Bizonyosan nem sok minden, de egy azért igen: az altestük igenis maradjon tabu. Francesca Rivafinoli írása.
Úgy tűnik, meglehetősen ízléstelenül sikerült idén berobbannia a bikiniszezonnak: egyik nap ünnepelnünk kellene, hogy egy úgynevezett művész
obszcén alulnézetben, széttett lábakkal ábrázolja az Istenszülőt,
merthogy az micsoda merész és egyedülálló tabudöntögetés; sőt, az alkotó szerint a hagyományos, „patriarchális” Szűzanya-ábrázolásoktól eltérően itt most Mária egyenesen visszakapja a testét, ahogy ott a linzi dóm kiállítótérré degradált mellékkápolnájában mezítelen altesttel mutatkozik – hogy másnap aztán szekértáborokon átívelően felhorkanjunk, amikor
egy bukott női politikusról illetlen képet tol a tartalomfogyasztói elé egyik-másik influenszer,
a kontraproduktív vicceskedéssel kommentálva.
Forrás: Diozese Linz
Amely illetlen képet maga az érintett női politikus tette nyilvánossá néhány hónappal ezelőtt, a saját promóvideójában, a Renew Europe pártcsalád logójával, a figyelmetlenség és a nemtörődömség toxikus elegyével, hogy most az egyébként jogos felháborodásában azt állítsa, politikai ellenfelei a fehérneműjét fotózgatták direkte.
Úgyhogy talán ideje visszamenni a dedóba, de minimum a tánciskolába, hogy rögzítsünk néhány alapszintű tételt.
Egy. „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon”. Adott esetben már a földi életben is. Ez van: egy tinglitangli progresszív suttyó nyíltan testszégyeníthet, nyugodtan lehet primitív, ide is kommentelhet valami prosztóságot, neki elnézzük, erre futja a szegénynek – a magát polgári konzervatívnak valló értelmiségi azonban a birtokában van egy bizonyos (akár teljesen interiorizált, akár csupán ideálnak tekintett) értékrendnek;
mondhatni másképp van öltözve. Még az is lehet, hogy volt neki egy egész seregnyi gerinces őse,
akik talán az életük vagy a karrierjük árán is átmentették neki a klasszikus polgári-keresztény tartást és biztosították a megfelelő gyerekszobát. Innentől kezdve máris magasabban van a léc, nyilvánvalóan fogni kell a gyeplőt erősen, könnyű rontani, érdemes észnél lenni – ennek megfelelően ha a momentumos egy szellemi párbaj erejéig megy házhoz a pofonért, akkor elegánsan megsuhintható, ha már ennyire ragaszkodik hozzá; ha viszont a női méltóságát teszi óvatlanul prédává, akkor afelett nagyvonalúan átsiklunk.
Hogy rajtunk még véletlenül se múljék: a nő méltósága tabu.
Döngessék azt a progresszív feministák, az is bőven elég káros.
Kettő. Érzem, hogy ki fog lengeni az áldozathibáztatás-méter, de ha sose vonjuk le a tanulságokat a jövőre nézve, ha sose rögzítjük, mit lehetne máskor okosabban, azzal pont semmit nem fog nyerni a női nem. Tehát:
ugye mindannyian kínosan feszengtünk volna, ha Novák Katalint – akár még parlamenti képviselőként – bármely tárgyaláson teljesen véletlenül lencsevégre lehetett volna kapni szűk miniruhában, nyitott combokkal?
Hovatovább ő maga tett volna ki magáról egy imázsfilmet ilyen beállítással? Természetesen itt is érvényes, hogy egy konzervatív nőnél más a mérce, de vajon nem tekintettük volna már önmagában méltatlannak, hogy politikus létére nem tud úgy ülni és/vagy öltözködni, hogy ne kelljen zavarodottan félrenéznünk? Könnyen belátható, hogy női oldalról is célszerű preventíve odafigyelni, mit is takar az a ruha és mit nem.
Már csak azért is, mert Németországban már ott tart a társadalmi fejlődés és a jóságos észre nem vevés, hogy a Tessa Ganserer nevű, biológiailag férfi politikus gyakorlatilag szajhának öltözve járhat be a Bundestagba, a legsértőbb sztereotípiákat táplálva a megjelenésével, aki pedig ezt a Twitteren (egyébként homoszexuális férfiként) sérelmezi és ribancosnak minősíti,
azt a rendőrség becsületsértés miatt beidézi. Ez se igen szolgálja a női méltóságot.
Ettől persze az ennél jóval csekélyebb és ártatlanabb öltözködési hibák nem mentik fel azt, aki kéjesen reflektorfénybe állítja őket, de rideg tény, hogy a biztosító se fizet, ha nem zártam be a lakásajtót, és egy szemfüles tolvaj kap az alkalmon. Adott a károm, egyértelmű a bűntény, abszolút nem kérdés; mégis a saját fejemet kell sajnos a falba vernem.
S végül három. Ha valamit lassan érdemes lenne legalább minimumszinten eltanulnunk a Magyarok Nagyasszonyától, attól a Szűz Máriától, akinek botrányos szobrát most még a hónap közepéig csak azért is ott tartják a linzi dómban, csak immár sötétben és megközelíthetetlenül (kirekesztve és elhagyatva), az kétségkívül az empátia és az alázat.
Jézus anyjának méltatlan ábrázolása felett az örvendezzék, aki boldog lenne, ha akár őt magát, akár az édesanyját akarata ellenére hasonló pózban tennék közszemlére.
A mégoly bicskanyitogató politikusba akkor szálljon bele a jobboldali-konzervatív egy neveletlen kiskamasz szintjén, ha előtte lefuttatott magában egy ellenőrzőszoftvert, és az tanúsította, hogy az adott „humor” valóban
sokkal inkább Mádl Ferenc lelkülete, nem pedig Magyar Péteré vagy a Nyugati Fényé.
Aki pedig joggal kiakad, amikor az ő női méltóságát éri sérelem, aki hisz abban, hogy „fontosak a női hangok a közbeszéd formálásában”, az legalább annyit tegyen meg, hogy egyazon Facebook-posztban nem sugalmaz hamis tényállást, tovább habosítva a történetet és gerjesztve a videó iránti érdeklődést, hanem csupán azt kéri ki magának, ami valóban megtörtént is sérelmezhető. Akár kifejezetten elismerve, hogy a Momentum saját félresikerült videóját használták fel az influenszerek – az efféle józan és lehengerlő tárgyilagossággal, valamint őszinte és nagyvonalú önreflexióval talán még egy tátongó piaci rés is betölthető lenne az ellenzéki palettán.
Kiemelt kép: Bors
