Charles De Gaulle 1946-ban így fogalmazott: „A mi győzelmünkkel végződött harmincéves háború drámája számos váratlan eseményt foglalt magában.” A történészek legtöbbje is úgy tekint a 20. század eleji két világháborúra, hogy a köztük lévő időszak nem egyéb volt, mint az elkerülhetetlen folytatást megelőző fegyverszünet. A kényszer-békerend az 1919-es Párizs környéki békeszerződések révén, a megfontolatlan döntések folytán szinte következményként vetítette elő a második világháborút.
Az 1920. június 4-én Trianonban, a francia királyok kastélyában aláírt békediktátum Magyarországot megfosztotta ezer éve birtokolt területeinek kétharmadától, lakosságának pedig ezzel arányos hányadát kisebbségi létbe kényszerítette, nagyrészt olyan szomszédos országok hatalmának és népének kiszolgáltatva, akik végképp nem az igazságosságukról voltak ismertek a világ előtt. Hosszan lehetne sorolni a következményeket: megfosztás az anyanyelv és a saját kultúra gyakorlásától, szinte valamennyi évszázadokon át jól működő intézmény karhatalmi betiltása, vagyonelkobzás, kitelepítés stb. Valamennyi intézkedés szembe ment a trianoni békeszerződésben foglaltakkal.
A magyarok elveszítették legtermékenyebb mezőgazdasági területüket is, amely korábban az ország éléskamrájának számított. A Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt Vajdaságot a szerb hatalom úgy körzetesítette, hogy a nagyrészt magyarok és németek lakta tartományhoz észak-szerbiai területeket csatolt. Megváltoztatták az etnikai arányokat, holott ezt a békeszerződés egyértelműen tiltotta. Sajnos, ezekkel az igazságtalanságokkal a későbbiekben már az országszabdalást elrendelt hatalmak nem sokat törődtek.
Persze, hogy nem, hiszen már a második világháborúra készülődtek!
Délvidéken, a Vajdaságban a nem szláv nemzetiségű lakosság számára igazán fájdalmas, máig kiheverhetetlen veszteségeket az 1944 őszétől 1948 nyaráig terjedő időszak okozta. Minden egyes magyar és német család gyászba borult, már ha nem pusztult el és maradt, aki gyászoljon!
1941 tavaszától 1944 őszéig Magyarország visszafoglalta a trianoni békeparancs által elveszített déli területét. Ennek újbóli elvesztése 1944 őszén nyilvánvalóvá vált, s ezúttal a korábbi monarchiát eltörlő, köztársasággá átformált Jugoszlávia alakuló kormánya Josip Broz Titoval az élen nem aprózta el a bosszút. Abban az évben november 21-én az Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács (AVNOJ) egyértelmű határozatot hozott. E határozat kollektív bűnösség vádjával és teljes vagyonelkobzással sújtotta a több mint félmillió vajdasági németet, továbbá három magyar községet. Ezzel olyan vérengzés vette kezdetét, amely messze kimeríti a háborús bűnösség fogalmát.
Azok, akik az első világháború után még életben hagyták a terület magyar és német lakosságát, ezúttal nem akartak még egyszer reszkírozni. A történtek bizony indirekt következményei voltak Trianonnak! A vajdasági magyarság méltán várja el a német nép megértését és együttérzését, merthogy mi itt együtt éreztünk, érzünk a nagyrészt Baden-Württembergből, Elzászból, Pfalzból, Hessenből, Saar-vidékről az 1700-as évek végén idetelepült németekkel, akiket a titoirezsím szinte teljesen kiirtott. Minthogy erről a német médiában és a németországi közép- és felsőfokú oktatásban szó sem esik, röviden álljon itt, mi történt itt valójában!
Tito elvtárs (balra) a büszke népírtó (Forrás: youngpioneertours.com)
1944 októberében és novemberében teljes vagyonát szabad prédául maga mögött hagyva mintegy 240 ezer vajdasági német menekült el. Az életüket mentették. Legtöbbjük Dél-Amerikába hajózott, és máig nem tudni, hányan értek közülük partot és kezdhettek új életet. Az itthon maradt 260 ezer németet, nagyon kis kivétellel, a partizánok gyűjtőtáborokba terelték. Egy éjszaka alatt nem egy német falut szögesdróttal kerítettek be és a szomszédos falvak lakosságát is oda terelték. A Bácskában 30, a Bánságban 43, Szerémségben 9 német gyűjtőtábor létesült, míg a szomszéd tagköztársaságban, Horvátországban 9 táborról tudni. Az embertelen körülmények és a testi kínzások következtében mintegy százezren haltak meg, a túlélésben pedig szintén nem sok köszönet volt. 1946. január 18-án a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság Belügymisztériumának adatai alapján Jugoszláviában 117.485 úgynevezett népi németet tartottak fogva, és csak 12.897 német élhetett szabadon.
1948-ban oszlatták fel az utolsó, a gádori (németül: Gakowa) tábort! Mennyi idő telt el a háború vége óta?! Gádoron nyolcezernél több, a négy kilométerrel odébb fekvő Körtésen (Kruschiwel) ötezernél több német halt bele a kínzásokba. E két táborba nőket, gyerekeket és időseket hurcoltak. Itt raboskodtak apai dédszüleim is. Szabadulva, mint sokan mások, megtiltották a családban a német nyelv használatát, hiszen életveszélyesnek ítélték meg, ha vállalják identitásukat.
A vajdasági németek több mint 90 százaléka bizonyítottan nem támogatta Hitler politikáját, sőt, legtöbbjük élete kockáztatásával ellenezte azt.
A németek teljes vagyonát, szántóit, házait, a mesterek műhelyeit, vágóhidakat, gyárakat elkobozták. Otthonaikba Tito az elmaradt déli országrész szegényeit telepítette be, nagyvonalúan odaajándékozva nekik mindazt, amiért nemzedékek vért verítékezve dolgoztak.
Az ötszázezer németből mára alig több mint háromezer maradt és csak kis részük beszéli az anyanyelvét.
Bizony, Jugoszlávia és a világ szemében máig nagyra tartott hős, Tito marsall nem tud elszámolni félmillió némettel és negyvenezer magyarral! Hát ezért közös gyászunk, nekünk vajdasági németeknek és magyaroknak Trianon!
ThyssenCirkl Zsuzsa
(Címkép: Megemlékezés a járeki haláltábor emlékhelyén. Forrás: YouTube)
Az írás német nyelven itt olvasható.
