A demokratikus választásokon megszerzett hatalom első száz napja általában türelmi idő, lehetőség a berendezkedésre, és az első intézkedésekre. Egyben vizsga is, hiszen ebben a bő három hónapban kirajzolódik a kormányzás mikéntje, és szembesülnek a választók azzal, hogy a kampány ígéretek teljesítése kezdődik el, vagy valami más, amitől a polgár becsapva érzi magát. A kritikus kezdő szakaszok tétje valójában a politikai hitelesség.

Az első száz napos értékelést Franklin Roosevelt amerikai elnök tartotta az 1930-as évek elején, a világgazdasági válság káros hatásainak megfékezésére hozott intézkedéscsomagja, a New Deal bemutatására.

Hazánkban kilenc választási ciklus kezdeti szakaszának ismerete jelentős muníciót ad a jó gyakorlatok és a típushibák megismerésére.

Ennek az írásnak a keretei arra adnak alkalmat, hogy az ezredforduló utáni évek magyar politikájának két periódusát vegyük górcső alá. Ezek: a Gyurcsány-Bajnai időszak, majd az ezt követő Orbán-korszak hatalom átvételének és berendezkedésének első száz napja.

Az első Gyurcsány-kormány 2004. október 4-i megalakulását követő első száz napja a látványpolitizálás és a „jóléti rendszerváltás” ígérete jegyében telt.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a kormányfő 2003 nyarán, az MSZP üdvöskéjeként hátba döfte Medgyessy Pétert. Azaz árulással kezdte politikai karrierjét.

Gyurcsány a kettős állampolgárságról szóló szégyenletes népszavazás előtt három hónappal lett először miniszterelnök. A kormánykoalíció pártjai, az MSZP és az SZDSZ politikusai arra biztattak mindenkit, szavazzanak nemmel a határon túli magyarok egyszerűsített honosítására. A népszavazás elbukott, ami végletesen megosztotta az országot.

Gyurcsány a lázas cselekvés-látszatát keltve benne ragadt a kampányüzemmódban. Meghirdette a száz lépés politikáját. Erről mondta az ellenzékben lévő Fidesz elnöke, Orbán Viktor, hogy

a száz tyúklépés helyett 2-3 régóta várt, erőteljes döntésre lett volna szükség.

A második Gyurcsány-kormány (2006–2009) igyekezett megteremteni az úgynevezett szakértői kormány mítoszát, ami 2008 áprilisában, a szabad demokraták koalícióból való kilépése után újból előtérbe került. Ekkor azonban a hangsúly már a válságkezelésen volt.

A választási kampányban ígért reformok helyett azonban – az őszödi beszédet követően – megint megszorításokba és megkésett strukturális reformokba kezdett, ám a politikai támogatottság összeomlása, a koalíció felbomlása és a globális gazdasági válság miatt azok legtöbbje elakadt vagy visszavonásra került.

Mit takartak a kampányban szépen csengő reformígéretek a valóságban? Az egészségügyben a vizitdíj, a kórházi napidíj és a több biztosítós modell bevezetését. A társadalmi ellenállás miatt ezek sorra megbuktak.

Az oktatás reformja az iskolák összevonását, a tandíj bevezetését, a felsőoktatásban pedig a bolognai rendszert jelentette. A tandíjat – akárcsak az egészségügy fizetőssé tételét – a népszavazás eltörölte, az intézményi átalakítások pedig komoly ellenállásba ütköztek. Ezek után nem meglepő, hogy a nyugdíjreform a korhatár fokozatos emelését hozta el.

Gyurcsányék 2006-os újraválasztásban nagy szerepe volt az uniós pénzek hazahozatalára tett ígéretnek.

Az ország történetében először nyílt meg a lehetőség több ezer milliárd forint európai uniós forrás lehívására. A kormányzati stratégia középpontjába az uniós elvárásokhoz való igazodás, és a nagyszabású infrastrukturális beruházások kerültek. A konvergencia fedőnév alatt futó 2006-os megszorítások nyomán azonban az államháztartás saját forrásai elapadtak. A fejlesztéspolitika „túszává vált” az uniós pénzeknek, mivel az állam szinte csak olyan beruházást tudott indítani, amihez Brüsszel biztosította az önrész feletti összeget.

Az ország veszélyesen rohant lefelé a lejtőn. Ekkor lépett színre a Bajnai-kormány (2009–2010). A tetőző gazdasági válság kezelésére, az államcsőd elkerülése érdekében egy a Bokros-csomaghoz hasonlítható népnyúzó gazdasági intézkedéscsomaggal álltak elő, amelyet a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az Európai Unió (EU) által nyújtott 20 milliárd eurós hitelkeret feltételeként szabtak meg Brüsszelben.

Ismét bebizonyosodott, hogy ingyen ebéd nincs.

Cserébe Bajnaiék eltörölték a 13. havi nyugdíjat, szigorították a táppénzt, valamint a gyes és gyed folyósítási idejét. Befagyasztották a közszféra béreit. Az áfát 20-ról 25 százalékra emelték. Az államcsődöt elkerülte az ország, de kivérzett állapotban várta a 2010. évi választásokat. A Fidesz kétharmados többséggel nyert, és a fülkeforradalmat követően azonnal nekilátott a helyreállításhoz. Orbán Viktor nem kért türelmi időt. Három hónap alatt 55 új és módosított törvény született, megteremtve a jogi hátterét az országmentő lépéseknek.

Az első száz napban átalakították a kormányzati rendszert, jelentősen csökkentették a parlamenti képviselők számát. Kétmillió forintban maximalizálták az állami vezetők havi fizetését. Rövid idő alatt jelentősen javult a közbiztonság.

Orbán a választások utáni sajtótájékoztatóján kijelentette, hogy neki „sem az EU, sem a IMF nem főnöke”. Kirúgták az IMF-et. Bevezették a bankadót. Csökkentették a társasági adót, eltöröltek hét kisadót és több járrulékot. Elindult az Új Széchenyi-terv, a kis- és középvállalkozások támogatására. Felfüggesztették a devizahitelezést, kilakoltatási moratóriumot rendeltek el, és befagyasztották a közüzemi díjakat.

A folyamatot az „erős állam” koncepciója, a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása és a rendszerváltás konszenzusos modelljének felváltása jellemezte, ami egy új, centralizált hatalmi struktúra kialakítását indította el.

A történet folytatása mindenki előtt ismert: a 2010. évi áttörést további három, kétharmaddal megnyert választás követte, az idei változásig.

Címlapkép: Pexels