Akad még egy-két olyan ínyenc boomer, aki emlékszik azokra az időkre, amikor a henteseknél fogyasztott főtt kolbász vagy éppen debreceni, komoly gasztronómiai magasságokba emelte az étkezést.

Pedig a nem éppen tiszta pult, a papírtálcára tálalt húsz deka gőzölgő, lecsóba való, a mellé csapott bő kanál mustár és a hozzá járó két szelet fehér kenyér nem nevezhető a konyhaművészet remekének. Mégis, valami rejtélyes módon ez az olcsó étel olyan ízeket tárt a fogyasztó elé, hogy az még a villaszurkáláskor magasra fröccsenő és az ingen landoló zsírral sem igen törődött. 

Mint hallom, ma is sokan kutatják-keresik a húsboltokban ezt a rég ízt, ám hiába.

Vannak, akik szerint 50 évre titkosították a főtt kolbász összetételének receptjét, és egy föld alatti betonszarkofágban őrzik. Mások arról suttognak, hogy a XXXIII. kerületben van egy húsbolt, amelyik titokban árul még ilyen csemegét, de többen állítják, voltak ott, de a hatóság már bezáratta. 

A legvadabb konteóterjesztők szerint nem kell semmi abrakadabra a régi ízek elővarázsolásához, szerintük a töltelékbe nem kell se szója, se adalékanyag, elég csak, ha húst és fűszert használunk, máris pompás lesz az ízvilág. Igaz, ezt az abszurd kitalációt senki sem hiszi el. Túl egyszerű lenne.

Borítókép: Pixabay