Egyszerű kétkezi olvasó, közélet iránt érdeklő ember vagyok. Olyan témát pendítek meg, melytől már harsognia kellene a magyar közéletnek, a pártoknak, a médiának: a tudományos szocializmusnak és mindennek, ami 108 év alatt Kun Bélától (1918) a 2026-os választásokig tartott, most már vége Magyarországon.

Még beharangozásképpen: napi több ezer oldalnyi szöveget, véleményt olvasunk, hallunk, látunk arról, hogy megbukott a Fidesz, győzött a Tisza. Elemzések, visszatekintések, viták, közemberek vallomásai stb. Mindenkit ez foglalkoztat, nem ez ellen próbálok tenni, hanem:

arra senki sem gondol, hogy a baloldal, ( szinonim nevei: balliberális, kommunista, posztkommunista, szocialista stb., koronként változó nevekkel, illetve arculatokkal) nemhogy megbukott, hanem végképp kiírta magát a magyar történelemből,

mégpedig Magyar Péter választási győzelme miatt. Érthetetlen, hogy egy ilyen fontos történelmi fordulóra senki sem figyel oda, továbbá senki sem jelenti ki azt, hogy megbukott egy ideológiai képződmény, hogy nincs többé semmilyen marxista utódpárt, véget ért valami, ami 108 évig tartott, bár az utóbbi években már látható volt a jelentéktelenné válása.

Olyan szöveget sem olvastam, vagy hallottam sehol senkitől, hogy – cinikusan szólva – szó sincs arról, hogy vége van, nagyban folyik a szocialista önkritika, és a baloldali megújulás programjának kidolgozása.

Először arról: miért ez a nagy hallgatás, illetve szőnyeg alá söprés? Feltétlenül számítanak az utóbbi nagyjából egy év statisztikái, elemzései, prognózisai, melyek szerint az úgynevezett Összefogás pártjai közül egy sem érte el az 5 százalékos bejutási küszöböt. Tehát, mintha az elhalás, vagy kimúlás nem április 12-én következett volna be, hanem egy jó egy-két éves lassú folyamatnak lehettünk tanúi, és a választási eredmény közeledtével nem volt min csodálkozni, április 12-én pedig a „mi már rég megmondtuk” szlogen alapján mindenki megnyugodott. Nem tudok senkiről, aki siratta volna, illetve tisztában lett volna vele: 108 év túlnyomórészt uralkodó, de mindig meghatározó ideológiája és politikai gyakorlata nincs többé, legfeljebb füstös szalonokban siratják egyesek.

Feltettem néhány embertársamnak két kérdést, természetesen olyanoknak, akik kötődtek ehhez, illetve ehhez kötődtek (nem ugyanaz a kettő), csak lélekben vagy párttagkönyvvel, ez most lényegtelen. A kérdésem így hangzott, és így hangzik az olvasóhoz is, akár kötődő, akár nem kötődő személyről van szó:

• A parlamenti 0 százalék tudatában mi történik azokkal, akik az átlagnál szorosabb kapcsolatban voltak a kiesett pártokkal, beleértve a vezető és nem vezető funkcionáriusokat, és a különböző egyéb módon kötődőket?
• A parlamenten kívülre kerülve látnak-e lehetőséget, illetve törekednek -e arra, hogy egy vagy több párt megerősödjön, és elérje a parlamenti küszöböt, vagy annál még nagyobb sikereket?

Mondanom sem kell, választ senkitől nem kaptam, de volt még egy kérdésem, ahol már nehezebb dolguk volt a válasszal: a volt funkcionáriusok, párttagok, egyszerű szimpatizánsok, de mindenképpen baloldali szavazók átigazolnak-e a Tiszába (ismétlem: nem tagkönyv szintjén értve), lemondva arról, hogy megőrizzék korábbi pártszimpátiájukat, legalábbis a szavazás napján? Ez nem is volt igazi kérdés, mégsem lehet elintézni csupán a választási eredményekkel: nyilvánvaló, hogy a lelkükben baloldali szavazók tudták, hogy DK-s vagy Momentumos szavazatuk elvesztett szavazat lenne, ezért helyette egy sem a Fideszre, hanem a Tiszára, illetve kis arányban mégis valamelyik kibukott pártra adta le szavazatát, vagy nem szavazott egyáltalán.

Távirati stílusban arról, mi is ért véget idén tavasszal:

Szovjet segítséggel 1918. decemberében megalakul a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja), 1919. március 21- augusztus 1. között dúl a Tanácsköztársaság, ami nyílt terrorista diktatúra volt, óriási kárt okozva az egész országnak. Trianon súlyossági foka is más lett volna nélkülük. 133 napos fennállása alatt a többi vesztes ország jól haladt Párizsban saját országa békekötése közben, míg minket nem tekintettek tárgyalópartnernek. Bukása után egy negyed századon át üldöztetésben vannak a kommunisták itthon, de szorgalmas képzésben részesülnek a Szovjetunióban és egyebek mellett a spanyol polgárháborúban, de tény: hatalmuk nem volt, legfeljebb külföldről kaptak támogatást. Illegális kommunista időszakról van szó, üldözésben is volt bőven részük. 1945-ben a felszabadító szovjet csapatok szinte egyik napról a másikra hatalomba emelték a kommunista pártot, melynek 1990-ig tartó hatalma a szovjet csapatok katonai jelenlétének, és a szovjet pártvezetők (SZKP) teljes körű fennhatóságának betudhatóan állhatott fenn. 1956-ot most hagyjuk, ők maguk saját legnagyobb kudarcuknak tekintették. 1990-ben megtörtént a rendszerváltás, ami a kommunista diktatúra végét jelentette, kivonultak a szovjet csapatok. A kommunista utódpártok a következő 3 és fél évtizedben háromszor voltak 4 éves ciklusokban kormányon, 6 ciklusban ellenzékben, de mindvégig komoly politikai tényezőnek számítottak, és volt megfelelő politikai támogatottságuk is. Meg kell jegyezni, hogy sok évtized alatt sokat változott az utódpártok arculata, de ez már nem témája írásomnak, az sem, melyik tartotta magát utódpártnak, melyik nem.

Végezetül arra hívnám fel a figyelmet, hogy vegyük észre, fordulóponthoz érkeztük, olyan szellemiség ért véget, amely rendkívül sok kárt tett az országnak.

Azt nem tudhatjuk, nélkülük boldogabbak leszünk-e, jobb vagy rosszabb lesz-e a sorsunk. Tényleg nélkülük? Reméljük.

2026. május 28.

Dr. Farkas Elek