Argentína államcsődje, Görögország történelmi gazdasági összeomlása, az ázsiai pénzügyi válság és a latin-amerikai elveszett évtized egyaránt összefonódott a Nemzetközi Valutaalap tevékenységével. Az IMF több alkalommal valóban megakadályozta a teljes pénzügyi összeomlást, ám beavatkozásait sokszor évekig tartó recesszió, munkanélküliség, privatizáció és súlyos társadalmi veszteségek kísérték. A valutaalap ténykedése kapcsán magyar példa is akad, hiszen az IMF is részt vett a hazánknak nyújtott 2008-as mentőprogramban, amely aztán a Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején súlyos megszorításokba torkollt. A szervezet a napokban ismét komoly adóemelésekről szóló javaslatokat fogalmazott meg, ám ezúttal már a Tisza-kormánynak.
Az elmúlt napok történései alapján korántsem zárható ki, hogy újra kulcsfontosságú szerepet kaphat a magyar gazdaságirányításban egy olyan nemzetközi szervezet, amelynek nevét még a szocialista kormányok és a 2008-ban kirobbant válság idején tanulhatták meg a magyar adófizetők. E szervezet nem más, mint a Nemzetközi Valutaalap, azaz az IMF – írja a Magyar Nemzet.
A valutaalap delegációja szeptember utolsó és október első hetében Magyarországon tartózkodott, konzultált a magyar kormányzattal,
majd komoly megszorításokat ajánlott a Tisza-kormány figyelmébe.
A sajátos kívánságlista tartalmát annak fényében érdemes megvizsgálni, hogy lap úgy értesült: a kormány október elején, Erdőbényén megtartott többnapos kihelyezett ülésén egy esetleges hitelfelvétel kérdése is napirendre kerülhetett. Ez lehetne a forrás az uniós pénzekből megvalósítandó fejlesztések előfinanszírozásnak. Információik szerint Kármán András pénzügyminiszter több szóba jöhető finanszírozóval is egyeztetett, ezek egyike a Nemzetközi Valutaalap lehetett. A tárca csaknem tíz nap eltelte után reagált és közölte, hogy a kihelyezett kormányülés napirendjén nem szerepelt állami hitelfelvétel, s a miniszter nem tárgyalt ennek kapcsán az IMF-fel. Érdemi információk a valutaalap válaszából ugyanakkor nem derültek ki.
Dél-Korea: siker
Az IMF 1944-ben alakult, és 1947-ben kezdte meg hitelezési tevékenységét. Azóta a világ számos országában vett részt pénzügyi válságok kezelésében, ám módszereit széles körben bírálják. A legtöbbször hangoztatott állítás az, hogy a pénzügyi stabilizáció költségeit sokszor éppen azok viselik, akik a válság kialakulásáért a legkevésbé felelősek. Vagyis a társadalom. Erre még később visszatérünk, de kezdjük Dél-Korea példájával! Az ázsiai ország 1997-ben fordult a valutaalaphoz, és a mentőcsomagért vállalati átszervezéseket, bankreformokat és munkaerőpiaci változtatásokat vállalt.
A gazdaság 1998-ban súlyos visszaesést szenvedett el, ám ezután viszonylag gyorsan növekedési pályára állt, ami miatt a dél-koreai programot az IMF sikeresebb beavatkozásai közé sorolják.
A gazdasági megerősödését megalapozó válságkezelésnek ugyanakkor megvolt a maga társadalmi ára: a vállalati csődök nyomán sokan kerültek utcára.
Indonézia: pánik
Akad 1997-ből másik ázsiai példa is, egészen más végeredménnyel. Az akkori pénzügyi válság Indonéziában különösen pusztító következményekkel járt. A rúpia árfolyama összeomlott, a devizában eladósodott vállalatok tömege került nehéz helyzetbe, és megrendült a bankrendszer. Az IMF bankbezárásokat, pénzügyi reformokat és gazdaságpolitikai szigorítást is tartalmazó programmal avatkozott be.
A problémát az jelentette, hogy az intézkedések nemhogy nem állították helyre a bizalmat, inkább tovább növelték a bizonytalanságot. A betétesek ugyanis attól tartottak, hogy további bankok kerülhetnek veszélybe.
A válság 1998-ban rendkívül mély recesszióhoz vezetett. Az életszínvonal zuhant, nőtt a szegénység és felerősödött a társadalmi elégedetlenség. A Cato Institute már a válság idején azt állította, hogy az IMF nem csupán rosszul kezelte a helyzetet, hanem bizonyos intézkedéseivel súlyosbította is azt. A helyzet persze nem egyértelmű: Indonézia esetében, ahol az elhibázott hitelezési megoldások és a felügyeleti hiányosságok a válság előtt is súlyos problémát okoztak, korántsem egyértelmű, hogy az IMF beavatkozása nélkül könnyebb lett volna a válság kezelése.
Az ugyanakkor biztos, hogy egy rosszul időzített reform a pénzügyi pánik közepén további károkat okozhat. És okozott is.
Argentína: bukás
Ugorjunk egyet – egészen Argentínáig! A dél-amerikai ország a kilencvenes években a peso dollárhoz kötésével próbálta megfékezni az inflációt és a lépés kezdetben nem is volt eredménytelen. A stabilitást azonban idővel súlyos versenyképességi és finanszírozási problémák váltották fel. A 2001-es válság államcsődhöz, bankbetét-korlátozásokhoz vezetett, és nyilván a társadalmi sokk sem maradt el. A 2018-as IMF-program fordulópontot jelentett, illetve jelenthetett volna, a valutaalap ugyanis történetének addigi legnagyobb készenléti hitelmegállapodását hagyta jóvá, amelynek keretösszege végül 57 milliárd dollárra rúgott. A cél a befektetői bizalom helyreállítása, az infláció mérséklése és a finanszírozási problémák megoldása volt, a program azonban nem teljesítette alapvető céljait. A peso tovább gyengült, az infláció emelkedett, a gazdaság visszaesett, a lakosság reáljövedelme pedig csökkent. Bár az oly sokszor emlegetett és oly nagyon óhajtott befektetői bizalom nem állt helyre, Argentína hosszú távú IMF-kötelezettségei ugyanakkor fennmaradtak. A kudarcot 2021-es utólagos értékelésében a valutaalap is elismerte.
Az argentin történet nem pusztán a rosszul sikerült mentőcsomag példája, hanem annak bizonyítéka, hogy önmagában még egy rendkívüli összegű nemzetközi hitel sem pótolhatja a fenntartható gazdaságpolitikát, és nem garantálhatja a befektetői bizalom visszatérését.