J.D. Vance, Ohio republikánus szenátora a Wall Street Journalnak írt véleménycikkében fejti ki az ukrán elnök tudatos hazugságának részleteit, de ír arról is, miért Trump külpolitikája a legjobb Amerika számára.

Vance kiemeli a tényt, hogy Trump nem indított háborúkat, és nem küldött amerikaiakat a világ másik végére meghalni. Cikkét egy olyan eseménnyel kezdi, amelyet a liberális sajtó villámgyorsan ejtett, nevezetesen a Lengyelország elleni rakétatámadással, amelyről az ukránok azt próbálták elhitetni a világgal, hogy az orosz erők indították. Csakhogy, mint kiderült, ukrán légvédelmi rakéták gyilkoltak lengyel területen, és – mint írja a szenátor – nem hihető, hogy egy háborúban álló ország elnökét ne informálták volna arról, hogy saját rakétájuk csapódott egy NATO-tagállam területére.

„A rakétatámadást, mint kiderült, nem Vlagyimir Putyin Oroszországa, hanem az ukrán légvédelem követte el.

De Zelenszkij úr még azután is tagadta az ukrán felelősséget, hogy a NATO kivizsgálta az ügyet, és kiderítette, hogy nem Oroszország lőtte ki a rakétákat. A történet eltűnt a címlapokról, és Zelenszkij urat decemberben hősként üdvözölték Washingtonban, az amerikai adófizetők pénze pedig azóta is ömlik Ukrajnába.

Egy bölcsebb külpolitika nem hagyta volna, hogy ez a magatartás észrevétlenül maradjon.”

Tehát Zelenszkij és lobbistái két teljes napon át hazudtak szándékosan Washingtonban, teljes tudatában annak, hogy következményként a NATO-t belerángatják egy atomháborúba. A sztorit pedig a főbb hírforrások abban a pillanatban ejtették, amikor minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, a Nyugat kedvence egyértelműen hazudott, csak azért, hogy háborúba sodorja Amerikát és a szövetségeseit.

„A demokrata és republikánus külpolitikai konszenzus már sokszor tévútra vezette az országot. Mindkét párt vezetői támogatták Irak lerohanását, az évtizedekig tartó afganisztáni nemzetépítési projektet, a líbiai rendszerváltást és a szíriai gerillaháborút.

Ez a politika sok pénzbe került és sokakat gyilkolt meg, pedig a konfliktusok egyike sem szolgálta a nemzet hosszú távú érdekeit.”

A szenátor azt is leírja, hogy egész felnőtt életét olyan elnökök alakították, akik bölcsnek nem nevezhető, dicstelen háborúkba sodorták az országot, amelyeket nem tudtak megnyerni.

„Éppen csak elkezdtem a középiskolát, amikor George W. Busht elnökké választották, az ő elnöksége az első, amelyre részletesen emlékszem. Bush úr hagyta, hogy egy igazságos afganisztáni háború nemzetépítő mocsárrá váljon, majd igazságtalan háborút indított Irakban. Utódja, Barack Obama rákontrázott az afganisztáni nemzetépítésre, és újabb háborút indított Líbiában, Hillary Clinton akkori külügyminiszter lelkes támogatásával.

Trump úr négyéves hivatali ideje alatt egyetlen háborút sem indított, annak ellenére, hogy saját pártja, sőt saját kormányának tagjai is óriási nyomást gyakoroltak rá.

De többet tett annál, hogy egyszerűen csak megőrizte a békét. Ő közvetítette az Ábrahámi Megállapodásokat, azt az Izrael és a szunnita arab államok közötti történelmi megállapodást, amely reményt ad Iránnal szemben, és hosszú távon ellensúlyozhatja a síita ország törekvéseit. Elindította azt a hosszú, lassú folyamatot, amely során az Egyesült Államok felszámolhatja a Kínától való gazdasági függőségét. Fél évszázados stagnálás után diplomáciai tárgyalásokat kezdeményezett Észak-Koreával. És – hangos gúnyolódás közepette – keményen szorgalmazta, hogy

Európa nagyobb felelősséget vállaljon a saját védelméért, pontosan azért, hogy az USA ne süllyedjen mélyen az olyan veszélyes konfliktusokba, mint az ukrajnai.”

Vance ezután a mainstream politikai vezetés tevékenységét veszi górcső alá:

„Donald Trumppal szembeni gyakori kritika, még szövetségesei részéről is, hogy nem államférfi. Még azok is, akiknek tetszik a politikája, azt kívánják, bárcsak verbálisan visszafogottabb lenne. Ez így is van rendjén. De e vád felszíne alatt rejtőzik egy markáns kritika Amerika vezetőivel szemben. Azok az emberek, akiket az Egyesült Államok vezetőinek képeznek ki, miért olyan óvatosak szóban, ha annyira vakmerőek a tetteikben?

Miért fordít Amerika dollármilliárdokat arra, hogy a legjobb fiatal elméket toborozza és képezze ki vezető pozíciókra, ha ezek az elmék egyik külpolitikai katasztrófát vezénylik le a másik után?

A válasz az, hogy a nagystratégiai szemináriumoktól kezdve a külügyminisztériumig az államférfiúi felfogásunk tönkrement.

Sokak számára államférfinek lenni azt jelenti, hogy udvariasan jelen vagyunk a közösségi médiában, és a <szabadságról> meg a <demokráciáról> pufogtatunk szép szólamokat, miközben világtörténelmi katasztrófákat idézünk elő a Közel-Keleten.

Én egy másfajta államférfiúi magatartást részesítek előnyben: olyat, amelyik a tömeggel szemben áll, emlékeztetve mindkét párt vezetőit, hogy az Egyesült Államok nemzeti érdekeit kíméletlenül, de óvatosan, erős szavakkal, és nagy önmérséklettel kell védeni.”

Tiszta beszéd ez J.D. Vance szenátortól, és lássuk be – fogást sem lehet rajta találni.

Kiemelt kép: MTI/EPA/Ukrán elnöki sajtószolgálat