Hallottak már arról, hogy aki gyilkos, az ugyanakkor nem bűnös? Nem? Akkor éppen ideje, hogy megismerjenek egy ilyen esetet.

Nem nálunk történik, hanem az Egyesült Államokban, ahol persze minden abszurditás megeshet, az azonban még amerikai mércével mérve is hajmeresztő, amit egy bizonyos Linsay Clancy gyilkossági ügyében a női esküdtek jó része produkált. Aki nem hallott az esetről: a vádlott három gyerekét (az ötéves Corát, a hároméves Dawsont és a nyolc hónapos Callant) fojtotta meg, vagyis a tett elkövetését nem is lehet cáfolni.

A 2023-ban történt gyilkosságokat a vádlott és védői azzal magyarázták, hogy a nő szülés utáni pszichózisban szenvedett, ezért nem volt beszámítható, azaz ártatlan. A magyarázatot 11 esküdt elfogadta, a tizenkettedik azonban azt vallja, hogy a bizonyítékok alapján az anya nem volt beszámíthatatlan, így az esküdtszék nem tudott dönteni.

Hogy ez miért érdekelhet minket, hiszen, mint már jeleztem, az eset az USA-ban történt? Nem azért, mintha a szülés utáni pszichózis nem létezne. Még csak az sem állítható biztosan, hogy valóban beszámítható volt a nő a tett elkövetésekor. Hajlok rá, hogy hitelt adjak a védekezésének, mert nehezen hiszem, hogy egy normális édesanya ilyet tenne a gyermekeivel. Annak ellenére gondolom ezt, hogy akadna néhány kérdésem. Például: hogyhogy sem az első, sem a második gyermeke születése után nem mutatta jelét a pszichózisnak? Hogyhogy csak 8 hónappal a szülés után jelentkezett?

A baj nem csak itt van, hanem az esküdtek mentalitásában.

Az a férfi, aki nem volt hajlandó ártatlannak tartani a gyilkos anyát (mert nem is lehet ártatlan egy gyilkos), elmondta, hogy már az első napon, még a bizonyítékok felvonultatása előtt nyolc női esküdt eleve ártatlannak minősítette Linsay Clancy-t. Majdnem úgy, mint A tanú című filmben, csak fordított előjellel, bár ugyanúgy bizonyítékok híján, csak éppen nem bűnösnek, hanem eleve ártatlannak ítélték a vádlottat.

A kérdés most már az, hogy miért? Mi motiválhatta őket?

Erre választ Abby Johnson véleménye adhat, aki maga is átélt szülés utáni pszichózist.

„Nem azt állítom, hogy a Lindsay iránti együttérzés helytelen… Engem valami más aggaszt. Rendkívüli módon begyakoroltuk, hogy egy halott gyermekre nézve először azt kérdezzük, min ment keresztül az anyja. Az abortusz megtanított minket erre. Évtizedek óta az abortusz védelme azon alapult, hogy a történet erkölcsi középpontját a meghaló emberi lényről a krízist átélő emberi lényre helyezzük át. Az anya szenvedése válik igazolássá. De a szenvedés nem teszi jóvá a gyilkosságot. A mentális betegség befolyásolhatja egy személy bűnösségét egy cselekedetért, de nem változtatja meg magának a cselekedetnek az erkölcsi természetét. Cora ötéves volt. Dawson három. Callan nyolc hónapos. Az anyjuk ölte meg őket.”

Hát ezért tanulságos ez a történet. Évtizedek kitartó sulykolása elérte nem csak azt, hogy egyesek számára az abortusz teljesen természetessé vált, de azt is, hogy a gyermeki élet elé helyezzük az anyáét. Holott élet és élet között nem lehet alá- és fölérendeltségi viszony, az élet védelme mindenek felett álló kell, hogy legyen. Sajnos, ez a per is megmutatta, hogy ez ma nagyon nincs így.

Philip K. Dick 1974-ben született novellájának útjára léptünk? Aki nem ismerné: egy olyan világban játszódik, ahol a törvény szerint egy gyermeknek csak 12 éves kora után lesz lelke, addig a szülők, ha akarják, hívhatják az abortuszkocsit…

Isten irgalmazzon nekünk és az egész emberiségnek, ha tényleg erre tartunk!

Az igazságszolgáltatás néha furcsán működik – Fotó: Pixabay.com