A napokban a Sepsi OSK labdarúgócsapata történelmi győzelmet aratott Bukarestben. A háromszéki csapat először győzte le idegenben az FCSB gárdáját. A jó iramú de feszültségektől sem mentes mérkőzésen mindkétszer a Sepsi szerezte meg a vezetést, amit másodszorra a bukarestiek már nem tudtak kiegyenlíteni.
Ennyi a rövid hír! Van egy férfi, aki az Olt partján Sepsiszentgyörgyön gyermekként az apja, nagyapja pékségében sütötte a kenyeret, és megtanulta a pityókás kenyér készítésének ősi titkait. Ennek lényege, hogy a cipónak nagynak, morzsamentesnek, és akár egy hétig is frissnek kell maradnia a székely ember asztalán. Hatalmas kenyerek sültek a kemencékben, és sokáig táplálták a család apraja-nagyját.
Amikor nem a családi házuk udvarán lévő pékségben dolgozott, mindig a focipálya körül bámulta a focistákat, akik akkor valamilyen alsóbb osztályban futballoztak, és bizony a stadion is meglehetősen lepusztult volt, amolyan Isten háta mögötti sportlétesítmény. Néha bevették a csapatba, minden álma az volt, hogy focista lehessen.
A felcseperedő fiatalember és felesége szinte kötelességszerűen folytatta a családi hagyományokat, éjjel-nappali megfeszített munkával elérték, hogy legyen egy önálló gyáruk a város határában, ahonnan eleinte csak a környékre, ma már egész Erdély-szerte szállítják a finom kenyereket, majd’ 200 embernek – elsősorban magyaroknak munkát adva!
Magyarországra átjönni mindig ünnep volt a szívében. Ritkán utazhatott és román útlevéllel, ami miatt megalázták és amit nagyon szégyellt. De tudta, hogy ő magyar, és az anyaország az övé is. Mikor aztán 2004-ben reménykedve ült a Duna TV monitorja előtt és kiderült, hogy a Gyurcsány-féle bagázs sikerrel fúrta meg a népszavazást és neki nem lehet magyar útlevele, óriási fájdalmat érzett és az egész családja sírva fakadt. Talán nem kell ezután ecsetelni, mit jelentett, mikor kezében vehette 2010 után az Orbán-kormány első intézkedéseként a kéket.
Valamiféle hálaként úgy gondolta, az ősi technikával neki kell megsütni a történelmi haza legnagyobb, az egységet szimbolizáló cipóját: A Kárpát-medence kenyerét. Ehhez óriási kemencét épített szülővárosában, majd Szolnokon is, és visszatérő Szent-István napi hagyományt teremtett. A legnagyobb pityókás kenyér 300 kg-ra sikeredett, melyet szétosztottak az emberek között.
Kárpát-medence kenyere, forrás: kormányhivatal.hu
De a foci sem maradt el. Minden megtakarítását – mint Sándor Pál örökbecsű filmjében Minarik Ede – a fociba ölte. Csapatot szervezett, építményeket újított fel, próbálta a székely fociban tartani a hitet és a reményt. Ekkor, alig 8-10 éve még a román ötödik osztályban futballoztak. Aztán óriási örömére már eggyel feljebb jutottak.
Egy alkalommal aztán mikor tett-vett a gyárban, végezte a szokásos rutint, besétált hozzá váratlanul Orbán Viktor miniszterelnök. Nem ecsetelem a meglepetését, el lehet képzelni mit jelentett ez számára. Elmondása szerint Orbán nem ígért semmit, két órát beszélgettek, de a kormányfő jól megnézte magának az embert. És aztán sem ömlött magyar oldalról a támogatás. A Fradi kiszuperált székeit építették be, szorgoskodtak, és eggyel mindig feljebb és feljebb léptek.
Később érkezett támogatás is, de az immár az ötven felé közeledő hajdani fiatalember úgy tudott találkozni önmagával, hogy azt valósította meg, amiről álmodott! Ma a csapata a román első osztályban a 4. helyen áll és a bajnoki aranyra tör, melyre hamarosan esélyessé is válhat. Közben nevelik az utánpótlást azokból a székely gyerekekből, akik szintén élnek-halnak a „bőrért”!
A kenyerek pedig nagyra nőnek, szinte valamennyi pékversenyről aranykupákkal tér vissza.
Néha átsétálunk az Olt hídján, és olyankor idézgetem az Ady verset: „Dunának Oltnak egy a hangja”. Ez is nagyon fontos – mélázik egy percre, de tudod nekem mi lebeg mindig a szemem előtt, amit mindenhol elmondok, és a szívemben hordok?
Hát ez: „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar”
Diószegi László! A barátom!
Kiemelt kép: foter.ro
