Legutóbb ott hagytuk abba a beszélgetést Halkó Petrával, a XXI. Század Intézet vezető elemzőjével, hogy vázoltuk, milyen óriási veszélyt jelentene Európára, és így hazánkra nézve is az Európai Bizottság őrült hitelfelvételi terve. Eszerint azt kockáztatja az Unió, hogy elveszítjük az európai államok szövetségének szuverenitását.

Tudtommal a hitelfelvételhez nekünk is lehet még szavunk és a tapasztalaink nagyon rosszak. A koronavírus-járvány utáni úgynevezett helyreállítási keret is közös hitelfelvételt jelenett, amiből – az ígéretek ellenére – szinte egy eurocentet sem láttunk. Így aztán remélhetőleg ezt nem is fogadjuk el, mint ahogyan a tagságra minden szempontból alkalmatlan Ukrajna Unióba engedését sem. De egyelőre úgy tűnik, nagyon egyedül vagyunk ezzel.

Még, de voltunk már így máskor is. Egy ország politikai vezetőinek nem az a feladata, hogy más országok vezetőinek elvárásaihoz igazodjanak, hanem hogy a saját állampolgáraik érdekeit képviseljék, akik felhatalmazták őket erre a szerepre. Véleményem szerint nincs erősebb politikai legitimáció annál, mint amikor a választópolgárok megerősítik támogatásukat – akár egy véleménynyilvánító szavazás formájában. Éppen ez az, ami sok uniós tagállamban probléma: a politikusok gyakran nem azt képviselik, amire a választóik felhatalmazták őket. Nem véletlen, hogy Európa-szerte egyre több kormány válságba kerül, meggyengül vagy teljesen felbomlik, politikai instabilitást hagyva maga után.

Németországban például a CDU–CSU azért nyert, mert – legalábbis színleg – az illegális migráció elleni fellépést ígért. Eközben mi történt? Amikor ebben az ügyben az AfD együtt szavazott velük, nagy tüntetések zajlottak – az AfD ellen! Vagyis jócskán eredményes volt az agymosás, a hergelés.

Ne felejtsük el, hogy a CDU és az SPD történelmi vereséget szenvedtek: alig néhány évtizeddel ezelőtt a két-háromszorosát szerezték a mostani eremdényeiknek, most viszont együtt alig haladták meg a 40 százalékos támogatottságot. Mindeközben az AfD megduplázta a kezdeti támogatottságát egy ’90-es évek óta nem látott rekordmagas 84 százalékos részvételi arány mellett, Kelet-Németországban magasabb eredményt ért el, mint a CDU országos szinten. Most az az érdekes helyzet állt elő, hogy azoktól várják a válsághelyzet megoldását, akik előidézték azt. Ez többek között valóban annak köszönhető, hogy Németországban nagyon komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a mainstreammel szembehelyezkedő gondolatokat kirekesszék és karanténbaszorítsák, a 20. századi diktatúrikus reflexeket keltették újra életre: egycsatornás monopol helyzetet alakítottak ki a kommunikációs színtéren, megbélyegzést és szankciókat alkalmaztak, valamint besúgórendszert működtettek elrettentés és megfélemlítés céljából. Ettől függetlenül ez nem a valóság.

Akkor mi?

A valóság az, hogy az emberek túlnyomó többsége változást és megoldásokat szeretne, ám hatalmi technikákkal háttérbe szorítják ezt. Franciaországban és Németországban például, ahogyan említettem, már a választások előtt megkezdődnek ezek az erőfeszítések, míg Ausztriában és Lengyelországban a választások után a vesztes pártok koalíciója formálódik a legtöbb szavazatot elnyert erő ellen. Hasonló jelenség figyelhető meg az Európai Unión belül is, ahol a pozíciók elosztásakor teljesen figyelmen kívül hagyták a harmadik legnagyobb pártcsalád, a Patrióták Európáért választóinak akaratát. Már a látszatra sem adnak.

Ha már a vesztesek koalícióját említettük, itt vannak lengyel testvéreink. Győzött ugyan a PIS, de kormányt egy szivárvány koalíció alakíthatott, a liberálbolsevik brüsszeliták nagy örömére. Tuskék pedig szorgosan nekiláttak a diktatúra kiépítésének, nem is eredménytelenül. Igaz, az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban mindkét oldal ugyanazt a háborúpárti retorikát hamngoztatta, amely eltér Magyarország politikájától.

Bár esetükben más tényezők is szerepet játszanak, Európában egyetlen ország – így Lengyelország sem – mondhatja el magáról, hogy állampolgárai háborúba akarnának vonulni. Nem mellékes az sem, hogy az Európai Unió eredetileg békeprojektként jött létre, célja a kontinens stabilitásának megőrzése volt. Most azonban éppen ezt az alapelvét rúgja fel azáltal, hogy háborús retorikát folytat, és óriási összegeket kíván fegyverkezésre fordítani – na, de nem a saját védelmére, hanem Ukrajna katonai támogatására, akár hitelből is.

Az Unióban jelenleg tárgyalt javaslat szerint a tagállamoknak GDP-jük 0,25 százalékát kötelező hozzájárulásként kell befizetniük. Azonban a teljes összeg, amely Ukrajna újjáépítését, haderejének újjászervezését, politikai, gazdasági és szociális rendszerének fenntartását, valamint EU-csatlakozásának költségeit, továbbá az ehhez szükséges 535,3 milliárd eurós hitel kamatterheit is magában foglalja, eléri a 2,447 milliárd eurót. Ez a 2025-ös uniós költségvetés 12,7-szerese, míg Magyarország esetében a terhek a 2023-as magyar költségvetés 68 százalékának megfelelő összeget tennének ki.

Sőt, Emmanuel Macron a francia atomerőt is emlegette, amely majd szerinte Európa védelmét szolgálhatja. Ez is nevetséges, mert – most csak arányokat említek – nekik van mondjuk tíz atomtöltetük, az oroszoknak meg ezer.

Ez nem egy egyszerű, kölcsönös csapásváltás, ahol az egyik fél ledob egy atombombát, a másik pedig visszadob egyet. Ha visszatérünk az európai uniós színtérre, világosan és tendenciaszerűen látszik, hogy a politikai vezetők abszolút figyelmen kívül hagyják az emberélet értékét és ehhez mérten hozzák meg döntéseiket – nem először.

Az illegális bevándorlás Nyugat-Európa-szerte a mai napig sorra követel emberéleteket az etnikai összecsapások és terrortámadások következtében. Minderre London polgármestere cinikusan úgy reagált még 2017-ben, hogy „A terror a nagyvárosi élet része.” Hasonló hozzáállást tükrözött Angela Merkel híres mondata is, miszerint „Wir schaffen das.”, azaz „Megcsináljuk.” A koronavírus-járvány idején emberek ezrei vesztették életüket, mert az egészségügyi szempontok helyett ideológiai megfontolások kerültek előtérbe. Ursula von der Leyen késve és átláthatatlan módon, sms-eken keresztül szervezte meg a vakcinabeszerzést – túlárazottan, túl sokat rendelve, de ami a legfontosabb: túl későn! A háború kapcsán is hasonló könnyedséggel hangzottak el kijelentések. A korábbi amerikai külügyminiszter, a demokrata párti Antony Blinken például egyenesen úgy fogalmazott, hogy „az utolsó ukránig harcolni kell”. Ezek nem rosszindulatú feltételezések – ezeket a szavakat feketén-fehéren kimondták, sőt le is írták. A válságok során bekövetkező emberi tragédiákért viselt felelősségük megkérdőjelezhetetlen és elévülhetetlen.

A beszélgetés első része:

Halkó Petra: Trump a békéből, az Unió a háborúból akar üzletet csinálni

Szerző: ifj. Tóth György
Címlapkép: Halkó Petra