Schmidt Mária szerint az ügynökakták nyilvánosságra hozatala körüli káosz nem egyszerűen hibás adatközlésről szól: szerinte a folyamat célja, hogy a társadalomban kollektív bűntudatot keltsen. A történész a családi beszélgetésekre buzdító felhívásokat és a terápiás tanácsokat is bírálta, és arra figyelmeztetett: különbséget kell tenni a kommunista diktatúra tettesei és áldozatai között.

Schmidt Mária a közösségi oldalán Rainer M. János történész „Beszélgessenek” felhívására reagált, amely a Kulturális Minisztérium Facebook-bejegyzésében jelent meg az akták nyilvánosságra hozatalát követően. Mint írta, ezzel párhuzamosan a 444 pszichoterapeuták tanácsait közli. A történész szerint a két üzenet együtt árulkodik arról, milyen lelki folyamatot várnak el a magyar emberektől: önvizsgálatot, megújulást és a morális tisztaságért vállalt szenvedést.

„Tehát a kurzustörténész és a kormánypárti média felfedi, miről szól ez az egész káosz: hogy a magyar emberekben kikényszerítsenek egy sajátos lelki folyamatot, egy megújulást, egy morális tisztasággal járó szenvedést. Amikor Ruff Bálint azt mondja, hogy sok család szomorú lesz az aktanyilvánosság után, azt nem sajnálkozva mondja. Ő ebben reménykedik.”

Schmidt Mária szerint a folyamat célja, hogy az embereket a kommunista diktatúra bűneiért kollektív felelősséggel ruházza fel. Úgy véli, az akták nyilvánosságát azzal a szándékkal kapcsolják össze a 2026-os politikai fordulattal, hogy a társadalom múltfeldolgozását és önvizsgálatát is politikai üzenetté tegyék.

„Ugyanis ez ennek az SZDSZ-es manővernek a lényege, hogy okítsa, tanítsa a népet. Hogy megmutassák nekik, hogy mindenki családilag érintett volt, hogy a magyar nép kollektív felelőssége az a sok szörnyűség, amely a kommunista diktatúra alatt történt.

Ezért használják a 2026-os kormányváltásra a ‘rendszerváltás’ kifejezést. Az nekik nem volt elég, hogy 1990-ben eldőlt: a szovjet csapatok kivonulnak és szabad választásokat tartanak. Nem volt elég, mert szerintük a nép nem eléggé nézett magába, nem volt kellően megdorgálva és nem érezték magukat kellően kollektíven rossznak. A népet ugyanis ez a politikai csapat mindig oktatni, tanítani akarja. Most, 2026-ban pedig nem egy párt váltott le egy másikat egy szabad választáson, hanem a nép, amely asszisztált egy szörnyűséghez és végre megengedte az élcsapatnak, hogy tanítsa őket.”

A történész a családoknak szóló beszélgetési felhívást is kifogásolta. Szerinte az úgy állítja be a múlt megvitatását, mintha az emberek maguktól nem beszélnének családi történeteikről. A pszichoterápiás tanácsokat pedig azért bírálta, mert azokat úgy értelmezi: az embereknek szégyenkezniük kellene felmenőik tettei miatt.

„‘Beszélgessenek’ – mondja a kurzustörténész. Mintha eddig ezt nem tették volna családok. Mintha az a liberális értelmiség nélkül senkinek nem jutna eszébe. Forduljunk pszichoterapeutához, amikor rájövünk arra, nagyszüleink mit tettek, és valójában magunkba kell néznünk, hogy milyen szörnyű emberektől eredünk, és milyen szörnyű emberekké lettünk.

Amikor Dobrev Klárának felvetettem, hogy talán mélyebb reflexiót igényel, hogy kik voltak a szülei vagy nagyszülei, minthogy szeretett a nagyapjával színezni, egy szörnyű ember voltam. De akinek a nagyapja jelentett, mert bele volt kényszerítve, az érezze magát rosszul és terápián dolgozza fel ezt a traumát.”

Schmidt Mária szerint a családoknak nincs szükségük arra, hogy a kormány történésze szólítsa fel őket a beszélgetésre, és a 444 terápiás útmutatására sincs szükség. Azt tartja fontosnak, hogy világosan különbséget tegyenek a diktatúra felelősei és áldozatai között. Azoknak az életútja, akik a két csoport között helyezkedtek el, szerinte lehet összetett, de nem indokolja, hogy ugyanakkora nyilvánosságot kapjanak, mint a rendszer vezetői.

„Arra van szükség, hogy kimondjuk: voltak tettesek és voltak áldozatok a kommunista diktatúrában.

Hogy voltak azok, akik a kettő között helyezkedtek el? Igen, az élet bonyolult, de ők, mivel nem a rendszer működtetői voltak, nem érdemelnek ugyanakkora nyilvánosságot, mint Apró Antal vagy Péter Gábor.

Ez volt a Terror Háza Múzeum történelemfelfogása, és szerintem továbbra is ez a helyes.”

Címlapkép: Rainer M. János történész – Fotó: Facebook/Schmidt Mária