Harminc évvel ezelőtt, a háborúzás hét szűk esztendeje után tetemes késéssel született meg a médiatörvény hazánkban. A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvényt az akkori Országgyűlés hosszú évekig tartó alkotmányos mulasztását követően szavazta meg. A törvényhozó pontot tett ezzel a hazai nyilvánosságot és médiaviszonyokat torzító, a szakmát szétszakító, végletesen átpolitizált, sok tekintetben anarchikus állapotok végére. Jogbiztonságot teremtett, és elindulhatott a duális – közszolgálati és kereskedelmi – médiarendszer kiépítése. Az 1989 – 1996-ig tartó rendezetlenség és válságperiódus kedvezőtlen utóhatásai azonban a mai napig nyomot hagytak a nyilvánosságban.

Az évfordulón érdemes felidézni, hogy melyek voltak a jelentős késés okai a rendszerváltozás hajnalán. Az első szabad parlamenti választáskor szoros eredmény született. A Magyar Demokrata Fórum győzött, így kormányt alakíthatott, ám a legnagyobb ellenzéki párt, a Szabad Demokraták Szövetsége – többek között nyugati támogatóik (csendestársaik?) ösztökélésére – ebbe nem törődött bele. Elég csak a taxis blokádra, és az azóta megszűnt liberális párt abban vállalt szerepére utalni.

A történelmi hatalomátvétel és az új világ megalapozása véráldozat nélkül, ám politikai harcok és állandó feszültségek közepette történt.

Az ország kormányozhatósága érdekében a két versengő párt, az MDF és az SZDSZ belső körei paktumot kötöttek, melyben tételesen meghatározták a kétharmados törvények körét. A média szabályozását közös megegyezéssel a kétharmadosok közé sorolták, holott mindenki tudta, hogy ebben a kérdésben aligha lesz közös nevező. Már csak azért sem, mert a többpárti berendezkedésben senki sem tudta pontosan, milyen szabályozás felel meg az addig csak olvasmányélményekből ismert demokratikus elveknek, miközben a pártok féltették a saját médiatérfelüket és befolyásukat is. Különösen a cenzúra és szólásszabadság határainak kijelölése, a közszolgálati média függetlensége, a médiafelügyelet összetétele és a kiskorúak védelme körül zajlott a politikai vita.

Eközben kitört a médiaháború. Formailag azért robbant ki az ellentét, mert a Magyar Rádióból elbocsátottak 129 dolgozót anélkül, hogy az érdekképviselettel előzetesen egyeztettek volna. Valójában a harc a zsákmányelven alapuló befolyásról szólt. A „régi motorosok”, a korábbi állampárt megmondó emberei és politikai megbízhatóság alapján kiválasztott vezetői felfedezték magukban a szunnyadó demokratát.

Abba az illúzióba kergették magukat, hogy „negyedik rendként” a politikusokkal egy soron alakítják az eseményeket. Többségük megőrizte pozícióját, hiszen elmaradt a lusztráció, azaz az elszámoltatás.

Kétségtelen, hogy a kormány és a személyi összetételében javarészt vele ellenséges sajtó viszonyának elmérgesedését alapvetően a nyilvánosság embereinek rosszul értelmezett „szabadságharca” okozta. Így ment ez a szocilista – liberális koalíció 1994-ben bekövetkezett hatalomra kerüléséig. Attól kezdve elnézőbbek voltak a kormányzattal. Ebben a légkörben aztán elővették a régi adósság, a médiatörvény kérdését.

Az 1990-es évek elejétől rendszeres utcai tüntetések zajlottak a köztévé és a közrádió épületei előtt, a közélet az egykori pártlapok törvénytelen privatizációjától és a sajtóbefolyásolás vélt vagy valós botrányaitól volt hangos. Göncz Árpád köztársasági elnök pedig ebben a kérdésben is sok esetben alkotmányos kötelezettségét megszegő, részrehajlóan pártos magatartást tanúsított, például a közszolgálati média elnökeinek kinevezésekor.

A szabályozatlanságból fakadó bizonytalanság, és a múlt rendszerből örökölt szerkezet megmerevedése 1996 januárjával ért véget.

A médiatörvény feltétlen érdeme, hogy megteremtette a törvényes kereteket a duális médiapiac kialakulásához Magyarországon.

Hatálybalépésével megkezdődhetett az országos és helyi rádiók, televíziók szabályozott működése. A törvény meghatározta a monopóliumellenes előírásokat és korlátozta a médiavállalkozások kereszttulajdonlását. Tegyük hozzá: addigra lezajlott a szabad rablás, ami még a megyei lapok lenyúlásával indult nyolcvannyolcban, az úgynevezett előprivatizáció idején. Megalakulhattak a kereskedelmi médiumok. A sort a TV2 és az RTL Klub nyitotta meg. A helyi rádiók és televíziók pedig pályázati úton frekvenciához juthattak.

A hét évig tartó iszapbirkózás azonban nemzetközi összehasonlításban olyan versenyhátrányba hozta a magyar média világát, hogy kijelenthetjük, a törvény sok tekintetben már létrejöttekor idejétmúlt volt.

Nem válaszolt például az internet és a kábeltelevíziózás kihívásaira. Nem vette figyelembe a digitalizáció, valamint a hagyományos média, a telefonhálózatok és az internet egybeolvadásának trendjeit és következményeit. Mindezeket elsősorban a szakmának kellett volna képviselnie, csakhogy a szakma önmagával volt elfoglalva, nem pedig a kommunikációs technológia robbanásszerű forradalmával.

A korrekció a 2010-ben megalkotott törvényre maradt, ami azonnal az Európa Unió támadásainak kereszttüzébe került. A harminc évvel ezelőtt megszületett törvény erényei és hátrányai – elsősorban a magyar politikatörténetet amúgy is végig kísérő megkésettsége – fontos tanulságul szolgálnak napjaink számára. Szélcsendesebb időkben érdemes lesz behatóbban elemezni, mindannyiunk okulására.

Címlapkép: depositphotos.com