat is, haladásnak mondják az egységes – angol nyelvű –, Európai Birodalmat is. De mekkora haladásnak mondták a Szovjet Birodalmat, s az oszmánok is biztosan ugyanezt mondták a maguk tákolmányára. Mindegyiknek velejárója lett volna, s lenne a magyarság felszámolása. A magyar kultúra megsemmisítése. Csak, mint nemzet semmisítenének meg, mint egyén élhetnénk tovább. Mint kiszolgáltatott tömeg. Család se maradjon, mert az is felesleges. Helóták, akiket nem véd semmilyen törvény, nem véd a nemzete, a hazája. Lehet így élni. Dolgozni, táplálkozni, még szeretni is, ha nem tiltják meg. Aztán betelepítenek mellénk valahonnan Afrikából sok-sok szerencsétlen embert, előbb utóbb kevés lenne az élelmiszer, a víz, a levegő. „Hiszen már most is kevés!” Korlátoznák a magántulajdont, a fogyasztást, aprólékosan szabályoznák az élet minden területét, s mindezt a haladás jegyében.
Ezek mind a gondolkozásválság következményei. A Nyugat minden problémája megoldható lenne a gondolkozás átalakításával.
A migráció, energia, környezetvédelem, háború, infláció, terrorizmus: minden. Tudom és hiszem, hogy a lelki hatások és a józan ész felé fordulás meg fog történni Európában. Nem is az olyan nagyon távoli jövőben. Talán a következő esztendőben. Erőszakos ellenkezés lesz a válasz. Sértettség, ökölrázás, mozgósítás. Ujjal mutogatnak majd ránk, de ez nem szabad, hogy eltántorítson minket: gondolkozásunk tiszta, csendes, egyszerű. Semmi különös, csak erkölcsi szuverenitás, azaz szabadság és élet.
Kiemelt kép: Krĉ Viktor
