A székely művész ma lovakat tart, és erdőn-mezőn dolgozik az alkotás mellett.

Éltes Barna sepsiszentgyörgyi művész kiállításai Európa-szerte láthatóak, a háromszéki alkotót 8 fontosabb díjjal tüntették ki, köztük 2004-ben a Nemzetközi Kőszobrász Biennále fődíjával. Tanulmányait Budapesten végezte – ahol tehetségét látva a Rózsadombon saját kiállítótermet ajánlottak neki –, majd Párizsban folytatta, ma mégis egy apró székely településen él, dolgozik és alkot, mert hiszi, hogy az embernek vissza kell térnie a gyökereihez.

„Miután megjárta magát a világban”, hazavitte tapasztalatait, a Kovászna megyei Feldobolyban telepedett le családjával, hogy művészi önkifejezését vegyíthesse az ősi tudással, a földdel, a hittel, amit örökül kapott felmenőitől.

És amikor éppen nem alkot – bár meggyőződése, hogy egy művész szinte egész nap ötletel, mert a művészet saját életének leképződése – akkor székely lovaival a mezőt és erdőt járja. Kérgesre dolgozza kezeit, nem riad vissza a paraszti életformától, és feleségével közösen gyermekeit is ebben a hitvallásban neveli.

Noha Éltes Barna neve külföldön és itthon egyaránt ismert, művészete pedig egyedülálló, személye a Székely Nemzeti Múzeumban tett látogatásunkkor hatott ránk igazán, pedig nem volt jelen, csupán állandó kiállítását csodálhattuk meg. A Hajlék tárlat, amely házakat, kapukat jelenít meg és otthonérzést idéz, a felújított múzeum elöregedett használati tárgyaiból, székelykapu-részeiből készült. Évszázados múltat vett kezébe az alkotó, aki a lecserélt zsindelyeket és bútorokat úgy formálta, hogy a látogatóban megerősítette, „a múlt van, létező, és nincs olyan, hogy volt”. Telefonon kerestük a művészt, aki készségesen válaszolt kérdéseinkre, őszintén és közérthetően filozofált létkérdésekről, feladatokról, küldetésekről.

A vágyott csikó, ami a közismert alkotót hazahozta idegenből

„Budapesten sétáltam az utcán, amikor egy gyermekkori emlékképem élesen hasított belém: mindig is szerettem a lovakat, és nagybátyám egy lovaglás alkalmával megígérte, ha otthon maradok, megajándékoz egy csikóval. Már egyetemista voltam, amikor azt éreztem szükségem van a lovamra, azaz haza akarok menni. De ennek az egésznek az üzenetét akkor értettem meg igazán, amikor kitelepedtem falura és megvásároltam az első csikómat. Az volt az a csikó, amivel nagybátyám kecsegtetett, bármennyire is metaforikus, én éreztem, hogy az otthonmaradás jelképe”

– avatott be életének meghatározó mozzanatába.

Vágyódása a gyökerek iránt családtagjai, főként nagyszülei nevelésének hatására alakult ki benne. Gyermekkorában ugyanis sok időt töltött apai nagymamája mellett, aki egyszerű varrónő volt.

„Ő a szemerjai báró, Bánffy Farkas kastélyában nevelkedett a báróné, Ujvárossy Mariska mellett, mert az ükapám volt az uradalomban a gazdatiszt. A báróné rendszeresen festett, és sokat beszélt a még gyermek nagymamámnak a művészetekről. Nagymamám már óvodáskoromtól kezdve sokat olvasott és magyarázott nekem a különböző festőkről, szobrászokról”

– világosított fel Éltes Barna, akit ezek az élmények indítottak el a művészet útján, hiszen az idős asszony gondosan mutogatta neki Van Gogh vagy Leonardo Da Vinci alkotásait.

A teljes cikk a Maszol.ro portálon olvasható!

Kiemelt kép: Fotók: Éltes Barna személyes archívuma/Maszol