Miért is kellene elmenni innen, a békésnek számító Magyarországról a veszélybe? Kalandvágyból? Kondor Katalin írása.
Igen, nyaralunk, és most is itthon. Nem pusztán azért, mert a hírekben naponta hallott tudósítások arról szólnak, hogy lassan már mozdulni sem lehet Nyugat-Európa nagyvárosaiban, Velencétől Madridig, hanem azért is, mert ráadásul arról is szünet nélkül érkeznek hírek, miszerint a biztonság eltűnőben van Európában. (Is!)
Nekem éppen ezért sincs kedvem a nyugalmasnak számító Magyarországról elmenni, már csak azért sem, mert ömlenek ránk a hírek arról, hogy egyre csak szaporodnak az erőszakos tüntetések határainkon túl, ki ezért, ki azért tüntet, „köszönhetően” a világ felforgatására szövetkező politikai erőknek.
Ma ott tart Európa, hogy például Berlinben az Izrael-ellenes zavargások miatt érettségi ünnepséget kellett lemondani, de lázonganak, valamint rombolnak az egyetemeken is, ilyen-olyan indokkal.
Muszlimok támadnak zsidókra, többen horogkereszteket aggatnak magukra, s a történelmi emlékhelyek sincsenek biztonságban. Egyes elemzők ezen cselekedeteket úgy értékelik, hogy a migránsok magukkal hozzák hazájuk kulturális feszültségeit, s ezért garázdálkodnak.
Tényleg? És mi közünk nekünk ehhez? – kérdezem.
Oldják meg ezen gondokat a migránssimogatók, akik most is velünk akarják megfizettetni a balhézók által okozott károkat meg még számos más bűnüket. Ezekről az incidensekről naponta olvashatunk a sajtóban, mint ahogy arról is sajnos, hogy a háború, mely az ukrán–orosz konfliktus miatt kezdődött, egyre inkább azzal fenyeget, hogy túllép a jelenlegi határokon.
Miért is kellene elmenni innen, a békésnek számító Magyarországról a veszélybe? Kalandvágyból?
Hajdani olvasmányélményem egyike, ami az első világháborúról szólt, emlékszem, azért botránkoztatott meg, mert azt tudatta velünk, hogy az első világháború kitörése idején az orosz cár a családjával együtt a dán tengerparton üdült.
Vajon most, a mindennapossá váló háborús fenyegetések idején készen van-e már a háborús fenyegetésekben élen járó politikusok számára a búvóhely? Ahová egy világháború kirobbanása esetén elbújhatnak?
Úgy gondolom, készen van, hiszen néhai Kissinger amerikai külügyminiszter jó tíz évvel ezelőtt arról is nyilatkozott, hogy nekik megvannak a túlélésre szolgáló földalatti építményeik, élelmiszerkészleteik. Rendben. És aztán mi lesz? Erről már nem tájékoztatta a német elit lap olvasóit. Mint ahogy Macron is elfelejtett tájékoztatni bennünket, uniós állampolgárokat, hogy hová bújjunk, no meg vajon ő hová bújik egy esetleges atomháború idején.
No, de vissza a nyaraláshoz! Már csak a fentebb taglalt tények miatt sincs semmi kedvem a tömegturizmus helyeire elutazni, maradunk, azaz maradtunk tehát itthon, Magyarországon.
S elmentünk pár napra a szépséges és nyugodt őrvidékre, hivatalos nevén az Őrségbe. Ahol június 20-án éppen Nagykanizsán, a vasútállomáson az önkormányzat és a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete tartott megemlékezést. Úgy tapasztalom évek óta, hogy az őrvidékiek nem felejtik a történelmet. Köszönhető ez néhány lelkes embernek, akik nem engedték meg, hogy szomorú történelmük és történeteik feledésbe merüljenek.
S megcselekedték, hogy szinte minden egyes településen, a legkisebbeken is – tessenek ellenőrizni! – felállítottak egy, a kényszermunkatáborokba hurcolt családokra emlékező „mementó” szobrot vagy keresztet, továbbá a világháborúkra emlékeztető kopjafát is. Művészileg is nagyon szépeket. Azt hiszem, ebben egyedülálló az a vidék.
Sok ember munkája volt ez az elmúlt években, hadd említsem meg itt hajdani kolléganőmet, a Magyar Rádió külföldi tudósítóját, Róka Zsuzsát, aki, mint helybéli születésű ember, az emlékezet megőrzéséért rengeteget dolgozott s dolgozik ma is.
Szívszorítóan szépek ezek a kis emlékhelyek, és arra is szolgálnak, hogy ne felejtsünk. Mert bizony az elmúlt évtizedekben sokat felejtettünk.
Nem oly rég, szintén egy történelmi évforduló idején tágabb társaságomban megkérdeztem, tudnak-e arról, hogy a nyugati határvidékről 1950 és 1952 között mily sok embert hurcoltak el önkényesen, bírói ítélet nélkül a hortobágyi kényszermunkatáborokba? Nem tudtak róla. Pedig magyar Szibériának, magyar Gulágnak is nevezte a köznép akkoriban a hortobágyi kényszermunkatábort. Állítólag 1185 fő került oda a nyugati határszélről. mert másként gondolkodtak. Ez volt a magyarázat.
Régi-régi vita, beszédtéma, hogy tanul-e az ember, az emberiség a történelmi tapasztalatokból? Én nem tudom erre a választ. Mai agyammal gondolkodva azt mondom, azt tapasztalom, hogy nem tanul.
Mindenesetre egyfajta választ mégis csak leírok, az ünnepi beszédekből, mégpedig a nagykanizsai emléknap szónokának, a város polgármesterének, Cseresnyés Péternek az ünnepi beszédéből idézve. „Közös felelősség, hogy beszéljünk a vörös ragályról, mely most is itt van köztünk, csak más színekben tűnik fel. Emlékeznünk kell, hogy a történelem ne ismételhesse önmagát. De sokan vannak, akik a történelem tanulságait nem akarják elfogadni.”
Sajnos, igaza volt a polgármesternek.
Naponta tapasztalhatjuk, nemcsak azt, hogy a háborúpárti politikusok egyre hangosabbak, hanem azt is, hogy bizony nem tanul az emberiség a történelmi tapasztalatokból. Hiszen akkor hogyan is beszélhetne például bármelyik politikus is atomháborúról? Hogy ez megváltozzon, ahhoz minden csöppnyi cselekedet is segít. A kopjafák, az emlékhelyek felállítása, gondozása is.
Mert a tett mindenkor többet ér a szónál.
Ezt bizonyították, bizonyítják az őrvidéki kopjafák, keresztek is. A nyaralás szívmelengető hozadékai.
