Nyílt levélben fordult a pénzügyminiszterhez egyik olvasónk. A szerző szerint a tervezett vagyonvisszaszerzési intézkedések súlyos gazdasági kockázatokat hordozhatnak, ezért hatástanulmányok készítését és a várható következmények alapos mérlegelését sürgeti. Felhívását változtatás nélkül közöljük:
„Pénzügyminisztérium
Kármán András Úr
miniszter
T.: az érzelmi alapú politizálás veszélye.
Igen tisztelt miniszter Úr!
A médiában olvasható, hogy Melléthei-Barna képviselő úr a sajtóban megjelent becslésekre hivatkozva harminc- és hatvanezermilliárd forint közé tette az eltűnt közpénz nagyságát. Ez 75-150 milliárd eurónak felel meg. A magyar GNI napjainkban mintegy 65 ezer milliárd Ft/év, azaz közel 200 milliárd euró. Ha a hivatal valóban ekkora összeget vizsgálna, az a teljes éves nemzeti jövedelem 45–90%-ának megfelelő nagyságrend lenne, ami példátlan lenne a világban.
Ismeretem szerint a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal akár húsz évre visszamenőleg is vizsgálódni szándékozik. Ez idáig nem törvényellenes. Ugyanakkor kiemelendő, hogy a jogtalanul kifizetett támogatások visszakövetelésére vonatkozóan be kell tartani az elévülési időket! Ez gazdasági bűntények esetén max. 10 év, korrupció esetében pedig 12 év. Ez azt jelenti, hogy büntetőjogi felelősségre vonás és a büntetőeljárásban történő vagyonelkobzás csak ezen időhatárokon belül lehetséges.
Nem tudom, hogy a fent említett irdatlan összegből mennyit tesz ki az elévülési időn belüli, és ezen belül az uniós forrás, pedig ez utóbbinak nagy jelentősége van. A mesterséges intelligencia (MI) szerint az operatív és a vidékfejlesztési programok körében az uniós támogatás aránya mintegy 75%, az agrártámogatásoknál gyakorlatilag 100%. Az érvényes szabályozás szerint a jogszabály ellenesen kifizetett pénzt a magyar államnak vissza kell szereznie a kedvezményezettektől, de azt nem szabad visszautalni Brüsszelbe. E helyett Brüsszel a szabálytalanul felvett összeget a jövőbeni kifizetésekből vonja le. Itt kiemelendő, ha az állam a feltárt visszaélés összegét nem tudja teljes mértékben behajtani, Brüsszel akkor is a teljes összeget fogja levonni. Mindezekből következik, hogy minél több pénzt szerez vissza a Hivatal, annál több jövőbeni EU‑támogatástól esünk el. A MI szerint a Hivatal működése költségvetési szempontból akár pozitív is lehet, de gazdasági és fejlesztéspolitikai szempontból kifejezetten káros, mert: csökkenti a Magyarországra érkező EU‑forrásokat; bizonytalanságot okoz a kedvezményezetti körben; lassítja a fejlesztési programok végrehajtását; növeli a hazai társfinanszírozási igényt.
Kérdéseim: készült-e hatástanulmány a gazdaságnak és a társadalomnak az első bekezdésben jelzett, óriási léptékű megbolygatására? Milyen nagyságrendű uniós forrástól eshetünk el? Az évekig tartó jogbizonytalanságnak milyen hatása lesz a nemzetgazdaságra? Ilyen körülmények között ki mer hosszú távú fejlesztésbe fogni támogatással, mivel nem tudja, hogy 5–10 év múlva nem minősítik‑e szabálytalannak? Végül fel kell vetni azt a fontos kérdést is, hogy ki gondoskodik majd az elkobzott sokfajta vagyontárgy nyilvántartásáról és megőrzéséről?
Egy riasztó példa a közelmúltból az érzelmi politizálás veszélyével, valamint a vagyonmegőrzés nehézségével kapcsolatban. Az elhibázott kárpótlás miatt a magántulajdonú erdők mintegy negyven százalékán, több mint 300 ezer hektáron, a tulajdonrendezés után harminc évvel sincs nyilvántartott erdőgazdálkodó, azaz vagyonkezelő. Ezen erdők többsége természetes felújulásra képtelen, rövid életkorú faültetvény. Ha ezek az állományok elpusztulnak vagy ellopják a faanyagot, akkor elvész az erdőfelújítási költség anyagi forrása is. Erdőterületen a vagyonmegőrzés lehetősége pedig rendkívül korlátozott. Ez a riasztó helyzet úgy keletkezett, hogy a rendszerváltás euforikus hangulatában trónra került a magántulajdon „szentsége”, és emiatt az erdők privatizálásánál – politikai nyomásra – háttérbe kerültek a szakmai szempontok. A kárpótlás során a szövetkezeti kezelésű erdőket a jog miszlikbe vágta, és az esetek mintegy nyolcvan százalékában létrehozta a magántulajdon legrosszabb formáját, az osztatlan közös tulajdont. A földrészletek többségében a kis személyes tulajdon miatt nincs anyagi érdekeltség a cselekvéshez, de ha mégis lenne, azt az osztatlan közös tulajdon szinte megbénítja. Ezért nincs manapság nyilvántartásba vett erdőgazdálkodó/vagyonkezelő a magántulajdonú erdők 40 százalékán.
Én 1993-ban kerültem a Földművelésügyi Minisztérium Magánerdő Gazdálkodási Osztályára, akkorra már minden lényeges dolog eldőlt. Testközelből ismerem a problémát. A fent bemutatott megoldhatatlan helyzet elkerülhető lett volna, ha a szövetkezeti kezelésű erdőket az 1945 előtti erdőbirtokossági társulat szellemisége alapján a szövetkezetenként megalakítandó erdőbirtokossági társulatok tulajdonába, tehát közösségi tulajdonba (ez nem közös tulajdon) helyezte volna a jog. A kárpótlási folyamat során pedig tulajdonjog helyett használati illetékességet kaphattak volna a kárpótlásra jogosultak. A tulajdonjog teljes uralmat ad a dolog felett (használat, birtoklás, rendelkezés), míg a használati illetékesség csak a használat jogát biztosítja, a rendelkezési jogot nem. A használati illetékesség a gyakorlatban nem sokkal kevesebb a tulajdonjognál, adható, vehető. Ezzel az eljárással zökkenőmentesen lehetett volna végrehajtani az erdők privatizációját. Magántulajdonú erdő pedig erdőtelepítéssel jött volna létre 1/1 tulajdonviszonyok között.
A politikát és a közbeszédet ma az euforikus hangulat helyett a gyűlölködés és a bosszúvágy uralja. Így a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal is beleeshet az érzelmi alapú politizálás bűnébe, a gazdálkodói szféra indokolatlan mértékű feldúlásába. Erre utal az első bekezdésben jelzett mérték. Kerül amibe kerül, de végre kell hajtani az „Út a börtönbe” programot. Ezzel én nem a törvénysértőket mentegetem. Az érzelmi politizálás bűnébe nem lenne szabad újra beleesni!
Telki, 2026.08.02.
Tisztelettel
Bartha Pál ny. erdőmérnök”
Címlapkép: Kármán András pénzügyminiszter – Fotó: MTI/Hegedüs Róbert