Múlt hét óta Izrael már nem csak a saját bőrét viszi a vásárra, ezáltal globális felelőssége van. Kohán Mátyás írása.
Ez itt nem egy Izrael-ellenes írás. Távolról sem az. Szilárd meggyőződésem, hogy az a jó, ha a tavaly október 7-én a Hamász terrortámadásával elkezdődött szörnyűségből Izrael megerősödve kerül ki, Izrael ellenségei pedig meggyengülve.
A terrorral, a zsidó-keresztény kultúra egységével és a történelmi igazságtétellel kapcsolatos érzelmi megfontolások mellett ennek a számomra egy egészen egyszerű alapja van: a mai Izrael Állam közvetlen régiójának kimagaslóan a legjobb helye, egy jól szervezett, okos, működő, szorgalmas hazafiak és honleányok lakta, jómodú demokrácia, amelyben egyébként az állampolgársággal bíró arabok is érdemben jobban élnek, mint Libanon, Szíria vagy Egyiptom nyomorgó tömegei.
Szilárd meggyőződésem, hogy alapvetően a lábukon megálló, magabíró, okos országoké a jövő – ezért hiszek úgy Izraelben, ahogyan Ukrajnában nem hiszek.
Természetesen a geopolitika és a nagyhatalmak helyi kalandjai sokak terveit keresztülhúzták, de – az Arab Tavasz iránti minden jogos antipátia mellett – ugyan szabadjon már kijelenteni: nem az Egyesült Államok parancsolta meg az egyiptomiaknak, hogy legyenek százmillióan egy jóindulattal esetleg feleennyi embert eltartani képes földön.
Egyiptom ma a saját rossz döntéseinek köszönhetően egy időzített bomba, egy önmagát etetni képtelen végtelen devizatemető, egy instabil kolonc a régió nyakán, amely a közeljövőben a csőd és az éhezés között tud majd választani. Ilyen országból, köszönjük, még egy nem kell.
A régiós tapasztalat azt mutatja, hogy az arabok a világ legkiválóbb olajmonarchiáit tudják megalkotni – és ez cseppet sem lekicsinylendő trivialitás, a minden földi jóval megáldott Angola, Egyenlítői-Guinea, Venezuela és Kongó az alkarjukat odaadnák, ha csak harmadannyira képesek lettek volna működő jóléti rendszerekbe forgatni ásványkincseiket, mint az Egyesült Arab Emírségek vagy Katar, s a vendégmunkások és a helyiek együttéléséről mi is tanulhatnánk tőlük –, de az olaj nélküli próbálkozásaik a környéken meglehetősen csattanós kudarcot szoktak vallani.
Ezért a magam részéről a világ e huzatos sarkának több Izraelt kívánok, nem pedig még egy bukott államot.
Az emberjogi károgás pedig nem hat meg itt sem, ahogy szinte sehol – az Izrael súlyos túlkapásaitól szenvedők békeidőben egyébként egy karitatív és kormányzati mellékállást is vállaló terrorszervezet alattvalói, bőven lett volna tehát módjuk társadalomként jobb döntéseket hozni azoknál, amik a saját szenvedésükhöz elvezettek.
Ámde.
Azt hiszem, Izrael fordulóponthoz érkezett. Amíg a vásáron a saját bőre volt egyedül, elfogadható volt az a politika, hogy a Hamász megsemmisítésének szent és elérhetetlen céljának alárendelt mindent, és egy egészen picit sem tűnődött el azon, hogy miként tudja ezt a háborút lezárni, s azután mit kezd azzal a Gázával, amely – akárhogy is – az ő gondja és felelőssége marad.
Addig lehetett végtelen háborút folytatni egy megvalósíthatatlan célért. Addig lehetett támaszkodni a gázai hadművelet erős belpolitikai támogatottságára, arra, hogy Izraelnek – ismétlem, Ukrajnával szemben – aránylag csekély nyugati segítség mellett is bőven van ereje sikert elérni a harcmezőn.
Jobb ott, ahol a képességek egyértelműek s a célok tisztázatlanok, mint ott, ahol az egyértelműen meghatározott célt tisztázatlan mértékű képesség hivatott szolgálni.
De a múlt héttől kezdve a már nem Izrael bőre van csak a vásáron. Izrael Iszmáíl Hanije kiiktatásával a nemzetközi térben eszkalált, s egy Izraelen és Iránon kívüli szereplőket is jócskán érintő nagy háború rémét villantotta fel. Pontosan tudja, hogy egy hanyatlóban lévő iráni rezsimet hívott ezzel tetemre, kényszerített arcmentő reakcióra, amiből végtelenül elhibázott, kétségbeesett válasz, valódi háború lehet. Izraelnek globális felelőssége van.
Itt az ideje tehát, hogy Izrael már ne csak arról egyeztessen szövetségeseivel, hogy hová szabad a repülőgép-anyahajót küldeni – hanem arról is, hogy mi a cél a rögvalóságban, a Hamász megsemmisítéséről szóló vágyálomtól független való világban.
Hogy mit tart Izrael valóban elérhetőnek, és mi a békéhez vezető terve egy új rendre az immáron minden valószínűség szerint teljesen Izrael által dominált világban. Ahogy az ukrajnai, úgy az izraeli konfliktust is felelőtlenség volna minimum kétséges célok érdekében a világháborúig eszkalálni. Egy ennek elkerüléséről szóló, hiteles izraeli stratégia kell ahhoz, hogy a Nyugat elbizonytalanodó erői maradhassanak ott, ahol a helyük van: jó lélekkel és teljes mellszélességgel Izrael oldalán.
Borítókép: Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök
Forrás: MTI/EPA/Flash 90 pool/Sir Torem
