Most mindenki megremegett. A háború hírére kicsit másodlagossá váltak egyéb harcaink, nyüzsgéseink, hiszen Közép-Európára egyre félelmetesebben vetül a háború árnya. Valahogy beköltözött a zsigereinkbe a nyugtalanság, hiszen látjuk, hogy itt a szomszédban milyen ádáz küzdelem folyik az életben maradásért is.

Átizzítják a levegőt a bombák, találatok lakóházakban, iskolákban, kórházakban ott, ahol addig békés, civilizált élet folyt, egyszerűen élték mindennapjaikat az emberek. Ha korábban megjelent véletlenül egy iszonyú robajjal áthúzó vadászgép az égen gyerekeinkkel, unokáinkkal csak bámultuk elismeréssel: miket tud már a technika. Most már nem ezt gondoljuk, hanem féltjük őket és rettegünk attól, hogy bármely pillanatban  szörnyetegként tűnnek fel ezek a gépek s nyomukban a száguldó, halált köpködő harckocsik.

Nyugtalanok vagyunk, mert egyáltalán nem volt igaza a „jövőlátó” izraeli tudósnak Yuval Noah Hararinak – akinek könyveit szinte bibliaszerűen forgatják a politikusok és a közélet emberei -,hogy az emberiséget a múltban fenyegető három nagy veszélyen: a halálos pandémiákon, a világháborúk fenyegetésein és az éhínségen már túljutottunk. (Homo Deus, 2016). Előre hát az újabb kihívás az algoritmusok által irányított és leigázott emberiség disztópiája felé.

Csakhogy nem! A könyv megírása után három évvel szörnyű járvány támadt a világra a Covid-19 és mutánshadai képében, majd pár napja Európában egy világháborús készülődést idéző valóságos orosz-ukrán háború pattant ki.

Itt a fiatal srácok nem a digitális játékok dzsojsztikjain irányítják a harcjárműveket és repülőgépeket, hanem a valóságban. Ráadásul most csak egy életük van, amit sajnos egyre többen elveszítenek és egyre több család őrül bele mindebbe, gyászol és menekül.

Hirtelen nagyon sokan megértettük, hogy nemcsak minden magyar felelős minden magyarét, de minden ember minden emberért is. Máskor szorongást okozó napi gondjaink eltörpülnek és világossá válik, hogy mennyire törékeny is a biztosnak (ön)hitt világunk és mennyire igaz, hogy csak egymásra számíthatunk ebben a bárkában. Csendesebbek lettünk, befogadóbbak. Közelebb került Isten, akit sokan száműztek életükből, valamint az ő adománya a szeretet, a hosszú imádságok és az oltalmazása a szenvedőknek.

Rá kell jönnünk, hogy nem nőttük ki az emberi történelem gyengeségeit, éppen elég okunk van rá, hogy megszeppenjünk és másképp lássuk egy kicsit önző és határtalan egyéni törekvéseinket. Mindannyian rászorulunk Isten irgalmára és kegyelmére. Önfejünk szerint mindig mást olvasunk ki a jövőből, mint ami aztán bekövetkezik. Még a disztópiáinkat sem vagyunk képesek előre látni.

„Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg”

Kiemelt kép: szerző

Idézett vers: Radnóti Miklós: Nem tudhatom