„Egyszer egy mesét olvastam föl az osztályban, és nagy csönd lett körülöttem. Figyeltek rám!” – Így mesélt Csomós Mari arról a pillanatról, amikor eldöntötte, hogy színésznő lesz. A Kossuth- és Prima Primissima díjas érdemes művész, a Nemzet Színésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja tegnap, szeptember 25-én ünnepelte nyolcvanadik születésnapját.
Csomós Mari egy Sárospatak melletti kis faluban, Vajdácskán született 1943-ban. Katonatiszt édesapja szerencsére nem ellenezte, hogy lánya színésznő legyen, és érettségi után rögtön föl is vették a Színművészetire, ahol Simon Zsuzsa osztályában végzett.
„Utálom, amikor azt mondjuk így, a hatvanon túl, hogy mert mi akkor még fiatalok voltunk, de tényleg azok voltunk! Futottunk, az Állatkertig meg vissza, és nagyon szerettük Böbe majmot” – nyilatkozta Csomós Mari egy 2006-os interjúban, Canjavec Juditnak. – „Reggelente Veszprémben voltam, aztán jött Kecskemét, majd Szolnok.”
„Tizennégy esztendőt töltöttem vidéken. Annak idején legendás volt a kaposvári teátrum, és akkor Szolnok is az volt. Valami új kezdődött, valami másfajta színház. Majd Székely Gábor és Zsámbéki Gábor fölkerült Pestre a Nemzetibe, és én is velük mentem. Utána jött a Katona József Színház” – aminek Csomós Mari egyik alapító tagja. Onnan 1994-ben ment át a Székely Gábor vezette Új Színházba, majd 1997-ben leszerződött a Radnóti Színházba, amelynek máig megbecsült tagja.
Csomós Mari hamar a színházi lapok címlapjára került.
Fotók: Arcanum/Film Színház Muzsika
De a filmezés is korán megtalálta: Jancsó Miklós már főiskolásként fölfedezte, és sok mozijában szerepeltette. Az országos ismertséget az Egy óra múlva itt vagyok című televíziós sorozat hozta meg, ahol Harsányi Gábor partnereként szerepelt. De játszott többek között még a 141 perc a befejezetlen mondatból, a Jadviga párnája, a Sorstalanság vagy az Anyám és más futóbolondok a családból című filmekben is.
„Vidéken természetes volt, hogy az ott élő emberek ismerik a színészeiket – mesélte. – De Budapest nagyváros. Nemrég fordult elő, hogy amikor elmentem vásárolni a boltba, valaki megszólított. Megköszönte, amit kapott tőlem a színpadról. Hátrafordultam, és körülöttem mindenki mosolygott rám.
Valahogy ez a gesztus tudatosította bennem, hogy ismernek – de tapintatosak. És ez boldoggá tett.”
Csomós Mari férje Deme Gábor dramaturg és színész volt, aki sajnos 1984-ben, 50 esztendős korában elhunyt. A színésznő soha többé nem ment férjhez. A boldogságot ezután minden bizonnyal a színházi munkákban kereste.
„A csillogás napközben nem nagyon érdekel. De jólesik, amikor megszólít egy néni, és azt mondja nekem: »Művésznő, maga szebb, mint a tévében!« – mesélte nevetve. – Tudja, mert rajtam van az a fiatalító krém! Mert megérdemlem…!” – utalt vidáman a mindannyiunk által ismert reklám szlogenjére.
Pályája során szinte minden elismerést elnyert: Kossuth-díj, Jászai Mari-díj, Kazinczy-díj, Magyarország Érdemes Művésze díj, Aase-díj, Színikritikusok Díja, Radnóti-díj, Prima Primissima díj, Hazám-díj, a Nemzet Színésze elismerés.
„Minden szerepemben van belőlem valami.
Azt hiszem, kívülről nézve, én egy szomorú bohóc vagyok.
De nagyon szeretek vígjátékot is játszani. S ilyenkor rendszerint rám szoktak csodálkozni” – mesélte az interjúban, ahol arról is beszélt, mennyit lehet tanulni a szerepekből. – „Nagyon sokat! És egy szerep sokat is ad! Van úgy, hogy elolvasok egy darabot, s elkezdem dédelgetni. Leülök elé, nézegetem, aláhúzogatom a szerepem, és bizony a példány egy idő után kissé elhasználttá válik. Van olyan is, amikor egy feladat kevésbé érint meg, vagy nem érzem, nincs kedvem hozzá. Akkor valahogy nem akaródzik, s halogatom, hogy majd holnap, majd utána. Ilyenkor keresek benne valamit, amiért szerethetem.”
A Pygmalion a Radnóti Színházban: Szervét Tibor, Csomós Mari és Bálint AndrásFORRÁS: MTI/KOLLÁNYI PÉTER
Hámori Gabriella nyilatkozta egyszer, hogy Csomós Mari a példaképe. Többek között azért, mert – a szakmai kiválóságon túl – sohasem smúzolt díjakért vagy szerepekért, hanem keményen megdolgozott a sikeréért, és ez szerinte becsülendő és követendő példa. Óhatatlanul is felvetődik a kérdés, miből merít erőt az, aki a nehezebbik utat választotta.
„Nem tudom.
Erre szokták mondani, hogy talán a gesztenyefa, a szülői ház, meg a diófák a kertben… De azok a fák ott nőnek, nekem viszont itt kell fölkelnem minden reggel.”
S arra a kérdésre, szeret-e visszanézni az életére, a következő szavakkal felelt:
„Talán jobban járnék, ha nem néznék vissza. De amire visszanézek, az az életem.”
Forrás: Budapesti lap, Újságmúzeum, Wikipédia, Fidelio
Címlapkép: MTI/Kallos Bea
