Október 31., a reformáció emléknapja nem csupán a múlt eseményeire való emlékezés, hanem évről évre megújuló, mély lelki számvetés is. Vajon hol tart ma a református egyház a XXI. század kihívásai, az elvilágiasodás és a digitális kor zaja közepette? Milyen felelősség nyomja a szószék és a családi asztal mellett ülők vállát, amikor a hit és az erkölcs fundamentumai fellazulnak körülöttünk? Ezekről a kérdésekről mondott véleményt Koncz Tibor, a Nagykunsági Református Egyházmegye esperese, a Karcagi Református Egyházközség lelkésze, aki nyíltan, mély teológiai látással és a mindennapi élet tapasztalataival mutat rá az egyházi megújulás és a tiszta beszéd kikerülhetetlen fontosságára.
– Október 31-én a reformációra emlékezünk, ám sokan hajlamosak ezt kizárólag történelmi eseményként kezelni. Mi az, ami most különösen fontos lenne, miben kellene változnunk?
– Mindenekelőtt fontos leszögeznünk, hogy a közvélekedéssel és a katolikus narratívával szemben a reformáció nem egy új hit kitalálása, hanem a forráshoz való visszatalálás. Olyan ez, mint amikor a szennyezett Dunánál elindulunk felfelé egészen a Fekete-erdőig, hogy a folyó kezdeténél megtaláljuk a kristálytiszta víz csörgedezését. Ugyanígy a Bibliában is végig azt látjuk – az Ószövetségben is –, hogy mindig szükség van valami megújulásra. Miért? Mert a bűn az devalváció, értéktelenedés, vagy Hegedűs Loránt püspököt idézve, deformáció. Egyetemes érvényű a bűn romboló hatása, így nem mentes tőle a földi egyház sem. Az anyaszentegyház testét, bár a szentek közösségének nevezzük, mégiscsak esendő emberek alkotják, így az egyházat is folyamatosan meg kell újítani.
– Miben kellene legfőképpen megváltoznunk és megújulnunk?
– A reformációban szereplő „re” prepozíció, elöljárószó nemcsak a „vissza”, hanem az „újra” értelemben is használatos. Ez azt jelenti 2026-ban a reformátusok számára, hogy a ránk bízott drága kincset (2Tim 1,14) vegyük újra komolyan.
Ne kezdjünk el némi evilági elismerésért nagyvonalúan lemondani azokról az évezredes vagy évszázados kincsekről, amelyekért emberéletek ezrei adattak áldozatul a megmaradásunk történetében!
Sokszor állok meg meghatottan egy-egy fiatal házaspár modern nappalijában egy régi szekrény, használati tárgy mellett, látva az ősök iránt érzett hűségüket. Mondogatják is: „Ez a bútor összeköt a dédanyámmal, akit nem is ismerhettem.” Október hónapban javaslom, hogy minden gyülekezet vegye számba a kincseit. A gyülekezet tárgyi kincseiről és régi bizonyságtevőiről essen néhány szó, a templomépítőkről, az iskolaalapítókról. Ez kapcsolódási pont lehet a mostani nemzedékeknek református közösségeink felé. Másfelől jól teszi az egyházunk is, ha ilyenkor újra megfogalmazzuk a világ felé, hogy melyek azok az alapvető hit- és erkölcsi fundamentumok, amelyeket nem engedünk gyengíteni, felszámolni.
Manapság például aktuális a teremtés rendjének megkérdőjelezése. Ugyanígy nem mondhatunk mást a Szentírás alapján, hogy Krisztus egyetlen és tökéletes áldozata szerezte meg számunkra a váltságot, és ő az egyedüli közvetítő mennyei Atyánk és közöttünk (1Tim 2,5–6).
Ránk bízott drága kincs az anyanyelven való imádság, az anyanyelven való éneklés, az anyanyelven való bibliaolvasás. Nekünk ezekben rendíthetetleneknek kell mutatkoznunk.
Sajnos, ma már vannak olyan felekezetek, amelyek simán lemondanak a kincseikről, holott a Szentírás int: „Őrizd meg a benned lakozó Szentlélek által.”
– Eleget foglalkozunk-e ma a Szentírással?
– Az első és kissé elfogultnak tűnő megállapításom, hogy a lelkészek, a vallástanárok, a hitoktatók szeretik az Isten Igéjét, és nagyon sokat foglalkoznak vele. Örvendetes tapasztalat számomra, hogy
reneszánszát éli a bibliaismeret elmélyítése a hivatásunkat gyakorlók között.
Fantasztikusan jó kiadványok, bővülő adattárak segítik a református egyházi szolgálattevők munkáját. Ám ez csak az érem egyik oldala. Sok testvér viszont –történelmileg érthető okok miatt – nem bír azzal a bibliaismerettel, ami régebben természetes volt. Ötven-száz évvel ezelőtt még megvoltak a családi bibliaolvasások, a Bibliát ismerő, az Igét a mindennapokban forgató családapák és családanyák –mondhatnám így is: a családon belüli lelkipásztorok vagy egy közösségben a „parasztpróféták” –, akik a vasárnapon túl is átadták a hit alapelemeit.
Minden nemzedék tisztában volt vele, hogy miért karácsony a karácsony, miért nagypéntek a nagypéntek, tudták, hogy miért ünneplünk, és tudták idézni az evangélium kulcsmondatait. El tudták mondani a keresztség, az úrvacsora értelmét. Akkor a lelkésznek az volt a feladata, hogy a már meglévő tudásmennyiségre, istenismeretre ráépítve mondjon egy hazavihető, gyógyulást adó, megerősítő üzenetet.
Most meg ott tartunk, hogy sokszor az alapfogalmakat kell megmagyaráznunk a prédikációkban. A leismertebbnek gondolt bibliai történeteket is el kell mesélnünk, hogy hivatkozhassunk rájuk.
Ráadásul ellenünk dolgozik a korszellem is. Régen a 45 perces iskolai órákhoz és istentiszteletekhez voltunk szokva. Ez a képesség ma, főleg a médiaszocializálódásunk miatt, brutálisan lecsökkent. A modern média öt-nyolc percenként reklámokkal szakítja meg a figyelmet, állítja fel embereket. Ezek a normák aztán behatárolják a prédikációra szánt időkeretet is. Ezen úgy tudnánk segíteni, ha a saját médiafelületeinken szisztematikusan, 10–15 perces, kiváló előadók által vezetett hitéleti videó- és hanganyagokkal elvégeznénk ezt az alapozást otthon, az autózás vagy a házimunka közben, hogy a templomban már a tiszta kapott Igét tudjuk építkezésre használni.
– Elég puritánok vagyunk-e?
– Ezt a kérdést pontosan szét kell választanunk, mert a „puritán” fogalom ma könnyen félreértésekre ad okot. Ha értékítéletként vizsgáljuk, és a teológiai tisztaságra, letisztult formákra gondolunk, akkor igen. A tanításunkban nem érzem a világi szellemi irányzatok túlburjánzását, és ebben jók vagyunk, ezt meg kell tartani.
Természetesen nekünk is szükség van az önvizsgálatra.
A második helvét hitvallás előszavát idézve: „…ha valakik Isten Igéjéből jobbra tanítanának, ezt megköszönve engedünk is nekik, és követjük is őket az Úrban, akinek dicséret és dicsőség.” De nem engedhetjük meg azt a szövevényes relativizmust, amire a legmagasabb nemzetközi egyházi fórumokon látunk és hallunk példát, hogy „minden virág virágozzék, ezért mindenkinek igaza van”. Teológiai szempontból szilárdnak és letisztultnak kell lennünk.
– De ha az életvitelre, a mindennapi életre tereljük a szót, akkor tisztáznunk kell, mit értünk puritánság alatt?
– Van olyan puritanizmus, ami azt hirdeti, hogy egy keresztyén attól hiteles, ha elfordul a modern világtól, nem vesz a kezébe mobiltelefont vagy laptopot, és a lehető legrosszabb, leglepusztultabb autóval jár. Van olyan, amelyik szerint a jellegtelen ruházat, az ünneptelen, komor arc a hiteles.
Én abból nem kérek, és az emberek sem kérnek abból, hogy a keresztyénséget valamilyen külsőséges, görcsös alakoskodással vagy fanyalgással azonosítsák. Azt a fajta szent egyszerűséget, szerénységet és tisztességet, amit a hitünk megkövetel, tökéletesen meg lehet élni egy XXI. századi, modern, hőszivattyús házban vagy egy szép, elegáns öltönyben is.
A puritán életszemlélet mindenek fölött lelki, szellemi prioritáskérdés. „A szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt.” (1Pét 3,4)
– Közéleti szempontból vagy egyházi és keresztyén szempontból milyen jelentősége van ma az ökumenének?
– Közéleti és hétköznapi szempontból az ökumenének abban van óriási jelentősége, hogy manapság a rengeteg vegyes házasság, vegyes felekezetű család, a más felekezetű diák és munkatárs világában gyakoroljuk a magunk református keresztyénségét. Már régen nem a másik felekezet tanításának a bírálása a mi feladatunk, hanem az, hogy a hétköznapokban emberséggel legyünk egymás iránt. Teológiai mélységben pedig látnunk kell azt, amit a Jelenések könyve is tanít a hét gyülekezeten keresztül.
Soha nem lesz egyetlen uniformizált, egységes keresztyén formáció. Istennek sokféle gyermeke van, épp ezért inkább tanuljunk egymástól!
A római katolikus vagy ortodox testvéreinktől eltanulhatjuk a szentség, a misztérium mély tiszteletét, azaz nem kell mindent a végletekig racionalizálni. Nem tudunk mennyei dolgokra tökéletes választ adni. „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mindörökké.” (5Móz 29,29) Néha le kell venni a sarunkat a szent helyen, és alázattal el kell fogadni, hogy Isten mindig nagyobb (Deus semper maior). A baptista testvérektől pedig az imádság és a dicsőítés tüzes megélését láthatjuk. Mi pedig nagyon szeretjük Isten írott és hirdetett Igéjét. Az evangélizációnk tömegeket mozgat meg. Szép, letisztult liturgikus rendünk van, és igei mélységig hatoló, már-már prédikációértékű énekeink. Ezzel mi mutathatunk jó példát.
Az ökumenizmus nem arról szól, hogy ki a jobb, hanem arról, hogy a mi református identitásunkat bátran felmutassuk az egyetemes anyaszentegyház közös asztalán.
– Jakab apostol azt írja, hogy a nyelv olyan, mint a tűz, egy parányi szikra is képes egész erdőt felgyújtani. Lelkipásztorként és esperesként hogyan látja ezt a pusztítást a mindennapokban? Találkozott-e olyan esettel, amikor egyetlen pletyka vagy szóbeli rágalom családokat vagy gyülekezeti közösségeket nyomasztott?
– Jóformán csak ezzel találkozunk nap mint nap. A XXI. század a kommunikáció korszaka. A kommunikáció eredeti értelmében közösséget teremt, és maga Isten is kommunikál velünk. De ezt a kommunikációs édenkerti állapotot megzavarta a sátán. Az történelem első kommunikációs zavaráról és dezinformációs hadviseléséről az 1Móz 3-ban hallunk. Azóta a beszéd kezdetben „jó és tökéletes ajándéka” (Jak 1,17) megromlott.
Ezért ma azt látjuk, hogy ugyanazzal a nyelvvel áldjuk a templomban az Istent, amelyikkel kint gyalázzuk a felebarátunkat, az interneten pedig névtelenül beszólunk egymásnak.
A pletyka és a rágalom számolatlanul tesz tönkre életeket, családokat és gyülekezeteket. Az internetes nyilvánosság pedig csúcsra járatja az ítélkezést, ahol az ember Isten helyébe képzeli magát, miközben gőgösen ítélkezik olyanok felett, akiknek a hátterét, sebeit és motivációit egyáltalán nem ismeri. A beszédbűn súlyáról pedig az árulkodik, hogy a tízparancsolat húsz százaléka a beszéd bűneivel foglalkozik. Az Újszövetségben Péter tagadása, Júdás árulása és későbbi tragédiája, valamint az Úr Jézus perében a hamis tanúk munkálkodása mutatja, hová vezet a könnyen kimondott, hazug szó. Itt kétszeresen is hangsúlyozom ezt a két szót: könnyen kimondott. Talán egy másik szó még jobban ide illő lenne: meggondolatlanul. Bár sok a jól meggondolt és tűpontosan odaszúrt bántás is.
– A nyelv bűnei közül melyiket tartja a legveszélyesebbnek a mai kor emberére nézve? A tudatos hazugságot, a feszültségkeltő pletykát vagy a passzív, fásult hallgatást, amikor szót kellene emelnünk a másikért?
– Mindegyik halálosan veszélyes, de tegyünk különbséget! A pletykánál ötvenszázalékos a tévedés. A pletykát terjesztő hiheti is, hogy amit mond valakiről, az igaz.
A rágalmazás viszont egy szörnyű, százszázalékosan tudatos bűn, amikor valaki pontosan tudja, hogy az adott dologból egy szó sem igaz, mégis aljas módon elmondja, hogy megadja a végső döfést a másiknak.
De legalább ennyire veszélyes a passzív, fásult hallgatás is, amikor halljuk a bántást, de csendben maradunk, mert kényelmesebb nem vállalni a konfrontációt.
– Ha a reformáció alapelvéből, a szüntelen megújulásból indulunk ki, hogyan néz ki a mindennapi beszédünk reformációja? Mi a lelkipásztor receptje arra, hogy a nyelvünk bántás helyett a gyógyítás és az áldás eszköze legyen?
– A beszéd reformációja ott kezdődik, hogy vissza kell térnünk a bibliai mértékhez. A beszédben a kevesebb jobb. „Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra.” (Jak 1,19) Nem véletlenül szokták mondani, hogy két fülünk van, de csak egy szánk. Amikor beszélünk az ne legyen pongyola! Az átlag magyar ember harmincezres szókincsből gazdálkodik. Ez épp elég ahhoz, hogy szép, tisztes kifejezéseket találjunk. Ne feledjük: János apostol alig több mint kétszáz szóból írta meg azt az evangéliumot, amelyben csodálatos tömörséggel és a tisztasággal fogalmazta meg a titkot, hogy Jézus Krisztus az Ige, aki közöttünk lakozott, és hogy ő az út, az igazság és az élet! Úgyhogy legyen a beszédünk, a fogalmazásunk szabatos!
A beszéd tisztaságáért folytatott harcot pedig a lehető legkorábban el kell kezdeni. Nem engedhetjük meg, hogy szó nélkül hagyjuk a durvaságot.
Ha egy hétéves gyerek szemrebbenés nélkül becsmérli a tanárát, bármelyik felnőttet vagy az osztálytársát, mi pedig elnézően mosolygunk, akkor cserbenhagytuk őt. Egy-egy határozott, de szeretetteljes szóbeli korrekció egy életre mederbe terelheti egy fiatal értékrendjét. A Példabeszédek könyvében olvassuk (Péld 22,6): „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” Bűnbánattal megvallom, hogy most, amikor ezeket elmondom, elsőrenden magamnak fogalmazom meg. A dagályos, cirkalmas, a sok idegen kifejezést használó előadásmód és megfogalmazás bűne nem ismeretlen előttem. Lelkipásztorként a receptem minderre az, hogy a napot imádsággal kell kezdeni.
Amikor reggel felébredünk, és kapunk egy új esélyt Isten kegyeleméből, akkor tegyük össze a kezünket, és kérjük el a felülről való mértékletességet!
Kérjük el Atyánktól azt a bölcsességet, hogy mielőtt kimondanánk egy szót, megértsük, építi-e a másikat, vagy a sátán megrontott kommunikációs hálóját szőjük tovább! Ha a nyelvünket az Ige uralma alá rendeljük, akkor a beszédünk nem sebeket tépő fegyverré, hanem gyógyító balzsammá lesz.
Koncz Tibor esperes – Fotó: reformatus.hu/Todoroff Lázár