Ha a demográfiai adatokra nézünk, és egy kicsit számolunk, kijön, hogy e század végére Nyugat-Európában a bevándorlók többségbe kerülnek, és ha várunk még száz évet, akkor az európai őslakosság már csak rezervátumokban lesz látható, mint Amerikában az indiánok. Lóránt Károly írása.
E sorokat Brüsszel egy bevándorlónegyedéből írom, ahol ingyenes szállást kaptam néhány napra egy barátom jóvoltából. Most jöttem vissza egy közeli boltból, ahol egy croissant-t és egy liter tejet vásároltam egy fejkendős nénitől. Az üzletben kellemes arab zene, az utcákon fiatal anyukák tolják a gyerekkocsit, és fogják kisiskolás gyerekük kezét, bölcsibe, iskolába sietnek. Békés e környék, az emberek kedvesek, a szomszéd üzletben Mr. Ali már ismerősként bonjourral köszönt, ő már néhánynapos ittlétem után felismer, és még egy kávéval is megkínált, amikor hazafelé hajnalban a reptérre szállító gépkocsira várakoztam.
Az Európai Parlament innen húsz perc gyaloglás annak – a szemerkélő esőben, persze, brüsszeli idő –, aki ismeri.
A parlament is már ebbe a közel-keleti vagy észak-afrikai miliőbe illeszkedik, a kiszolgáló személyzet már mind bevándorló.
Ez a jövő Európája.
Semmi bajom ezekkel az emberekkel, aranyosak, kedvesek, csak ez már nem a mi dór oszlopoktól a gótikus templomokig terjedő kultúránk, nem Arisztotelész, Newton, Einstein világa, nem Mozart, Beethoven, Bartók zenéje, egyszóval nem a mienk.
De miért is adjuk fel a saját kultúránkat?
A történet a hatvanas években kezdődött, talán a fiatal olvasók számára már történelmi távlatban, de az én generációmnak még nagyon is valós korban. Ezek voltak azok az évek, amikor a béketábor zártságából először mehettünk a háború romjaiból már újjáépült Nyugatra, és szemünk-szánk elállt attól, amit ott láttunk. Tele üzletek, jól öltözött emberek, tisztaság, gazdagság, Grundig magnó, Volkswagen. Mi még láttuk Európát! Láttuk Európát bevándorlók nélkül, keresztények, zsidók ellen elkövetett merényletek nélkül, láttuk, amikor a repülőgépre még motozás és átvilágítás nélkül lehetett felszállni.
Nos, ebben a jólétben, amelyet talán az utókor Európa aranykoraként fog azonosítani, jelentek meg az első jelei annak, hogy valami nincs rendben.
Németországban és másutt is a gyors gazdasági növekedés egyre több munkaerőt kívánt, amelyet a helyi társadalom már nem tudott biztosítani. Emellett a jólét azzal is járt, hogy bizonyos lenézett és rosszul fizetett munkákat a helyi lakosság már nem nagyon akart elvállalni.
Ekkor jött az ötlet, hogy vendégmunkásokat hozzanak Európába.
És minő szerencse! Törökországban rengeteg fiatal volt, akinek nem tudtak munkát adni, önként adódott tehát a megoldás. Ez volt az az időszak, amikor Magyarországon évente kétszer vonultak át török csapatok, egyszer június végén, amikor hazamentek szabadságra, és augusztus végén, amikor visszamentek Németországba. Ám ez igen strapás volt nekik (és persze nekünk is, akik ezt a vonulást elszenvedtük), és a korábbi vendégmunkások elkezdtek letelepedni. Egy idő után – mivel nem szerettek magányosan élni – magukkal hozták a családjukat is.
És egyre jöttek, nem csak törökök és nem csak Németországba, idővel olyan kolóniák alakultak ki, hogy az újonnan jövőknek már nem is kellett a német munkahely, elhelyezkedtek a saját, már megtelepedett honfitársaik lokális gazdaságában.
Az idő múlásával a bevándorlók kis patakocskái folyammá duzzadtak, és már külön üzletág épült az unióba való becsempészésükre.
Mindezt nagymértékben elősegítette a Nyugat-Európában bekövetkezett, szélsőséges ideológiai fordulat, amely a gyakorlatban nagyobb jogokat biztosít az akár illegálisan is érkezőknek, mint a tősgyökeres európaiaknak.
Angela Merkel beszédét idézem pártja ifjúsági szárnyának konferenciáján: „Egy ideig azzal áltattuk magunkat, hogy nem maradnak, de ez nem így történt. Természetes volt azt mondani, hogy fogadjuk el a multikulturális létet, éljünk boldogan egymás mellett, és örüljünk, hogy együtt élhetünk. De ez a koncepció megbukott, méghozzá teljes mértékben megbukott.”
A valóság az, hogy egyre több helyen Nyugat-Európában a bevándorlók veszik át a közigazgatási pozíciókat, hiszen túlsúlyba jutottak.
Nagy-Britanniának indiai miniszterelnöke, Londonnak pakisztáni polgármestere van. Ha a demográfiai adatokra nézünk, és egy kicsit számolunk, kijön, hogy e század végére Nyugat-Európában a bevándorlók többségbe kerülnek, és ha várunk még száz évet, akkor az európai őslakosság már csak rezervátumokban lesz látható, mint Amerikában az indiánok.
Arab idegenvezetők mutogatják majd kínai turistáknak, hogy milyen is volt Európa, hogyan néz ki egy fehér ember, és ha még kék szeműt is akarnak látni, felárat kérnek tőlük.
Hogyan is kezdődött? Hogy kielégítsék a más oldalról (energia, nyersanyagok, technikai fejlődés) lehetővé váló gazdasági növekedést, vendégmunkásokat hoztak be Európába. Ha egy kicsit lejjebb veszik a növekedés kívánatos ütemét, oda, ahol a termelékenység növekedése importmunkaerő nélkül is biztosítja az elfogadható növekedést, akkor nincs bevándorlás, az európai kultúra, ha csökkenő népesség mellett is, de fennmarad.
Makroökonómiai számítások szerint ha Németország 4-5 százalékos növekedés helyett megelégszik 3-4 százalékos növekedéssel, nincs szükség pótlólagos munkaerőre.
Az alantasnak tekintett munkák elvégzésére is akadt volna vállalkozó, ha azt úgy megfizetik, hogy megérje elvégezni, hisz a piacgazdaság a kereslet és kínálat egyensúlyáról szól, az alantasság taszít, a magas fizetés vonz, nyilván meg lehetett volna találni az egyensúlyi pontot.
A növekedési hajsza (ez Kornai János találó definíciója erre a jelenségre) a második világháború után kezdődött, amikor a szocialista tábor bizonyítani kívánván a szocialista gazdaság felsőbbrendűségét, le akarta győzni a Nyugatot, és a minél gyorsabb gazdasági növekedésre törekedett. Persze a Nyugat sem hagyta magát, és a szocialista országok között is növekedési verseny folyt: senki sem akart lemaradni a szocializmus építése útján.
Ez a szemlélet a mai napig megmaradt, ma is a legfőbb gazdasági mutató (a tőzsdeindexek mellett) a gazdasági növekedés üteme. Ha valaki rendszeres hallgatója, mondjuk, a Kossuth rádiónak, mindennap megtudhatja, hogy az egyes tőzsdei papírok hogyan mozogtak fel és alá, és ha a KSH éppen közli a negyedéves GDP-adatokat, akkor azt is, hogy hazánk hogyan halad a kapitalizmus útján.
Ez a szemlélet nálunk is okozott már évtizedekig ható problémákat. Az 1973-as kőolajár-robbanás következtében Magyarországon 600 millió dolláros külkereskedelmi hiány keletkezett. A logikus lépés az lett volna, hogy az akkor 5-6 százalékosra tervezett gazdasági növekedést 4 százalékra szorítjuk le úgy, hogy ez a megszorítás csökkentse az importot, és növelje az exportot, és így hozza egyensúlyba a külfölddel való elszámolásukat (a fizetési mérleget).
Ám a politikai vezetés ezt a lépést nem merte megtenni, és a már akkor is aktív liberális közgazdászaink is arra biztattak, hogy hiteleket vegyünk fel, hiszen, mint mondták: „inflációs időkben jó eladósodni”.
Az eredmény az lett, hogy 1978-ra az ország az államcsőd határára került, ekkor meglépték a szükséges megszorításokat, de már későn, benne voltunk az adósságcsapdában. A növekedés nemhogy 4 százalékra, hanem 1,9 százalékra esett vissza és 1989. december 31-re 14,8 milliárd dollár nettó adósságunk halmozódott fel (a bruttó 20 milliárd volt). Ebből, mindössze 1,2 milliárd dollár volt a tényleges forrásbevonás, a többi felhalmozódott kamat és árfolyamveszteség. Az akkori eladósodásnak máig ható következményei vannak, mert liberális közgazdászaink az ipar kiárusításával kívánták a hiteleket törleszteni. Ekkor alakult ki az a máig jellemző hazai ipari struktúra, hogy az ipar nemzetközileg versenyképes és ezáltal a külső egyensúlyt meghatározó része külföldi kézben van. Ennek veszélye az, amit jelenleg is tapasztalhatunk, hogy az ország igen nagy mértékben érzékeny a külső változásokra,
gazdaságpolitikailag nem vagyunk a magunk urai, még annyira sem, mint amennyit a brüsszeli kényszerzubbony lehetővé tenne.
Legújabban az az ötlet is felmerült, hogy a gazdasági növekedés biztosítására külföldről hozzunk be munkaerőt. Ennek eredménye hosszú távon nem lehet más, mint az, ami Nyugat-Európában már lezajlott, az ország külföldiek, ez esetben ázsiaiak általi elfoglalása. Nem rossz emberek, és szorgalmasak is, de számukra nemcsak munkabérrel, hanem az országunkkal is fizetünk. Ezen még nem késő változtatni, olyan szerkezetű gazdaságot és olyan mértékű gazdasági növekedést kell a gazdaságpolitika középpontjába állítani, amely hosszabb távon biztosítja a saját források alapján történő fejlődést.
Borítókép: Rishi Sunak, Nagy-Britannia indiai származású miniszterelnöke
Forrás: Skynews
