Modernnek mondott mai világunk jellemzője, hogy minden, évezredek alatt kiválóan bevált fogalmat, jelenséget, hitet, időnként tárgyi emlékeket is kritika alá von, és egyre többet közülük meg is tagad.

Oda jutottunk, hogy itt-ott már azzal a „progresszív” igénnyel is találkozunk, hogy az eddigi történelemnek is kompletten a kukában a helye, minden fellelhető szellemi és tárgyi örökségével együtt.

A hajdani szatirikus lap, a Ludas Matyi mottója szerint „nincsenek régi viccek, csak öreg emberek vannak. Egy újszülöttnek minden vicc új”. Bizony, ez így van. Érdemes emlékeztetni, hogy annak idején a világuralmat végcélként megjelölő kommunista globalizmus is pontosan ezzel házalt, amikor hirdette: A múltat végképp eltöröljük. Mi sem bizonyítja jobban, mint ez az egybecsengő „idealizált” világkép, a két globalizmus egylényegűségét, mint a múlt következetes megtagadása.

Igaz, hogy célja eléréséhez az iker globalista verziók mindig az éppen szükséges módszereket választják. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” liberális humanista jelszavakból hamar kivörösödött a tömeggyilkos brutalitás 1793-tól Franciaországban. Oroszországban viszont végig a vérvörös brutalitás uralkodott.

A globalistáknak a nemzet mindig az útjukban volt. Mai globalistáink is a szó hallatán hamuszürkévé válnak, hátukon a szőr is feláll, mert maga a szó: „nemzet” nagyon is a lényegre tapint rá. Utal a népességre, amelynek tagjai együvé tartoznak, akiket éppen a szóval közös szóbokorba tartozó cselekvés (nemzés) révén hoznak sok szeretettel és törődéssel a világra éppen a nemzet tagjai, töretlenül megújuló jelleggel. Szó se róla, a globalisták nemcsak a nemzetet, de minden, a nemzettel kapcsolatos szóképzetet, jelzős szerkezetet is szívből utálnak, legyen az nemzeti, nemzetiség, nemzeti válogatott vagy éppen nemzeti uszoda, nemzeti kaszinó vagy újabban nemzeti dohánybolt.

Mindezt felesleges, hivalkodó, magamutogató magyarkodásként kezelik. Helyette nagyon is imádják a nemzetközi szót és a belőle képzett szóvirágokat, noha nehéz lenne megmondani, hogy ha valami vagy valaki nemzetközi, az mit is jelent valójában. Hol van a nemzeteknek a köze, hogyan is szorulnak manapság sokan a nemzetek közé, és a glóbuszon éppen hol laknak, szóval mitől is nemzetköziek.

Hitem szerint a nemzet fogalmilag és tartalmilag minden globalista erőfeszítés ellenére még ma is létezik, de nagyon is ápolásra, megerősítésre szorul, ha el kívánjuk kerülni, hogy hamarosan mindannyian kikerüljünk a senki földjére egymástól elszigetelt nemzetköziként, kitéve ismeretlen, arctalan erők szeszélyeinek.

Mindenekelőtt arra van szükség, hogy az együvé tartozók, a nemzetet alkotók létszáma ne csökkenjen. Erőt éppen a történelemből lehet meríteni, ha nem ülünk fel a múltat végképpen eltörölni akaró hamis szólamoknak. A Kárpát-medencében eltöltött immár több mint ezeréves történelmünk azt igazolja, hogy mindig sikerült a hatalmas vérveszteségeket viszonylag rövid időn belül pótolni. Ilyen volt, amikor 1242 után, éppen IV. Béla királyunk adott lendületet az ismételt létszámbeli gyarapodásnak is. Egyébként mi értelme lett volna a nagy újjáépítkezésnek, a második honalapításnak.

Az 1526 utáni több évszázados pusztulás után is a fizikai nemzettest fellendülése következett be. Ebbe bőven belefért, hogy milliószámra fogadtunk be főként a környékről a magyar nemzettestbe másokat, akik egy-két generáció után már sértésnek érezték, ha nem tekintik őket a nemzethez tartozóknak (lapozzuk fel a telefonkönyveket idegen hangzású neveket keresve, ha bizonyságot akarunk). Még a 20. század pusztító háborúi után is találkoztunk radikálisan gyors nemzettest-reprodukciókkal.

A saját generációmról beszélve elmondható, hogy 1945 után szinte új erőre kapott a biológiai megújulás nemcsak Amerikában, de nálunk is. Szokás az 1945 és 1963 között születetteket az Amerikából kölcsönzött boomer jelzővel illetni, jelezve az érintett nemzetek kirobbanóan egészséges regenerálódóképességét. Ezt követően azonban azt tapasztaljuk, hogy ez az évszázados automatikus felzárkózási trend több ütemben megbicsaklott, ma pedig már nem is létezik automatizmusként. Nagyon is időszerű megvizsgálni, hogy ez az újszerű jelenség milyen behatásokra vált uralkodóvá, mondhatni az euroatlanti térségben meghatározóvá.

Nagyon úgy tűnik, hogy a jelenség megértéséhez mindenképpen hozzátartozik a társadalmi viszonyok fokozatos és radikális változása, ami közegünket, Európát – és benne minket is –, a 19. század második felében már elért, nevezetesen a gazdasági viszonyok fokozatos kapitalizálódása, a korábban domináns önellátásra berendezkedett viszonyok fokozatos felszámolódása. A kapitalizálódás az emberi tényezőre is úgy hatott, hogy azt a tőke szükséges tartozékává tette, és egyre tömegesebb mértékben egyben függővé is.

A tőkének egyre több és lehetőleg olcsó munkaerőárura volt szüksége. Tett is annak érdekében, hogy sikeres legyen a toborzás. Gondoljunk a korai feminista mozgalmak hamis jelszavaira. Az emancipáció­nak keresztelt mozgalom tulajdonképpen a tőke részére képzett tömegesen elérhető és olcsó munkaerőt – emancipált hölgyeket és facéron maradt fér­fiakat is. Gondoljunk arra, hogy milyen jól jött ez az első világháború alatt, ami nem volt más, mint konkurens tőkés csoportok küzdelme a piaci hegemóniáért.

A harctéren halomra gyilkolt férfiak helyett a gyilkolásra használt eszközöket már emancipált hölgyek gyárthatták. Mellesleg jegyzem meg, hogy az emancipáció nemes jelszavával felszabadított amerikai rabszolgáknak is immár bérmunkásként kevesebb anyagi juttatás járt, mint hajdan rabszolgaként, noha a puszta tény nem mentség a rabszolgatartás embertelenségeire.

Szóval a tőke, amely eredendően nemzetközi, nincs nemzeti elkötelezettsége, csak a profitérdek mozgatja, egyben a legtökéletesebb fogamzásgátló egyes csípős nyelvű szerzők szerint. A munkaerőt nem tekinti másnak, mint kiaknázandó potenciális profitforrásnak. Semmiféle felelősséget nem érez és nem is vállal e tőketartozék újratermelése iránt, ehelyett újabb és újabb letermelhető forrásokat keres, és ennek érdekében mindent meg is tesz.

Manapság ezt tapasztaljuk a fejlettnek mondott Nyugaton. Ne szaporodjon a drága és problémás potenciális európai munkaerő, csak ellenőrzött mértékben, helyette történjen keveredés, ami eleve leértékeli a drága (fehér) munkaerőt. A módszerek is nyilvánvalók és nagyon is célravezetők. Az ellenőrizetlen migráció alapvető emberi jog szintjére emelésének kísérlete a keveredést szolgálja, míg a mindenféle nemi elferdülések képviselőit éltető kampány a drága munkaerő szaporodását tartja kordában.

A bevándorlók viszont távol tartják maguktól az LMBTQ-ideológiát és főként annak a gyakorlatát. Így készíti a tőke magának a terepet a következő évtizedek „hatékony” működésére. Kérdés, hogy a még mindig többségben lévő, de védekezésbe szoruló potenciális kárvallottaknak ki nyújthat védelmet. Mi más, mint a nemzetállamuk, ha éppen még létezik, és ott, ahol létezik. Ez záloga – fizikai és nemzeti közösségként is – a megmaradásnak. Csak a nemzetállam képes a biológiai reprodukciós motort is intenzív mozgásba hozni, feltéve, ha mérlegeli, hogy állampolgárai elhatározásán áll vagy bukik a törekvés.

Az állampolgárokon belül is a hölgyeké a döntő szó, hiszen a gyermekek vállalásával ők viselik a legnagyobb személyes áldozatot. Hivatásukban korlátos lesz a mai értelemben vett karrierívük, kevésbé jól fizető állásokat és rövidebb ideig tölthetnek be, ráadásul vállalják a szüléssel, szoptatással, dajkasággal járó egészségügyi kockázatokat is. Személyes áldozatvállalásuk gyümölcseit azonban jórészt mások szüretelik le.

Ez aligha nevezhető méltányosnak, ezen sürgősen változtatni kell, nem a jövőben, hanem rögtön. A pandémia utáni újrakezdés erre kitűnő alkalmat szolgáltat, nemcsak a gazdaságot kell megújítani, de a társadalmi lét ezen létfontosságú szektorát is, ami a nemzettest reprodukciója. A gazdaság ez évi várható teljesítménye előállítja az ehhez szükséges fedezetet.

A hogyanra adható nagyon is elfogadható válasz, hogy meg kell szüntetni a gyermekeket vállaló édesanyák által elszenvedett hátrányokat. Az úton már elindultunk azzal, hogy a négygyermekes édesanyáknak nem kell személyi jövedelemadót fizetniük. Munkavállalásuk megkönnyítése érdekében rohamtempóban épülnek a gyermekjóléti intézmények is.

Végleg meg kell szüntetni azt az igazságtalanságot, ami ma a hölgyek között nyilvánvaló. Azok, akik nem szülnek gyermeket, nemcsak jóval nagyobb szabadságfokon képesek munkát vállalni, életpályájuk alatt jóval több jövedelmet szerezni, de nyugdíjuk is sokkal kedvezőbb lesz, hiszen magasabb munkajövedelem szerint állapítják azt meg. Jó okuk van arra, hogy magukat abszolút nyertesnek érezzék gyermekeket vállaló társaikkal szemben.

Ez a helyzet méltánytalan és végletesen igazságtalan is, és minden elemében a nemzettest sürgős ápolási igényeit veszi semmibe. A méltányosság jegyében jogos lenne a járandóság a gyermekvállalásért, hiszen a gyermektelen hölgyek magasabb nyugdíjait is azok gyerekei termelik meg, akiket a szépkorban is további mellőzések érnek. Megoldás lehet, hogy a nyugdíj megállapítása a gyermekalapú kompenzáció megállapításával kezdődik, és erre jönne rá a munkában eltöltött évek és a keresményalapon megállapított rész.

Természetesen nemcsak előremenetben, hanem éppen azokkal kezdve, akik gyermekei már termelik is a nyugdíjkassza bevételeit. Gyerekszámtól függően az ilyen prémiumok elérhetnék akár a nyugdíjjárandóság 50-60 százalékát is, valamint jeleznék az utat a jövő édesanyáinak is. E nélkül a lépés nélkül – bár az eddigi eredmények bizakodásra is okot adhatnak – csak részsikerre, a fogyás lelassítására lesznek elegendők, de a népesség létszámbővülésére aligha.

Forrás: Magyar Hírlap

(A szerző Boros Imre közgazdász, a C12 csoport tagja)