Mol-részvénycsomag, gáztárolók, bankok, közműcégek, telekommunikáció és végül a Budapest Airport: 2010 után a patrióta kormány tevékenysége nyomán a magyar állam számos stratégiai ágazatban növelte tulajdonosi jelenlétét. Azonban nem lehet tudni, hogy a külföldi segítséggel hatalomra került Tisza-kormánynak mekkora mozgástere lesz, vagyis egymaga dönti-e majd el, mi marad állami tulajdonban és mi kerül ismét külföldi kézre.
„Jelentősen fejlesztjük a hazai védelmi ipart, felülvizsgáljuk annak privatizációját, továbbfejlesztjük a katonai kibervédelmet és védjük szuverenitásunkat” – a Tisza Párt több száz oldalas, 2026 februárjában bemutatott választási programjában ez az egyik olyan mondat a nem túl sok közül, amely közvetlenül a privatizáció kérdésével foglalkozik. Miközben a dokumentum részletes terveket sorol fel az egészségügytől az oktatáson és az energetikán át a gazdaságpolitikáig, nem rajzol fel átfogó privatizációs elképzeléseket.
A Tisza korábbi hivatalos közlése szerint a programot több mint ezer szakértő bevonásával készítették el, a stratégiai állami vállalatok jövőjéről ugyanakkor jóval kevesebb konkrétum szerepel benne, mint amekkora gazdaságpolitikai jelentősége ennek a kérdésnek az elmúlt másfél évtizedben volt.
Merthogy volt: a második Orbán-kormány hivatalba lépése, vagyis 2010 után nem egyszerűen megállt a korábbi privatizációs folyamat, hanem az állam számos esetben vevőként tért vissza olyan ágazatokba, amelyekből a rendszerváltást követő két évtizedben részben vagy egészben kivonult.
Energia, bankrendszer, közművek, távközlés, közlekedési infrastruktúra – másfél évtized alatt százmilliárdos, egyes esetekben ezermilliárdos nagyságrendű ügyletek követték egymást.
Mielőtt ezekre kitérünk, tekintsünk vissza arra, hogy a rendszerváltás után a privatizáció nem egyszerű gazdaságpolitikai döntés, az aktuális kormány választása volt. A szocialista rendszerből örökölt gazdaság jelentős része állami tulajdonban működött, miközben a kialakuló piacgazdaság magántulajdonra, vállalkozásokra és piaci versenyre épült. A kilencvenes években ezért egymás után kerültek magánkézbe bankok, ipari vállalatok, energetikai cégek és szolgáltatók. A privatizáció mellett az államadósság finanszírozása, a működő tőke bevonzása, a vállalatok modernizációja és a külföldi szakmai befektetők technológiájának becsábítása is szólt. A kritikusok persze már akkor az állami vagyon eltékozlását, egyes értékesítések árazását, valamint a stratégiai ágazatok külföldi tulajdonba kerülését kifogásolták – nem is alap nélkül.
A kétezres években is folytatódtak a nagy privatizációs ügyletek, közülük politikailag az egyik legfontosabb a Budapest Airport 2005-ös privatizációja lett.
A mozgatórugó ekkor azonban már más volt. Az ország túl volt a gazdasági átálláson, a még megmaradt állami vagyon dobra verése leginkább a balliberális kabinetek kormányzásának – illetve nem kormányzásának – a következménye volt: a hibás gazdaságpolitikai lépések okozta költségvetési lyukakat a privatizációból befolyt összegekkel próbálták betömködni. Mondani sem kell: jórészt sikertelenül.
A 2010-ben hatalomra kerülő Orbán-kormány viszont merőben más irányba indult el. A kormány gazdaságpolitikájában fokozatosan megjelent az az elképzelés, hogy bizonyos stratégiai ágazatokban növelni kell az állami, illetve tágabban a magyar tulajdon arányát.
Orbán Viktor 2016-ban Lengyelországban négy területet emelt ki, ahol szerinte fontos a hazai tulajdon erősítése: a médiát, a bankrendszert, az energetikát és a kiskereskedelmet. Ez már nem egyszerűen privatizációstopot jelentett. Az állam vevővé vált.
Az első nagy dobás: a Mol-részvénypakett
A folyamat már korábban elkezdődött, és az egyik első látványos eleme 2011-re esett: a magyar állam visszavásárolta az orosz Szurgutnyeftegaz tulajdonában lévő 21,2 százalékos Mol-részvénycsomagot, mégpedig 1,88 milliárd euróért. A patrióta kormány akkor stratégiai jelentőségű tulajdonszerzésként mutatta be az üzletet, amely egyszerre növelte az állami vagyont és erősítette a magyar befolyást az energetikában.
A Mol-ügylet már előre jelezte, hogy a következő években az energiaellátás lesz az állami tulajdonszerzés egyik központi területe.
2013-ban következett az újabb nagy üzlet: az állami MVM megvásárolta az E.ON magyarországi földgázkereskedelmi és gáztároló érdekeltségeit. A tranzakcióhoz kapcsolódó jogszabály legfeljebb 875 millió eurós vételárral és a készletekre további legfeljebb 90 milliárd forintos fizetési kötelezettséggel számolt. A gáztárolók stratégiai jelentőségét az azóta eltelt évek energiapiaci válságai kellően világossá tették: egy ország ellátásbiztonságában nemcsak az számít, honnan érkezik a gáz, hanem az is, mekkora készleteket tud saját területén tárolni.
A 2013-ban elindított rezsicsökkentés után a kormány egyre nagyobb figyelmet fordított a lakossági energiaellátás tulajdonosi szerkezetére.
A következő években állami vállalatok sorra szereztek részesedéseket gáz- és áramszolgáltatókban. A folyamat végére a korábban jelentős részben külföldi tulajdonú lakossági áram- és gázpiacon – legalábbis ami az egyetemes szolgáltatást illeti – kizárólagos lett az állami jelenlét.
Zsanától Kardoskútig
A gáztárolók visszavásárlása több ok miatt is jelentős gazdaságpolitikai lépés volt. Az egységek eladásáról 2004-ben, a Gyurcsány-kormány idején állapodott meg a Mol az E.ON-nal, az adásvétel 2006-ban történt meg, a tárolók akkor kerültek külföldi kézbe. A visszavásárlásra csaknem egy évtizedet kellett várni: az E.ON 2013 márciusában írta alá a magyarországi földgázipari érdekeltségeinek eladásáról szóló megállapodást az MVM Magyar Villamos Művek Zrt.-vel. Ezzel az E.ON Földgáz Storage Zrt. és az E.ON Földgáz Trade Zrt. részvényeinek száz százaléka, vagyis a két cég minden vagyontárgya az állami MVM-csoport tulajdonába került, beleértve az E.ON cégének földgázkészletét és a tárolóiban található párnagázt. Az erről szóló szándéknyilatkozatot Orbán Viktor és Johannes Teyssen, az E.ON elnök-vezérigazgatója 2012. november 30-án írta alá.
A tranzakció lezárultával ismét hazai társaság üzemeltetésébe került a 2,17 milliárd köbméteres névleges mobilgáz-kapacitású zsanai, a 340 millió köbméteres pusztaedericsi, az 1,64 milliárd köbméteres hajdúszoboszlói, valamint a 280 millió köbméteres kardoskúti földgáztároló.
Orbán Viktor 2013 februárjában úgy nyilatkozott, hogy a jövőben az E.ON helyett Magyarország fog tárgyalni az oroszokkal arról, mennyi gázt hoz be, milyen ütemezésben és mennyiért. Hozzátette: elfogadhatatlan volt, hogy a magyar gazdaság működése szempontjából az egyik legfontosabb kérdést olyan szerződés szabályozza, amelyben nincs magyar szereplő. „Minél több eszközünk van – erőművünk, gázvezetékünk, tárolónk, nálunk vannak a szerződések –, annál több lehetősége van a kormánynak a rezsiköltségek csökkentésére” – mondta az akkori kormányfő.
A bankszektorban is bevásárolt az állam
A kilencvenes és kétezres évek elejének modelljében az állam elsősorban szabályozóként próbálta befolyásolni a magántulajdonú közműcégek működését, 2010 után azonban egyre több területen maga is tulajdonossá vált. A két szerep között komoly különbség van: tulajdonosként a kormánynak közvetlenebb befolyása van a vállalati stratégiára, ugyanakkor a beruházási szükségletek, az esetleges veszteségek és a finanszírozási kockázatok is végső soron az államot, illetve az állami cégeket terhelhetik.
Az energetika mellett a bankrendszer jelentette a másik kiemelt területet. Orbán Viktor 2012-ben azt a célt fogalmazta meg, hogy a magyar bankrendszer legalább fele hazai tulajdonba kerüljön. Ezt követően több nagy tranzakció és átszervezés is történt.
Az állam szerepet vállalt például a takarékszövetkezeti rendszer átalakításában, majd állami tulajdonba került a Budapest Bank (BB) és az MKB is. A takarékszövetkezeti integráció, az MKB és a BB később annak a bankcsoportnak a kialakításában játszott szerepet, amelyből végül létrejött az MBH Bank. Az állam emellett 2016-ban 15 százalékos részesedést vásárolt az Erste Bank Hungaryban is, miközben az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank szintén 15 százalékot szerzett. Az állam 38,9 milliárd forintot fizetett a csomagért.
A bankrendszerbeli pozíciószerzés nyomán azonban az állam több pénzintézetben csak időlegesen lett tulajdonos. Ennek oka részben uniós előírás, részben felek között megállapodás volt. Akárhogy is, a kormány értékesítette az Erste-részesedést az osztrák anyabanknak: a 2016-ban 38,9 milliárdért megvásárolt pakettért 87,5 milliárd forintot kapott. Emellett a Budapest Bank és a MKB Bank is magánkézbe került azzal, hogy az állam az MBH-ban közvetett tulajdont szerzett.
A részletek a folyamat egésze szempontjából mellékesek. A lényeg az, hogy a 2010 utáni kormányzati vagyonpolitika nem kizárólag vásárlásokból állt: az állam egyszerre volt vásárló és – ha gazdaságpolitikai vagy pénzügyi szempontból indokoltnak látta – eladó.
A telekommunikáció is stratégiai terület lett
A távközlésben sokáig három nagy, külföldi hátterű mobilcég határozta meg a magyar piacot, ezen előbb a Telenorban szerzett állami érdekeltség, majd a Vodafone felvásárlása változtatott. A Vodafone Magyarország 2023-as megvásárlása 660 milliárd forintos tranzakció volt. A 4iG leányvállalata, az Antenna Hungária 51 százalékos, az állami Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt. pedig 49 százalékos közvetett tulajdont szerzett.
A kormány kifejezetten azzal indokolta az ügyletet, hogy stratégiai ágazatban kíván többségi hazai tulajdont létrehozni.
A tulajdonosi viszonyok utóbb tovább alakult, a Vodafone pedig azóta One Magyarország néven működik. Ez a konstrukció egyben azt is mutatta, hogy a magyar tulajdon és az állami tulajdon nem ugyanaz.
A 2010 utáni gazdaságpolitika több esetben nem feltétlenül százszázalékos állami tulajdonra törekedett, hanem arra, hogy hazai állami és magánszereplők együtt kerüljenek meghatározó pozícióba.
A Telenorból, amely utóbb a Yettel nevet kapta, az állam kiszállt.
A kör bezárult Ferihegyen
A 2010 utáni állami tulajdonpolitika szimbolikus csúcspontja alighanem a Budapest Airport visszavásárlása lett. 2024 júniusában, csaknem húsz évvel a privatizáció után a már említett Corvinus és a francia Vinci Airports közösen vásárolta meg a repülőteret működtető társaságot. A magyar állam részesedése 80 százalék, a Vincié 20 százalék lett. A teljes részvényértéket 3,1 milliárd euróban határozták meg, amelyhez a Vinci közlése szerint 1,2 milliárd euró nettó adósság társult. A francia vállalat egyben a repülőtér üzemeltetője lett.
Ez már nem egy közepes méretű vállalati ügylet volt, hanem a magyar gazdaságtörténet egyik legnagyobb vállalatfelvásárlása.
És egyben politikai szimbólum.
A repülőtér 2005-ös privatizációját a Fidesz hosszú éveken keresztül hibás döntésnek nevezte, a visszavásárlást ezért az Orbán-kormány nem pusztán üzleti tranzakcióként, hanem stratégiai infrastruktúra visszaszerzéseként értékelte. Azóta a légikikötő forgalma nőtt: a Budapest Airport 2025-ben 19,63 millió utast regisztrált, ami 11,7 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbi értéket, és új történelmi rekordot jelentett.
A főfogás
A legnagyobb állami visszavásárlási ügylet kétségkívül a reptéré, pontosabban a repteret üzemeltető cégé volt. A Gyurcsány-kormány 2005 decemberében adta el a Ferihegyi repülőteret üzemeltető Budapest Airport Zrt. 75 százalék mínusz egy szavazatnyi részvénycsomagját, a vevő pedig a brit BAA volt. A vételár 464,5 milliárd forintot tett ki. Másfél évvel később a BAA – a magyar állam beleegyezésével – továbbadta érdekeltségét a 2005-ös privatizációs pályázat második helyezettjének, a Hochtief vezette nemzetközi konzorciumnak, amelyben szingapúri szereplő és kanadai nyugdíjalap is részt vett. A privatizáció 2011 júniusában fejeződött be a 25 százalék plusz egy szavazatnyi állami részesedés 36,6 milliárd forintért került magánkézbe.
Egy évtized múlva azonban ellentétes irányú folyamat vette kezdetét: 2021-ben sajtóhírek jelentek meg arról, hogy az állam – magyar magánbefektetők társaságában – visszavásárolná a reptér-üzemeltető céget. A Covid-járvány időszakában az ötlet lekerült a napirendről, ám 2023 őszén a Bloomberg arról írt: négymilliárd eurós visszavásárlási ajánlatot tett a magyar állam. Decemberben az uniós versenyhatóság áldását adta az ügyletre, amelynek részeként a magyar állam – az egyébként köztulajdonban álló – Corvinus Nemzetközi Befektetési Zrt.-n keresztül 80, míg a Vinci Airports 20 százalék tulajdonrészt szerzett a Budapest Airportban.
Kapitány máshonnan nézte a reptérvásárlást
Éppen ezért különösen érdekes, amit Kapitány István miniszter mondott 2026 januárjában, amikor még csak a Tisza gazdaságfejlesztési és energetikai felkészülésének vezetőjeként mutatták be. A Shell korábbi globális alelnöke akkor arról beszélt, hogy szerinte az államnak elsősorban az alapvető közszolgáltatások működtetésére kellene koncentrálnia. Úgy fogalmazott:
„Nem az az állam dolga, hogy luxusberuházásokra vagy repterekre költse a polgárok pénzét, miközben az alapvető szolgáltatások összeomlanak”.
A kijelentés önmagában nyilván nem egyenértékű azzal, hogy a Tisza eladná a Budapest Airport állami tulajdonrészét, de a hozzáállás mindenesetre beszédes. Különösen akkor, ha felidézzük Kapitánynak azt a nézetét is, amely a szabadpiac fontosságáról szól.
Orbán Viktor, Nagy Márton akkori nemzetgazdasági miniszter, Balázs Klári és Korda György előadóművészek, Francois Berisot, a Budapest Airport vezérigazgatója és Nicolas Notebaert, a VINCI Concessions vezérigazgatója, a VINCI Airports elnöke (b-j) a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér új épületkomplexumának ünnepélyes alapkőletételén 2026. február 20-án – Fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos