Borvendég Zsuzsanna: A hálózatok ma is működnek 12.

Borvendég Zsuzsanna történész sorozata eredetileg a PestiSrácok oldalán jelent meg, ám bizonnyal vannak olyanok, akik lemaradtak róla. De azoknak is érdemes újra olvasniuk, akik nem minden részt olvasták. A teljes kép ismeretében érthetjük meg, hogyan jutottunk idáig?

Lassan száz éve uralja a közgondolkodást az a – véleményem szerint – hamis magyarázat, hogy a kommunizmus és a nácizmus két ellenpólusú szélsőség és a politikai paletta egymástól legtávolabb eső képződményeinek tekinthetők. Sok filozófus, történész és más gondolkodó megfogalmazta már, hogy mondanivalójukban, elképzeléseikben és hatalomtechnikai eszközeikben lényeges különbség nincsen, de arról, hogy a felszínen mutatott ellenségeskedés mögött micsoda együttműködés zajlott e két emberellenes ideológia komisszárjai között, ritkán esik szó. Pedig Hitler és Sztálin már az 1939-es paktum előtt is kollaborált egymással, és nem is ért véget ez a kapcsolat a Barbarossa-hadművelet megindításával – vagyis a Szovjetunió elleni német támadással – sem, sőt, még a háború lezárása után is megtalálták egymást e két gyilkos eszme hívei. Miközben a harmincas évek derekától napjainkig a kommunizmus egyetlen legitimációs alapja a „fasizmus” elleni harc, aközben egymást segítve építették ki saját totális rendszerüket. Ennek a kölcsönös előnyökön alapuló együttműködésnek számos megnyilvánulása volt a magyar külkereskedelem 1945 utáni megszervezésében is.

Sztálin és Hitler első nagy színpadias konfliktusa a Dimitrov-per kapcsán játszódott le: a németek a helyi kommunista pártot vádolták meg a Reichstag épületének felgyújtásával. Dimitrov a nyugati bolsevik hálózat kulcsembere volt, kiválóan ismerte az illegalitásban dolgozó német kommunistákat is, vagyis óriási fogás lehetett volna Hitlerék számára, a per lefolytatása után mégis elengedték.

Dimitrovot sem véletlenül engedték el

Nyilvánvalóan egyezség született a két titkosszolgálat között Dimitrov megkíméléséről, de a per következményei arra utalnak, hogy ördögi precizitással kiszámított terv állt mindennek a hátterében.

Az SA „lejáratásával” Hitlernek tettek szívességet?

Sztálin legfontosabb ügynökei – mint például a korábban már emlegetett Willi Münzenberg – Dimitrov letartóztatása után azonnal hozzáláttak, hogy megszervezzék a maguk ellenperét. Londonban tartották meg a „tárgyalást”, amely a német parlament felgyújtását az SA, vagyis a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt militáns szervezetének a nyakába varrta. Érdekes azonban, hogy az általuk kiadott úgynevezett „barnakönyv”, amelyben felsorolták az SA bűneit, szinte említésre sem méltatja Hitlert, vagyis úgy lép fel a nácizmus (vagy ahogy Sztálin tudatos csúsztatással emlegette: a fasizmus) ellen, hogy annak legfőbb vezetőjét, szellemi atyját véletlenül sem teszi felelőssé. Első olvasatra ez elég abszurdnak tűnhet, pedig megvan a maga logikája.

Hitler számára a hatalomátvétel után egyre terhesebb lett az addigra már hírhedté vált SA vezérkara, legfőképpen talán azért, mert ők még komolyan vették a szocialista kitételt a párt nevében, vagyis nagytőkeellenesek voltak. Ráadásul a szervezet elég erős volt ahhoz, hogy potenciális belső ellenséget jelentsen számára, így meg akart tőlük szabadulni. A Münzenbergék által megszervezett nemzetközi kampány, amely lejáratta a katonai szervezetet, kapóra jött Hitler számára. A „hosszú kések éjszakáján” végrehajtott gyilkosságokkal politikai renoméját is növelte a világ szemében, jó pontokat szerzett a német nagytőke képviselői előtt, miközben kiiktatta az esetleges és nemkívánatos ellenfeleit.

Segédkezés a tisztogatásban?

Sztálin is elégedett lehetett az eredménnyel. A felfokozott propagandának köszönhetően végérvényesen beleégett a közvélemény tudatába, hogy a humanista érvrendszert felhasználó kommunista ideológia a szélsőjobbos áramlatok legnagyobb ellensége – mindezt persze úgy, hogy Hitlert meg sem kísérelte lejáratni. Ugyan a Dimitrov-per után Hitler levadászta a Komintern németországi szárnyának nagy részét, de valójában ez sem volt Sztálin ellenére: ezúttal a belső leszámolást nem saját kezűleg kellett végrehajtania. Kéz kezet mos. (Erről írt Stephen Koch a magyar származású Alpári Gyulával kapcsolatban is [lásd korábbi cikkünket]. Koch bizonyítása alapján Alpárit egyszerűen odaadták Sztálinék a Gestapónak, hogy végezzék el helyettük a piszkos munkát – a szerk.)

És jött a nagy egyezség

A kölcsönös segítségnyújtás az 1939-es, finomkodva Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett, valójában Sztálin és Hitler között létrejött egyezségben csúcsosodott ki. A Szovjetunió egészen az ellene megindított német támadásig ellátta a Harmadik Birodalmat a hadviseléshez szükséges nyersanyagokkal, sőt, ipari termékekkel, hogy Lengyelország közös megszállásáról már ne is beszéljünk. Ezek a tények ugyan megrendítették egy pillanatra a korabeli társutasok lelki nyugalmát, de a kognitív disszonancia nem tartott sokáig: ha a Nagy Testvér azt állítja magáról, hogy antifasiszta, akkor az úgy is van.

A kérdés csak az: miképpen kapcsolódik mindez Magyarország 1945 után külkereskedelméhez?

A béke után folytatódott a közös üzletelés

A világháború lezárásához közeledve mindkét nagyhatalom tisztában volt vele, hogy az ideiglenes szövetségi rendszer fel fog bomlani és a korábbi harcostársak egymás legnagyobb ellenségei lesznek a jövőben. Készültek a vasfüggöny leereszkedésére.

Ugyanakkor a gazdaság már jórészt globalizált volt, nemzetközi nagyvállalatok és bankrendszerek uralták a világ pénzpiacait – hogyan lehetett volna egyik pillanatról a másikra két mesterségesen elszigetelt térfélre osztani a glóbuszt? Biztosítani kellett a gazdasági átjárhatóságot, és ez a szándék jól tetten érhető mindkét nagyhatalom titkosszolgálati akcióiban.

A kulcsszereplő: Karpik – ide és oda is bedolgozott

A gazdasági híd kialakítása érdekében a szovjet és az amerikai hírszerzés még a német államszerződés megkötése előtt cégek alapításába kezdett, de ami igazán érdekes: a létrehozott cégek egy része mögött közös akarat állt. Az Atlas GmbH-t 1948-ban alapították Münchenben a bajorországi amerikai katonai közigazgatás titkosszolgálatának főnöke, Randolph K. Stone támogatásával. Az Atlas cég egyik tulajdonosa Ferdinand Karpik lengyel emigráns volt, aki kapcsolatban állt a Washingtonban működő lengyel emigráns kormánnyal, valamint Stone utasítására a NATO elhárításának egyik magas rangú tisztjével is. Mindeközben kommunista kém, pontosabban a lengyel állambiztonság, az Urząd Bezpieczeństwa kapcsolata volt, és erről az amerikaiak tudtak.

Karpikot a második világháború idején a németek letartóztatták és hosszabb időt töltött koncentrációs táborokban baloldali szerepvállalása miatt. Buchenwaldban és Dachauban is raboskodott. Az amerikai elhárítás már ezekben az években is foglalkoztatta Karpikot, Stone volt a kapcsolattartója. Egészen 1943-ig rendszeresen küldött jelentéseket a szövetséges haderők számára, ekkor azonban átmenetileg megszakadt közöttük a kapcsolat – nyilván ekkor került Karpik a németek fogságába. Szabadulása után azonnal Németország amerikai megszállási övezetébe utazott, hogy újra felvegye a kapcsolatot egykori tartótisztjével – ezzel megkezdődött a játszma.

Nagyjából az Atlasszal egyidőben hasonló konstrukcióban és azonos tulajdonosi háttérrel hozták létre a Donau Handel és a Frigaliment nevű társaságokat is. Mindhárom vállalkozás célja az volt, hogy a keleti blokk Németország felé folytatott kereskedelmét kisajátítsa. Ezt elég hamar sikerült is elérni: a teljes szovjet blokk és Nyugat-Németország között az ötvenes évek elején szinte kizárólag Karpik bonyolította a húskereskedelmet, de más élelmiszerektől az acélipari termékekig széles palettán kötöttek árucsere-forgalmi üzleteket a lengyel emigráns cégeivel.

Mindeközben a CIA tudatában volt annak, hogy Karpik a szovjetek illegális pénzügyi tranzakcióinak egyik nyugati kulcsfigurája, aki titokban bekapcsolódott a nemzetközi fegyverkereskedelembe is. (A hatvanas évekre gazdag és befolyásos üzletember vált belőle.)

Lengyelország szovjetizálásában az amerikaiak is benne voltak

Az Atlas a létrehozása után azonnal monopóliumot kapott a lengyel hús nyugati exportjára, a szállítások után pedig jutalékot fizetett a lengyel kommunista pártnak, hozzájárulva pénzügyeinek stabilizálásához. Ezzel – valamint jelentősebb értéket képviselő műszaki cikkek, például órák feketekereskedelmével – sikerült a párt kasszáját feltölteni annyira, hogy finanszírozni tudják a hatalom kizárólagos megszerzését és az ellenzék felszámolását.

Mindez azt jelenti, hogy Lengyelország szovjetizálásához áttételesen az amerikai hatóságok is hozzájárultak az Atlas működésén keresztül: az amerikai hírszerzés megbízásából egy kommunista titkosszolgálat ügynöke céget alapított, hogy áttörje a vasfüggönyt, eközben pedig pénzt termeljen a szovjet imperialista törekvések finanszírozására. Önmagában is szép ez történet, de hol marad a náci vonal?

Karpik cégeinek alkalmazottai szinte kivétel nélkül egykori náci tisztek, vagy a hitleri kormányzat magas rangú tagjai voltak, akik korábban a szovjet megszállási övezetbe került országokban töltöttek be valamilyen funkciót és a háborús bűnökért való felelősségre vonásuk elmaradt. Nyilván felajánlották szolgálataikat a szövetségeseknek, kapcsolatrendszerük, tudásuk pedig olyan értéket jelentett a Szovjetunióval szembeni nagyhatalmi versenyben az Amerikai Egyesült Államoknak, ami felülírt mindenféle erkölcsi vagy ideológiai megfontolást.

Kulcsnáci: Helmut Triska

A cég beltagjaként egy Helmut Triska nevű, egykori náci tiszt szerepelt. Triska Ausztriában született 1910-ben, már diákként elkötelezett híve volt a náci Németországnak és – a csehszlovák hírszerzés információi szerint – dolgozott a német titkosszolgálatnak. 1936-ban lebukott, így el kellett menekülnie az országból; később cseh és magyar területre irányították át. Kidolgozta a németlakta magyar területek bekebelezésének koncepcióját. Az Anschluss után Magyarország közvetlen szomszédságba került a Harmadik Birodalommal, amely jelentősen korlátozta az ország mozgásterét, ugyanakkor magyar részről felmerült az Őrvidékre vonatkozó területi revízió lehetősége is, de hamar egyértelművé vált, hogy mindez hiú ábránd csupán: Hitler 1939 augusztusában kijelentette Horthy Miklós kormányzó előtt, hogy a két állam elérte végleges történelmi határait.

Ekkor azonban már készen állt Helmut Triska határmódosító elképzelése, amely Nyugat-Magyarországot a birodalomhoz csatolta volna, arra a hamis és tendenciózus állításra hivatkozva, hogy Pozsonytól Szentgotthárdig németek által lakott települések láncolata alkotja a térséget. A Triska-terv 1250 négyzetkilométernyi területet és 120 ezer főnyi lakosságot szakított volna el hazánktól, amelynek természetesen szerves része volt a hűség városa, Sopron és környéke is.

A nácik által remélt német háborús győzelem elmaradt, így Triska határmódosító tervei sem valósultak meg, de a térséget jól ismerő diplomata még évtizedekig kulcsfigurája volt a német–magyar kapcsolatoknak.

Triska „kultúrattaséként” dolgozott Budapesten

1942-ben Budapestre helyezték a német követség kultúrattaséjaként. A kevésbé ártalmasnak tűnő pozíció azonban csak diplomáciai fedést nyújtott a valódi megbízatáshoz: Triska az RSHA, vagyis a Birodalmi Biztonsági Főhivatal legbefolyásosabb képviselője volt Magyarországon. Az RSHA a náci elnyomó szervezeteket (többek között a Gestapót) irányító csúcsszervként működött. Triska valószínűleg már osztrák évei során kapcsolatba került a Birodalmi Biztonsági Főhivatal későbbi vezetőjével, Ernst Kaltenbrunnerrel, aki – a CIA szerint – Heinrich Himmler hírszerzője volt Ausztriában az Anschluss előtt.

1944 végén Triskát Olaszországba helyezték, itt érte a háború vége. Amerikai hatóságok tartóztatták le, de elkerülte a vádlottak padját. A CIA felhasználta őt informátorként: elsősorban Magyarország, illetve az onnan érkező külkereskedők voltak a célpontjai. Feladatát annak ellenére látta el, hogy Magyarországra nem léphetett be 1945 után – éppen a háború alatt Budapesten kifejtett tevékenysége miatt nyilvánították őt háborús bűnösnek.

Az NSZK-ba delegált külkereskedők és a magyar hivatalos kereskedelempolitika kialakítói között mégis széles kapcsolatrendszert tudott kiépíteni, és hálózatával éveken keresztül jelentős részt sajátított ki a magyar és nyugatnémet kereskedelem hasznából.

(folytatjuk)

Forrás: PestiSrácok

Szerző: Borvendég Zsuzsanna történész

(Címkép: Andrew Harrer/Getty Images)