„Ha azt akarjuk megnézni, hogy mi a legrosszabb forgatókönyv mondjuk Délvidék, Kárpátalja, Felvidék számára, akkor el kell jönni Csángóföldre” – jelentette ki Hegyeli Attila, a Moldvai Magyarcsángó Szövetség oktatási koordinátora. A romániai Moldvában, Csángóföldön arra kereste a választ a Magyar Nemzet riportere, hogy mit jelent ma magyarnak lenni egy olyan, a Kárpátokon túli vidéken, ahol a nyelv és az identitás évszázadok óta változik.
Ha bármilyen társaságban szóba kerül a határon túli magyarság, a legtöbben valószínűleg Erdélyre vagy a Vajdaságra gondolnak – Csángóföld jóval ritkábban kerül szóba. Pedig aki meg akarja érteni, milyen az, amikor egy magyar közösség évszázadokon át kisebbségben él egy teljesen idegen nyelvi környezetben, annak érdemes egyszer eljönnie ide.
A Magyar Ifjúsági Konferencia (MIK) közgyűlését ezúttal a magyar nyelvterület legkeletibb részén elhelyezkedő településén, a Moldvában található Lábnyikon. A program része volt több magyarok lakta moldvai falu meglátogatása is.
Bákó, ez a több mint százezres lakosú iparváros a Moldvai Magyarcsángó Szövetség (MCSMSZ) székhelye, amelynek székháza felé sétálva kaptunk egy kis kóstolót abból, milyen „szép” öröksége is van a román brutalista építészetnek: mindenhol többemeletes panelházak, hatalmas betonkockák, annak idején kreatívnak szánt, mára mégis ízléstelen építészeti megoldások. Nehéz elképzelni, hogy valahol itt találhatjuk majd meg a moldvai csángómagyarság kulturális központját – arról nem is beszélve, hogy a járókelők mellett elhaladva egy árva magyar szót sem lehetett elcsípni.
A székházba belépve üdítő volt végre magyar szót hallani. Hegyeli Attila, a szövetség oktatási koordinátora tartott rövid előadást, amelyben először arra kereste a választ, egyáltalán kik azok a csángók, és honnan ered az elnevezésük.
A hagyomány szerint a név az „elcsángál” szóból ered, vagyis azokra utal, akik elhagyták eredeti otthonukat, a Székelyföldet.
A koordinátor beszámolt a csángók történetéről, jelenlegi helyzetéről és a szervezet munkájáról is.
„Ha azt akarjuk megnézni, hogy mi a legrosszabb forgatókönyv mondjuk Délvidék, Kárpátalja, Felvidék számára, akkor el kell jönni Csángóföldre”
– fogalmazott elég baljós hangsúllyal az előadó.
Hegyeli Attila szerint az asszimiláció nem egyik napról a másikra történik, hanem lassú folyamat. – A magyarok nem veszik észre, hogy olyanok, mint a béka a fazékban: szépen lassan megfőzik őket – jegyezte meg. A szövetség ma ennek a folyamatnak próbál ellenállni, jelenleg 35 településen működtet oktatási és közösségi programokat, huszonhárom Magyar Házat tart fenn, és mintegy 170 alkalmazottal dolgozik. A Magyar Házak ma egyszerre szolgálnak közösségi térként, oktatási központként és kulturális találkozóhelyként.
Irány Lujzikalagor
A bákói előadás után buszokkal indult tovább a csapat a moldvai falvakba, elsőként Lujzikalagor felé vették az irányt. Ahogy a busszal haladtak kifelé Bákóból, a szürke panelrengeteget fokozatosan kezdte felváltani a zöld színekben pompázó vidéki táj. Ugyanakkor azokon a román településeken, amelyeken áthaladtak, nem igazán volt érezhető falusi idill: hiányoztak a parasztházak, a rendezett porták – teljesen más hangulata volt, mint a klasszikus magyar vidéknek. Egy községből sem hiányozhatott azonban az ortodox templom.
Lujzikalagorban egy delikát, olyan vegyesbolt, ABC-féle előtt rakott le a busz. A bolttól pár perc sétára van a helyi Magyar Ház, amely már sokkal barátságosabb látványt nyújt, építészeti stílusa klasszikus magyar vonású, ami sokat dob a komfortérzeten. A portán belépve népviseletbe öltözött idősek kórusénekkel fogadták az anyaországi látogatókat.
A ház küszöbét átlépve mintha visszautaztunk volna száz évet az időben: népies módon berendezett helyiségek fogadtak, gyönyörű faliszőnyegek díszítették a falakat, a sarokban egy régi szövőgép állt, illetve korabeli csángó népviseleteket állítottak ki.
Óvónő és polgármester
Egy hölgy megsárgult, régi családi fényképeket mutatott ünneplőbe öltözött fiatal párokról és ünnepi eseményekről. A Magyar Házban többek között ő tanítja a helyi csángó gyermekeket varrni, gyöngyöt fűzni, táncolni, énekelni.
Szomorúan tette hozzá, a fiatalok körében már kikopott a hagyományos csángó öltözet viselete, szívesebben hordanak boltban vásárolt ruhákat. Beszélgetés közben egy másik idősebb hölgy helyben készült süteménnyel kínált. A finomság tésztája omlós volt, de ízre mintha egy az egyben kürtős kalács lett volna.
Somoskán, az ottani Magyar Házban óvoda is működik, a gyerekek még aludtak, amikor megérkeztünk. Egy idősebb óvónő a kollégáival együtt számolt be arról hogyan, miképp dolgoznak, foglalkoznak a gyerekekkel. Az egyik óvodai dolgozó feltűnően fiatal hölgy, talán húsz év körüli. Ráadásul a fiatal korosztályra nem jellemző módon fejkendőt viselt és a kisugárzásban volt valami bájos.
Lujzikalagorhoz hasonlóan Magyarfalun is terülj-terülj asztalkámmal fogadták a vendégeket, szendvicsek, házi készítésű sajtok és bor került az asztalra, sőt mindenki kapott egy kupica pálinkát is. Ott volt Gál Alina, Magyarfalu polgármestere is. Az ő története önmagában megér egy cikket. A település lakosságának ugyanis csak a fele magyar, a másik fele román, őt mégis 27 évesen választották meg polgármesternek úgy, hogy RMDSZ-es színekben indult. A látogatás hangulatát végül mégis inkább az ottani csángó gyermekek műsora határozta meg. Az egyik kislány olyan szólóéneket adott elő, hogy többen az előadás után egy órával is erről beszélgettek.
Másnap Lábnyikon tartották a Magyar Ifjúsági Konferencia közgyűlését, amelynek végeztével táncház kezdődött. Azoknak, akiknek a lába nem állt rá a táncra, alternatív programként a közeli magyar kocsma maradt, ami egy családi házba volt beépítve – létéről csak a teraszhelyiség és egy ott iszogató kisebb társaság árulkodott.
Táncházból kocsmába
A küszöbön átlépve az utazót meglepetés érte, ugyanis a beltér inkább emlékeztetett egy budapesti pincekocsmára, mint egy apró falusi italozóra. Semmi olyan nem volt, amiből azt érezte az ember, hogy egy moldvai kocsmába lépett be. A pult ugyan egyszerű volt, de modern, azzal szemben pedig divatos fotelek, neonfény és egy új biliárdasztal.
Egy-egy korsó sör után a tulaj felajánlotta, hogy tud adni házi, édesanyja által főzött pálinkát, aminek literjéért mindössze 40 lejt kért.
Meglepő, hiszen ilyen olcsón, kevesebb mint 2800 forintért nem nagyon lehet már venni sehol sem. Ráadásul mindenki ivott már székelyföldi pálinkát, de csángót még soha, amely meglepően finom nedűnek bizonyult. Mire elfogyott az első kör, már mindenki megnyílt. A hely tulajdonosa csángónak vallja magát, de amikor arról kérdeztük, inkább magyarnak vagy románnak tartja-e magát, nem nagyon értette a kérdés felvetését.
„Én csángó vagyok, román vagyok meg magyar is. Szeretem a világot”
– mondta egyszerű természetességgel. Elmesélte, gyerekként román iskolába járt, később magyarul is tanult, fiatalon pedig Magyarországra ment dolgozni kertészként. Onnan Angliába vezetett az útja, ahol tíz évet töltött, mielőtt visszaköltözött volna Csángóföldre. Az ott megkeresett pénzből nyitotta meg a kocsmáját. – A feleségem csak megérti a magyar nyelvet, három lányunk van. Ő románul beszél velük, én magyarul – mondta, hozzátéve, hogy mindegyik gyermeküket beíratták a helyi Magyar Házba. Arra a kérdésre, miért tartotta ezt fontosnak, nem adott hosszú választ. – Azért, mert én is magyarul tanultam. Anyám, apám is magyarul beszéltek. Azt szeretném, hogy a gyerekeim is megtanulják – mondta.
Tartás és huncutság
A táncházban még mindig tartott a mulatság, viszont a bejáratnál meglepetésként összefutottunk a csinos fiatal óvónővel, akit korábban Somoskán is láttunk. Végre volt idő beszélgetni vele, és kiderült, hogy ő valójában nem is Csángóföldön született, hanem Székelyföldön.
Jogos a kérdés, hogy székelyként miért költözött ide, hiszen a Kárpátokon túl sokkal erősebb a magyar közösség és a kulturális élet.
Elmondása szerint ennek nagyon személyes oka van, még középiskolás korában megismerkedett egy csángó zenésszel, akinek beleszeretett a habitusába. – Ő volt az egyik legjobb furulyás itt Moldvában, később együtt költöztünk fel Budapestre, majd miatta költöztem ide Csángóföldre is – idézte fel, majd hozzátette, azóta a párja elhunyt. Azt mondta, idővel rájött, hogy valójában nemcsak magába az emberbe szeretett bele, hanem abba a habitusba, amit ő hozott magával Csángóföldről. Akkoriban színházi közegben mozgott, művészemberek között élt, és ehhez képest egészen más volt az a fajta nyers, ösztönös energia, amit a moldvai fiú képviselt.
„A székelyekre azt mondják, hogy van bennük egy kis ravaszság és nagy bennük a tartás. A csángók is nagyon tartásos emberek, de a székelyekhez képest van bennük valami kis huncutság”
– magyarázta.
Mint mondta, ugyan székely lányként nem érzi azt, hogy feltétlenül itt kell letelepednie, de nagyon sokáig el tudná itt képzelni az életét. – Nagyon megtartó ez a közeg, van benne valami régimódi, erősek a hagyományok, az emberek figyelnek egymásra – magyarázta. Felidézett egy számára kedves történetet, amely akkor történt, amikor először Csángóföldre érkezett. Felvette a fejkendőt, amit Somoskán is viselt. Egy idős bácsi meglátta, és mosolyogva odaszólt neki: „jaj, te milyen szép csángó leány vagy!” Ő erre nevetve azt felelte, hogy nem csángó, hanem székely, ideköltözött. A bácsi azonban nem fogadta el a választ: „ez nincs így, mert a világon minden ember, aki Csángóföldön van az csángó”.
Csángó fiatalok Lábnyikon – Fotó: Magyar Nemzet/Boncsarovszky Péter