Az oroszok az ukrán emberanyag-forrásokhoz képest igen sokan vannak, és ezen a tényen semmiféle vágyvezérelt köldöknézés nem tud változtatni. Robert C. Castel jegyzete.

Néhány nappal ezelőtt a Világgazdaság, az Institute for the Study of War-t idézve arról cikkezett, hogy „Megdőlni látszik az elmélet, hogy »annyian vannak, mint az oroszok«, Moszkva alig talál embereket a háborúhoz”.

Ez a hír igen meglepett, mert február elején még azt olvastam a fent említett neves thinktank egyik kiadványában, hogy a bejelentett háromszázezer tartalékoson kívül az oroszok meg további kétszázezer embert hívtak be csendes mozgósítással. Forrásként az ukrán hadügyminisztert jelölték meg, azt a tisztviselőt, aki számára kevés fontosabb adat van ezen a fehér világon, mint az ellenfél rendelkezésére álló élőerő.

Természetesen az sem kizárt, hogy mint a háború összes többi összetevőjét, az orosz élőerővel kapcsolatos adatokat is a harcmező köde borítja be, az örök bizonytalanság állapotára kárhoztatva minket. Továbbá az sem kizárt, hogy ezek a kijelentések inkább a becsléseknek, esetleg az információs hadviselés sakkhúzásainak tekinthetőek, mint empirikusan bizonyított adatoknak.

Akár így van, akar úgy, ameddig az ISW elemzői eldöntik házon belül, hogy az oroszok túl sokan, vagy pedig túl kevesen vannak, addig érdemes utánanézni az ismert és a vitán felül álló adatoknak és azokból vonni le következtetéseket.

A demográfia és a hadviselés között igen szoros összefüggések léteznek. Ezek az összefüggések mindkét irányban működnek. A történelem folyamán a nagyobb népesség általában nagyobb katonai erőt jelentett, és a katonai erő alkalmazása számos alkalommal drámai módon befolyásolta a hadviselő felek demográfiáját. Ugyanakkor hiba lenne egyszerű, lineáris összefüggéseket feltételezni a két változó között. Bizonyos harcformák, mint például a konvencionális hadviselés és a felkelések leverése, hagyományosan emberanyag-intenzív vállalkozások. Ugyanakkor más harcformák, pl. a termonukleáris háború vagy a kiberhadviselés, inkább az élőerő minőségén, mint a mennyiségén fordulnak meg.

Az ukrán háború kontextusában a legtöbb elemzés a két szemben álló ország demográfiájának az egészét vizsgálja. Ezek az elemzések egy része megelégszik azzal, hogy rámutat a háborút megelőző, egy a háromhoz aranyú statikus orosz demográfiai előnyre. Ennél sokkal hasznosabbak azok az elemzések, amik figyelembe veszik a háború okozta demográfiai változásokat, az annektált területek lakosságát, a háború menekültjeit és a háború előtt eltávozott gazdasági kivándorlókat. Ezek az elemzések egy még az előzőnél is kedvezőtlenebb, egy a négyhez arányt megközelítő számokról beszélnek.

Ezeknek az elemzéseknek a legnagyobb gyengesége, hogy a vizsgálat alanyát egységes egészként kezelik, holott katonai szempontból nem mindegy, nagymamákból van-e sok vagy pedig fiatal férfiakból, hogy egy állam korfája ciprusfa-e, vagy pedig ernyőakác.

Aki kevésbé ismeri ezeket a grafikonokat, annak érdemes egy pillantást vetnie az orosz, illetve az ukrán korfát ábrázoló illusztrációra.

A grafikonok értelmezéséhez elég annyival tisztában lenni, hogy a korfák “évgyűrűi” korcsoportokat ábrázolnak, öt éves sávokban. A kék szín a férfilakosság százalékarányát mutatja be egy adott korcsoportban, a rózsaszín pedig a női lakosságét. Ezért a patriarchális elnyomást állandósító színválasztásért a demográfusok egyszer majd még megkapják a magukét, de hát minden hivatásnak megvannak a maga veszélyei.

Komolyra fordítva a szót, már első látásra szembetűnő, hogy mindkét korfa kissé darázsderekú, és az is, hogy az ukrán „ernyőakác” jóval karcsúbb derékban, mint az orosz „ciprusfa”.

És itt kezd a dolog érdekes lenni.

A darázsderék ugyanis a történelem sajátságos fintorra folytán pont azokat a korosztályokat foglalja magába mindkét állam esetében, amik ennek a háborúnak a terhét viselik. Vagyis a 15-től a 44 éves korig terjedő férfilakosságot, hat korcsoportra osztva. Ami a korcsoportok mellett szereplő százalékarányokat illeti, ezeket hiba lenne elhamarkodottan összevetni, mivel a százalékok nem lettek egyenlőnek teremtve. 2,4% Ukrajna nominálisan 36 milliós lakosságából teljesen más súlycsoport, mint 2,7% Oroszország 144 milliós lakosságából. Az aszimmetria mértékét akkor tudjuk csak igazán megérteni, ha a százalékok helyett az abszolút számadatokat hasonlítjuk össze.

Az első korosztály, a 15 és a 19 év közötti „évgyűrű” férfilakossága Ukrajna esetében 0,8 millió, Oroszország esetében azonban 3,9 millió főt jelent.

A második korosztály, a 20 és a 24 év közötti sáv esetében ez az arány 0,4 millió, 3,6 millióval szemben. Ebben a legkritikusabb korosztályban ez kilencszeres orosz túlerőt jelent.

A harmadik korosztály, a 25 és a 29 év közötti sáv 0,6 millió ukránt sorakoztat fel 3,8 millió orosszal szemben.

A negyedik korosztály, a 30 és a 34 év közötti „évgyűrű” esetében ez az arány 1,1 millió 5,5 millióval szemben.

Az ötödik korosztály esetében, 35-től 39 éves korig, ez az arány 1,3 millió, 6,3 millióval szemben.

A hatodik „évgyűrű” pedig, a 40-től a 44 éves korig terjedő sávban, 1,5 millió ukránt sorakoztat fel 5,5 millió orosszal szemben.

Az élőerő tartalék tekintetében tehát a valós arány nem 1 a 3-hoz, esetleg 1 a 4-hez, ahogy azt más elemzők állítják, hanem a valóban releváns két legfiatalabb korcsoport esetében 1 a 6-hoz, a hagyományosan a hadseregek derekát képező 20 és 24 év közötti korosztály esetében pedig az arány 1 a 9-hez.

Ez azonban még nem minden. A katonai demográfia egy másik igen fontos aspektusa a ki-, illetve a bevándorlás kérdése. A történelem számos háborúját, köztük az amerikai polgárháborút és Izrael függetlenségi háborúját döntően befolyásolták az úgynevezett „nettó vándorlás” mutatói.

Hogy mi az a „nettó vándorlás”? Az a szám, amit akkor kapunk, ha a bevándorlók számából kivonjuk a kivándorlók számát.

Ha a két államot a hosszútávú trendek szintjén hasonlítjuk össze, akkor nem kis meglepetésünkre azt látjuk, hogy Ukrajna kivándorlóállam, ugyanakkor Oroszország egyértelműen bevándorlóállam.

Mindez persze nem a véletlen műve, hanem a következetes orosz bevándorláspolitika eredménye. Szinte hallom az összetört szívek csörömpölését az ideológiai tűzvonal mindkét oldalán, amikor leírom azt, hogy Oroszország bevándorláspolitikája a legliberálisabbak közé tartozik a világon. Az állampolgárság megszerzéséhez elég öt éven át Oroszországban tartózkodni és felköhögni egy orosz nyelvvizsgát. Munkavállalás útján szinte azonnali és korlátlan tartózkodási engedélyhez lehet jutni. Bizonyos feltételek mellett ezek a folyamatok három évre rövidíthetők. Mindezeken túl az orosz állam drákói módon lépett fel a bevándorlásellenes politikai szerveződések ellen, mint például az ultranacionalista Pamjatból kivált, Alekszandr Potkin által szervezett DPNI mozgalom.

Lehet szeretni és lehet nem szeretni Oroszország bevándorláspolitikáját, de egy dolog tagadhatatlan. Az, hogy jól átgondolt és végrehajtott nemzetstratégián alapul.

Ami pedig a cserepeket illeti, a kuka a kijárati ajtó mellett van.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Oroszország számára a győzelem biztosítva van.

A hadtörténelem számtalan olyan példát ismer, amiben – az ismert közhelyet kifordítva – az Isten a kisebb zászlóaljak oldalán állt. Azzal is tisztában kell lenni, hogy az unalomig ismételt napóleoni diktummal élve, a háborúban a morális úgy viszonyul a fizikaihoz, mint három az egyhez. Egy honvédő háború kétségtelenül erősebb motiváló erővel bír, mint egy olyan, aminek meg a valódi céljaival sincsenek teljesen tisztában a katonák.

Ezek nyomós érvek, de nem golyóállóak.

Ahhoz, hogy Isten valójában a kisebb zászlóaljak oldalára álljon, valamilyen minőségi szorzóra van szükség, amivel ellensúlyozni lehet a mennyiségbeli fölényt.

Az én meglátásom az, hogy az ukrán háború elhúzódásával éppen ez a minőségi fölény az, ami egyre inkább megkopik, mivel azok az alakulatok amortizálódtak le a legjobban, amik a legtapasztaltabbakként és legjobban képzettként a háború első évét a vállaikon viselték. Hasonló volt a sorsa annak a nagyon jelentős harcértéket képviselő, de relatíve kis létszámú brit hadseregnek, amivel 1914-ben Albion belépett a háborúba. A Kaiser által „megvetendő seregecskének” nevezett brit kontingens hősiesen harcolt, hogy időt adjon a szigetországnak a tömegháborúra való átállásra. Az ár azonban, amit az „öreg megvetendők” fizettek, pokoli volt. A háború végére statisztikai értelemben az 1914-es brit expedíciós erő egésze odaveszett.

Ami a morális faktort illeti, akik szívügyüknek érezték ezt a háborút és önként vonultak hadba, valószínűleg nem vártak életük kalandjával egy teljes évet és már régóta a fronton harcolnak, vagy pedig a háború áldozataivá váltak. Az orosz meg az ukrán sorozási nehézségek láttán nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy a lelkesedés ideje lejárt, és önszántából már igen kevés hadfi ballagna ki a frontra. Ami marad, az a totális háború felé araszoló hobbesi Leviathán kényszerítő hatalma.

Szóval hányan is vannak végül az oroszok?

Az ukrán emberanyag-forrásokhoz képest nyomasztóan sokan, és ezen a tényen semmifele vágyvezérelt köldöknézés nem tud változtatni.

Azt is fontos felismerni, hogy ez a probléma nemcsak Ukrajna problémája, hanem egész Európáé. A hosszú háborúban pedig, ami ránk vár ennek az évszázadnak a 20-as és 30-as éveiben, a demográfia legalább olyan meghatározó fontosságú lesz, mint a technológia.

Még nem késő elkezdeni geopolitikai vonatkozásrendszerben gondolkodni a demográfiánkról, ha nem akarjuk megismételni azt a nagystratégiai hibát, amit az utóbbi évtizedek energiapolitikájában elkövettünk.

Neokohn

Kiemelt kép: EPA/YURI KOCHETKOV