Ami Kárpátalján történik, az egyszerre elszomorító és fölháborító. Minél többet próbál tenni Magyarország a kárpátaljai magyarság érdekében, annál rosszabb lesz nekik. Erről is beszéltünk Szili Katalin miniszteri megbízottal.

– Nagyon aktuális erről beszélnünk, nem csak a háború miatt, hanem azért is, mert november 18-án emlékeztünk azokra a magyar áldozatokra, akiket a II. Világháborút követően elhurcoltak és a szolyvai gyűjtőtáborba deportáltak. Talán a kárpátaljai magyarságot tépázta meg a történelem a leginkább a határainkon kívülre került magyarok közül. Most is ez a helyzet, mert bár a háború Ukrajna keleti részén zajlik és elméletileg Kárpátalját nem érinti, a gyakorlatban mégis megsínylik az ott élő magyarok. Ne feledjük azt sem, hogy már ezt megelőzően is zajlottak a jogaikat szűkítő folyamatok, annak ellenére, hogy 2017. szeptember elsejétől Ukrajna az Európai Unió társult országa lett. A társulási szerződésben diszkrimináció-mentességet írtak elő, ehhez képest 2017. szeptember 5-én hozott egy határozatot a kijevi parlament, amiben eltörték az anyanyelvű oktatás lehetőségét. A folyamat pedig folytatódott, megtörtént a nyelvi jogok szűkítése, előírták, hogy magyar nyelven, vagy valamilyen nemzetiség nyelvén megjelenő dokumentumokat ugyanannyi példányszámban kell ukrán nyelven is kiadni, ami jelentős és felesleges plusz költségekkel jár. Ide tartozik, hogy a választási régiókat is úgy alakították át, hogy ne legyünk többségben sehol.

– Az sem mellékes, hogy megtagadták az ukrajnai magyarságtól az őshonos kisebbségi státuszt is.

– Így igaz. Közösségeket fogadtak el őshonosnak, mint a krími tatárokat, vagy a kipcsakokat, de azt a magyar közösséget, amelyik nem oda vándorolt, hanem a saját szülőföldjén él, nem ismerték el őshonosnak. Ezért nem érintik őket azok a jogok, amik egyébként megjelennek az őshonos nemzeti közösségeknél.

Azzal a folyamattal, ami alapvetően az orosz kisebbség ellen irányul, a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is, azokat a nemzeti kisebbségi közösségeket is büntették, amelyek Kárpátalján, saját szülőföldjükön élnek.

– Én inkább azt mondom, hogy éltek a lehetőséggel és egy füst alatt a régi ellenségükkel, a magyarsággal is le akarnak számolni. Egy Európai Unióba törekvő országtól elvárható, hogy azokat a szabályokat, amik az uniós közösség számára kötelezőek, azokat tartsák be, de persze ha maga az Unió nem várja ezt el, úgy gondolhatják, számukra nem kötelesőek az uniós szabályok. Ezt a látszatot pedig tovább erősíti Ursula asszony, aki ájult gyönyörrel kijelenti, döbbenetes, hogy milyen fejlődést produkál Ukrajna a háború ellenére. Mivel? Azzal, hogy betiltották az ellenzéket, papokat üldöznek és ítélnek el, egyházakat tiltanak be, ellenzéki politikusokat állítanak félre, hol csak börtönbe zárják, hol megölik, megszüntetik a szabad sajtót és a szabad véleménnyilvánítás jogát. A fejlódés valóban komoly, de visszafelé.

– Egy sajátos folyamatot látok. Ukrajna keleti végéből ide, Kárpátaljára menekül nagyon sok ukrán ember, ami nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy esetleg többségbe fog kerülni azokon a területeken is a többségi társadalom közössége, ahol eddig még a magyarság volt többségben.

A törekvés nyilvánvaló, sokan azt remélik, hogy majdan lassan elfogyunk. Ugyanakkor bíztató, hogy a magyar közösség összefogása erősebbé vált, látom, hogyan féltik, óvják egymást.

Nyilván nem jó az, hogy ez a háború miatt történik, de jó, hogy az összefogás létezik. A mi dolgunk innen Budapestről az, hogy az Európai Unió figyelmét felhívjuk arra, nem lehet úgy csatlakozni az Unióhoz, hogy közben a háború leple és örve alatt a saját nemzeti közösségeit üldözi, vagy másként fogalmazva azt gondolja, hogy a háború neki felmentést adhat arra, hogy így tegyen.

– Mindenki láthatja, hogy az Európai Uniót fikarcnyit sem érdeklik a kisebbségek jogai. Sőt! Egyetlen elmarasztaló szó sem hangzott el részükről sem akkor, amikor leváltottak magyar iskolák éléről magyar igazgatókat, sem most, amikor már azt is megtiltják, hogy a tanítási órák közötti szünetekben, vagy tanítás után egészen 17 óráig magyarul beszélhessenek egymással a diákok és tanárok, vagy éppen megtiltják az orvosoknak, hogy magyarul konzultáljanak betegeikkel. Ne haragudjon, hogy így kérdezem: mire föl optimista?

– Sajnos ígaz, amiről beszél, de nekem muszáj megőriznem az optimizmusomat, mert csak így tudok tovább harcolni a jogaikért. Amit persze maguk is megtesznek, és kitartó küzdelmük előtt megemelem a kalapom. Amit egyébként akár a kárpátaljai, vagy más országokban a magyar nemzeti kisebbségben élő közösségek átélnek, az nem egyszerű dolog. Nyilván mi ezt kevésbé tudjuk átérezni, de látjuk, tudjuk. Az is igaz, és ez a polgári kezdeményezésekre adott válaszokból is érzékelhető, hogy csak szépségtapasznak tartják a polgári kezdeményezések jogintézményét, hogy kipipáljuk, tessék, itt az európai polgár is véleményt mondhat. De ha mond, egyik javaslatot se vizsgálják, szemrebbenés nélkül elutasítják, lásd Minority Safepack. Mármost ami az optimizmusom egyik alapja lehet, az még az előző magyar uniós elnökség idején történt. Kalmár Ferenc kollégámmal kidolgoztunk 5 olyan pontot, alapelvet, amit véleményünk szerint be kellene emelni a kisebbségi keretegyezménybe, vagy külön elfogadni. Most, a következő elnökség alatt szeretnénk ezt el is fogadtatni.

– Bevallom, nem ismerem az öt pont tartalmát, amit nem nagyon reklámoznak az uniós bürokraták, talán nem véletlenül.

– Az 5 alapelv a következő. Első: a nemzeti kisebbségek ügye nem belügy, hanem európai ügy. Második: minden ország legyen köteles az alaptörvényében, alkotmányában az ott éló nemzeti kisebbségeket államalkotó tényezőként elismerni. Harmadszor: ismerjék el, hogy az állampolgárság nem szükségszerűen azonos a nemzethez tartozással. Tehát lehet valaki magyar nemzethez tartozó, de szlovák állampolgár vagy magyar nemzethez tartozó, de ukrán állampolgár. Negyedszer: a nemzeti kisebbségvédelem alapja az identitásvédelem, ennek következő generációs, állampolgári vagy emberi jogként történő elismerése. És végül, de nem utolsó sorban ötödször: a kollektív jogokat is el kell ismerni, az egyéni jogok mellett.

Ha ezt sikerülne elfogadtatni, legalább lenne egy olyan nemzeti kisebbségi standardunk, amit minden ország köteles lenne belefoglalni a saját szabályaiba, és lenne egy olyan zsinórmérték, aminek minden országban meg kell felelni, ami garanciáit jelentene arra, hogy nem kerülhetnek rosszabb helyzetbe nemzeti kisebbségi közösségek.

– Sajnos ezek után sem lehetnénk igazán optimisták, hiszen az Európai Unió vezetése és néhány nagy tagország úgy lépi át a vörös vonalakat, mintha nem is lennének, úgy hágja meg az érvényben lévő,  saját maguk által alkotott törvényeket, szabályokat, mintha nem is léteznének.

– Nézhetjük a helyzetet akár az ukrán háborúval kapcsolatos folyamat tükrében is. Én azt látom, hogy trendivé vált a sajnálatpolitika, hogy mindent megadnak, függetlenül attól, hogy a fontos érdekeink mit kívánnának, vagy attól is, hogy ez a jövő rovására megy. Ez látszik Ukrajna NATO csatlakozásával, illetve uniós tagságával kapcsolatban is, amivel globális békefolyamatokat állítanak fejre. 2015-16 körül Putyin azt kérte, ne legyen közvetlen szomszédja NATO ország, nem akarták teljesíteni ezt a kérést, ez vezetett el a háborúhoz is.

Nagyon csodálkozni ezen nem lehet, ha egyszer egy olyan hétgyermekes pszichiáternő vezeti az Uniót, aki semekkora politikai érzékkel sem rendelkezik.

Ma már ott tartok, amit soha el nem tudtam volna képzelni, hogy visszasírom Juncker urat, aki egy Churchill volt Ursula asszonyhoz képest. Nőként sem értem, hogy egy nő hogyan lehet ennyire érzéketlen és hogyan hagyhatja figyelmen kívül az általa vezetett Unió érdekeit. Vezetésének köszönhetően Európa a globális világban lassan sereghajtó lesz.

– Térjünk vissza a magyarság ügyeire. Tudomásom szerint születtek úgynevezett autonómia-tervezetek, de ennél többet nemigen tudunk.

– Először is, az autonómia-formákról nem mi, az anyaország hivatott dönteni, hanem mindig az a közösség, amelyet közvetlenül érint. Ha autonómiáról gondolkodunk, jobbára a területi önigazgatásra gondolunk, holott ez ennél sokkal több, mert a kulturális, a személyi elvű autonómia megadása is mindannyiunk számára fontos. Mi csak olyan autonómia-koncepciót támogathatunk, amely a helybeli magyarságnak is megfelel.

Sajnos még ott sem tartunk, hogy leüljünk a többségi kormány képviselőivel tisztázni, mit értünk mi autonómia alatt.

Semmiképpen sem az elszakadást, hanem egyszerűen egy olyan helyzetet kívánunk teremteni, amit az Európai Unióban a szubszidiaritás alapelve alapján megtehetnénk. Ez azt jelenti, hogy helyben kell dönteni az ügyekről, ott, ahol a legtöbb információ rendelkezésre áll. Én nem látom be, hogy ezt miért ne lehetne támogatni. Ehhez képest az Európai Parlament hozott egy határozatot az afrikai származású emberek alapvető jogairól. Nekik ez fontos, de szeretném látni, az őshonos nemzeti kisebbségek alapvető jogairól mikor hoznak határozatot. Ennek ellenére optimistának kell maradnom, mert csak addig szabad a politikában maradnom, amíg optimista vagyok.

– Ha már a politika került szóba, hadd fejezzük be ezzel a beszélgetést. Előre bocsájtom, hogy most személyes ügyről kérdezek. Önt két oldalról is átkozták. Először jobbról, amikor az Ön szavazata mentette meg Gyurcsány Ferencet a bukástól…

– Akkor ezt most tisztázzuk. Egyetlen ilyen alkalomról van szó, de akkor Gyurcsány még nem volt miniszterelnök. Sportminiszter volt, ebben a minőségében válaszolt egy interpellációra, amikor az elfogadás és az elutasítás azonos szavazatot kapott. Házelnökök máskor nem szoktak szavazni, csak az ilyen patthelyzet esetén, na ekkor nyomtam meg azt a gombot. Az vesse rám az első követ, aki egy ilyen szituációban – amikor én odatartozom, ahhoz a közösséghez -, másként cselekszik. Megjegyzem, akkor is örülhetne a jobboldal, ha egyébként úgy lett volna, ahogy állítják, mert addig, amíg Gyurcsány a politikában van, addig a jobboldalnak minden esélye megvan rá, hogy folytassa a kormányzást. Azzal együtt is, hogy Gyurcsány most a háttérből manipulál és maga előtt tolja a feleségét. Zárójelben jegyzem meg, hogyha bárki más lenne, aki a nejét tolja előre, már régen kígyót-békát kiabáltak volna rá. Szóval én akkor egy sportminisztert mentettem meg, már ha ez megmentés. Ha én nem fogadom el a válaszát, mi történt volna? A világon semmi, a többség a bizottságban elfogadta volna.

– A köztudatban mégis úgy él ez a gombnyomás, mintha a DK-s, akkor még MSZP-s miniszterelnököt mentette volna meg.

–  Mert mindenkinek ez volt az érdeke. Úgyhogy én furcsának tartottam, hogy a jobboldal orrolt rám, azt meg tudom, hogy most a baloldal nem szeret, amire igazából büszke vagyok. Sokan ma is támadnak, ebből arra következtetek, hogy jó helyen vagyok.

Én mindig népi-nemzeti, szociálisan érzékeny embernek tartottam magam és ez az, amiért a szocialisták vagy a baloldal akkor sem kedvelt.

Túlontúl népi és nemzeti voltam, akkor is hívő ember voltam, amikor ez nem volt divat. Most meg látom, hogy az akkor ezt nehezményező politikusok közül sokan keresztet hordanak a nyakukban…

– Nem is értettem már akkor sem, hogy mit keres egy hívő ember egy ateista pártban.

– Igen, ezt sokan kérdezték már. Hadd mondjak el egy történetet. Nemrégiben hunyt el a volt középiskolai énektanárom. A felesége mesélte, hogy amikor a tanár úr 2-3 nappal a halála előtt meglátott a tévében, azt mondta: Örülök, hogy a Kati a helyére került. Ez nagyon fontos nekem és nem érdekel, hogy mit mond rám egy DK-s politikus,  aki még most is árulónak tart. 14 év után még most is! Nem azt tartja árulónak, aki a szocialistáknál elnök volt, de kilépett és ellenpártot alakított, nem azokat, akik a másik oldalra álltak, csak engem. Érthetetlen, hogy még mindig velem foglalkoznak. Nem akarnak emlékezni arra, hányszor volt igazam, amikor azt mondtam, hogy számos kérdésben tisztázni kellene az alapállásukat. Mondjuk a nemzethez való viszonyukat, a kereszténységhez való viszonyukat, nem tisztázták ’56-ot, sem azt, ki lőtt be a Teve utcába. Sorolhatnám azokat a dolgokat, amivel nem néztek szembe, beleértve az őszödi beszédet is, amiről nyilvánvaló, hogy Gyurcsány Ferenc szivárogtatta ki, mert ő azt egy igazságbeszédnek tartotta.

Az egész körülöttem lévő habverést szánalmasnak tartom, főleg azok után, hogy 2010 után én 12 évet töltöttem a senki földjén.

Csak a nemzetemet szolgáltam, miközben Orbán-hívőnek és Fidesz-KDNP bérencnek kiáltottak ki. Ezért is léptem be a KDNP-be és büszke vagyok rá, hogy idetartozom.

Szerző: Ifj. Tóth György

Fotó: Civilek.info