A Bálna című film testesíti meg mindazt a rettenetet, amelyet a Nyugat tűzzel-vassal kíván exportálni – faji kvóta, nemi kvóta, kereszténygyűlölet, és önfelszámolás.

Az Oscar-díjak valaha szebb napokat látott csillogása mára jócskán megkopott a kritériumokat foglyul ejtő „érzékenyítés” kitartó aknamunkájának köszönhetően. Hollywood kóserpecsétje a konzervatív közönség számára az inverz minőségbiztosítás szimbólumává vált: ma már garantált, hogy bármely film, amely besöpri a díjat, nem tömegigényeket hivatott kielégíteni, hanem az egyre éhesebb ideológiát.

Nem szórakoztatni akar, hanem az elmét gyarmatosítva átnevelni. Ironikus, hogy a költségeket mégsem az ideológiával, hanem a „rabszolga” tömegekkel fizettetik meg, az Oscar-gála hasonlóképp fogollyá vált közönsége pedig könnyes szemmel tapsol a gátlástalan indoktrináció láttán. A (bálna)király meztelen, ráadásul 270 kilósan végez önkielégítést.

Zavar az erőben, hogy lelkiismereti okokból – dehogy! – egy értékes munka is díjazásra került, egészen pontosan idén négy szobrot ért A nyugaton a helyzet változatlan című klasszikus német újrafeldolgozása.

Tényleg kár, hogy inkább az orosz-ukrán háború, mintsem a zsűri lelkiismerete volt a díjeső oka, pedig ez az alkotás valóban értéket közvetít, még akkor is, ha sokadik feldolgozás.

Erich Maria Remarque 1929-ben megjelent műve az egyik legsikeresebb első világháborús regény, amelyet szinte valamennyi nyelvre lefordítottak, s a belőle készült amerikai film következő évben meg is nyerte az Oscart. Majd jött a második, 1979-es brit-amerikai adaptáció, amely Golden Globe- és Emmy-díjat is kapott.

Keleten és nyugaton a helyzet változatlan

Idén az abszolút győztes az a hét szobrocskát elnyerő ázsiai kvóta sci-fi lett (Minden, mindenhol, mindenkor), amelyről így ír az Index:

„Kicsit szürreális belegondolni, hogy egy olyan film lett a legjobb, amiben  virsliujjú emberek, kung-fu-bajnok Jamie Lee Curtis, vibrátorharc és taktikai análdugó is van – hogy a mindent elnyelő bagelről már ne is beszéljünk…”

De most nem erről lesz szó, és nem is Remarque örök klasszikusáról, hanem A Bálna című filmről, melynek férfi főszereplőjét is Oscarral jutalmazták; ez utóbbi alkotás testesíti meg mindazt a rettenetet, amelyet a Nyugat tűzzel-vassal kíván exportálni – faji kvóta, nemi kvóta, kereszténygyűlölet, és önfelszámolás.

Az ötszereplős kamaradráma egyetlen értelmezhető Oscar-díja az, amelyet a legjobb sminkért ítéltek oda, mivel kétségtelenül melós lehetett a főhősre minden alkalommal rágyúrni a háj-jelmezt, amelynek köszönhetően Brendan Fraser eljátszhatta az önmagát halába zabáló, extrém túlsúllyal bíró irodalomtanár szerepét.

„Az ipari mennyiségű giccsbe fojtott érzékenyítő üzenet” azonban – ahogy Jankovics Márton írja – nem jött át a kétórás kínszenvedés alatt.

„A bálna zeneileg megtámogatott szentimentalizmusa (…) nem határfeszegető, inkább hervasztóan konvencionális és szimplán manipulatív, amiből az jön le, hogy Aronofsky nemcsak a színészi alakításokban, de magában a történetben vagy a nézők empátiás képességeiben sem bízik. Ezért otromba érzelmi mankókat tukmál rájuk, és gyengéd agresszivitással terelgeti őket végig a cselekményen, hogy véletlenül se tévesszék el, mikor mit kell érezniük. Mert a dramaturgiai végcél nyilvánvalóan az lenne, hogy fokozatosan meglássuk az embert a stigmatizált kövérség mögött. (…) Az együttérzést azonban nem engedi organikusan felépülni, inkább megpróbálja kierőszakolni.”

És pontosan ez a lényeg: az érzékenyítésre maszkírozott erőszak. A normalitás megerőszakolása, amely ma már közel sem elégszik meg az elfogadással, a toleranciával; szó sincs róla. Szeretetet követel, méghozzá nem is akármilyet: feltétel nélküli szeretetet.

„Dramaturgiai szempontból azonban sokkal elemibb probléma, hogy a mártírnarratíván túl nem tudja hitelesen megrajzolni a központi karakterét sem: a falást abbahagyni képtelen Charlie motivációit ugyanis elnagyolt közhelyekből építi fel, fokozatosan adagolva az információt az életét kettétörő traumáról, ami elindította őt a lejtőn. Miközben gyakran filozofálnak a szereplők Isten létéről, az irodalomról vagy akár az egymás iránti érzéseikről, arról alig tudunk meg érdemi részleteket, hogy milyen lelki kényszerek és fájdalmak hajszolták őt ebbe a szomorú zsákutcába. Ezen nem segítenek az olyan szájbarágósan ismételgetett tételmondatok sem, mint amiket a Moby Dickről írt iskolai esszéből kapunk, és amely a film címét is adó bálnametaforát elemezgeti. A végére Charlie konkrét személyből maga is inkább szimbólummá, a társadalom és önmaga mitikus áldozatává válik, ami pont ellene dolgozik az eredeti, humanizáló célnak.”

Bizony. Az érzékenyítés besült, de annyira, hogy ide érezzük a bűzét.

Számunkra azonban még van remény, leginkább azért, mert valamennyi fent idézett bekezdés az ellenzéki sajtóból származik.

Kiemelt kép: Képernyőfotó