Már csak e cím után is szégyen lenne – mint ahogyan minden plágium is az – ha nem rögtön Wass Albertet idézném az Adjátok vissza a hegyeimet című művének soraival:
„ … urak, nekem elég volt. Én nem játszom tovább. Adjátok vissza a hegyeimet! Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek. Adjátok vissza az én hegyeimet! …”.
Még az is szégyen lenne, ha csak egy sóhajtásnál is több párhuzamot sugallanék Wass Albert műveivel, de olyan jó, hogy azoknak a műveknek sorai ma is rögtön a szívünkig hatolnak.
Én csupán azon kesergek, hogy el akarják venni tőlem, tőlünk az egykor gyönyörűségesen a barlangok kőboltozataira, falakra, papiruszra, fatáblákra, vásznakra és még számtalan anyagra és helyre, szénnel, földpátokkal és ásványokkal, vegyi anyagokkal festett vagy rajzolt fontosságát és értelmét az életnek. De a hangszerek illatát is el akarják venni, mert azok illatát csak az érzi, aki nem kerül a cenzúrázott alkotások máglyáinak füstjébe. Volt már ilyen! Nem lehetünk feledékenyek; a könyvmáglyák, festmények „felsőbbrendűségű pedigrével” igazolt gyújtogatói, a már csak tollakkal kakasos bűnösök nem a négy égtáj felé vágtak kardjukkal hazájukat védve, csak ezrek vérét tükröztették azokon kerge vagdalkozásukban.
Szobrok, versek, mozaikok, épületek, hidak, és táncok lépései, zenei hagyományok, mesék és szólások, mondások, kifejezések, tájszólások, viseletek és csíziók és ezer és ezer lenyomata annak, ami nehezen, de megmaradt nekünk végül is közös kulturális örökségünkként, úgy érzem veszélyeztetik, úgy érzem el akarják venni, el akarják tüntetni a pénzeszsákok nagy mágusai. Nem vehetik el!
Nem vehetik el a jó hírünket sem! Vendégszeretőek vagyunk, de még a három kismalac is vizet forralt, amikor a farkas jött! Nem vehetik el népünk józan eszét és ezeréves bölcsességünket sem.
Mi már a szkítáktól és hunoktól is azt örököltük. Nem vehetik el hitünket és bizalmunkat azoktól sem, akik bizonyítottak és bizonyítanak naponta tetteikkel, mellettünk értünk!
Kimondjam, vagy tudják úgy is? Tudják úgy is, de vállalom – mert minél öregebb az ember, annál jobban tudja, hogy bizony, egyes esetekben ki kell mondani a mondatokat, mert lehet, hogy később már nem lesz rá mód – Orbán Viktorra és kormányára gondolok.
Nekünk nincsenek egykor volt gyarmataink, de akiknek volt, a ma már új hazát keresők „viszontlátogató” igénnyel érkeznek régi gyarmattartóikhoz. Otto von Bismarck Afrikában létesített gyarmataihoz hasonló sem volt nekünk. A „Hajsza Afrikáért” vetélkedés idején, 1884-ben az 1867-es kiegyezést követően, mi a Magyar Királyi Operaház ünnepélyes megnyitójának díszelőadásán a Bánk bán első felvonását. a Hunyadi László nyitányát és a Lohengrin opera (Richard Wagner) első felvonását adtuk elő, Erkel Ferenc vezényletével.
Nem vehetik el!
Kiss József, Kós Károly díjas ny. táj – és kertépítész
