Csak egyféle mérce létezett és létezik, a gyarmattartók mércéje, aminek feltétel nélkül köteles megfelelni az alárendelt ország. Mert ha nem…

A lázongó gyarmatokat a gyarmattartók megbüntetik. Ma már nem felkoncolással, agyonlövetéssel, bebörtönzéssel, az eszközök sokkal kifinomultabbak. Viszont nem olyan egyértelműek, mint voltak azelőtt. Ellenben a szabályok mitsem változtak: a gyarmatosítók mércéje az egyetlen, azt feltétel nélkül el kell fogadni.

Sokan és sokszor megállapították már, és mindenféle mellébeszélés, a szép szólamok ellenére is világos, hogy minket és a többi volt szocialista államot nem puszta szívjóságból vették fel az Európai Unióba. Nem is érdemeikre tekintettel, olyan nem is volt. Kivéve persze Magyarországot, mert az mégiscsak érdem, hogy megnyitottuk a határt a keletnémet „turisták” előtt, de ez minden. Akkor meg miért csatlakozhattunk?

Nem egyértelmű? Kellett nekik az új piac és az olcsó munkaerő. Ennyi. Éppen úgy, mint a gyarmatok esetében. Van hová elsózni a silányabb minőségű, otthon már eladhatatlan termékeket (és meg is tették) és lehet dolgoztatni a rabszolgákat a hazaihoz mérten éhbérért (ami szintén bekövetkezett). Egyúttal olyan szabályokat ránk erőltetni, amelyeket független államként soha nem fogadtunk volna el. Úgy vélték, könnyedén lenyomhatják a torkunkon az illegális migráció elfogadását, az LMBTQ-agyrém tudomásul vételét, a multik szabad garázdálkodását a gazdaságban, vagy éppen a pénzügyek terén. Mert a gyarmat dolga, hogy szó nélkül elfogadja a gazdi minden utasítását.

Ha pedig nem, jön a bünti. Az ellenünk meghozott bírósági ítéletekkel, a nekünk járó anyagi források visszatartásával, a közvetlen beavatkozással napi életünkbe, az adóemelések követelésével, a polgároknak nyújtott kedvezmények megszüntetésével, az energiapolitikánkba való beavatkozással. Mert a gyarmat nem lázadhat és köteles alkalmazkodni uraik mércéjéhez.

Egyetlen mérce létezett, csak mi hittük botor módon, hogy lehet saját mércénk is. Így aztán értelmetlen dolog kettős mércéről beszélni és még értelmetlenebb abban reménykedni, hogy a gyarmatosító meggyőzhető a mi mércénk helyességéről.

Lehet, hogy a kifejezés erős, de pontos, hiszen évtizedek óta tapasztaljuk, az Unió vezető (legnagyobb) tagállamai csak a szólamok szintjén tekintenek minket egyenrangú partnernek. Más kérdés, hogy gyakran a saját polgáraikat sem, nem kíváncsiak a véleményükre, akaratukra, mert majd ők eldöntik, mi nekik a jó, még ha azt rossznak érzik is az érintettek.

De kettős mérce, az nincs és nem is volt. Csakis az ő mércéjük a mérce, minden más üldözendő. Azt pedig tudjuk, hol kapni azt a mércét.

Kérdés, hogy meg akarjuk-e vásárolni?

Borítókép: Pexels