Nem szól a rádió. A mi életünkben ez még soha nem fordult elő. Egy mértéktelenül kegyetlen, lelketlen akarat durva kezekkel kikapcsolta a Kossuth Rádiót, Magyarország nemzeti főadóját. Hosszú évek által bizonyítottan jó rádiósokat rúgtak ki.
Nagyszüleim az 1960-as években a Kossuth Rádiót hallgatták. Én kisgyerekként rácsodálkoztam a hatalmas nagy rádióra, melyből szólt a magyar adás: a hírek, a mese, a muzsika. A szüleim is a Kossuth Rádiót hallgatták, és én is ezt hallgattam évtizedeken át folyamatosan 2026. július 7-ig.
Reggel még félálomban kapcsoltam be a kis rádiót, aztán hordoztam magammal a házon belül és a kertben is. Egyedül élőként mindennapi valódi társam volt a rádió. Segített szellemi, lelki egészségemet, tájékozottságomat fönntartani. Tudom, hogy nagyon sok magyar családban ez ugyanígy volt.
Mindennapi társunkat szakították el tőlünk önkényesen!
Ezt nem lehet büntetlenül megtenni egy fél országgal. Dehogynem lehet, hiszen tapasztaljátok! – hallom a gúnyos nevetést a kikapcsolók vezetőitől. Mi pedig egyelőre dermedten, döbbenten állunk. Ha ez megtörténhetett, mi jöhet még? Ezt akarták a változásra szavazó honfitársaink? Egy részük talán igen, akik most kárörvendő
hozzászólásokat írnak a közösségi oldalakon. De azt remélem, hogy ők a kisebbség.
Magyarországon a Kossuth Rádió történelmi fogalom, több generáció életében fontos szerepet játszott. A Krónikák, bennük a közélet hírei mellett az időjárás jelentés, az utak, a vasutak fontos hírei. Ezt is elvették tőlünk, a hiteles forrásból való tájékozódás jogát, mely állampolgári jog. A déli harangszót, előtte az adott templomról és tornyában lakó harangjairól szóló rövid, de tartalmas ismertetést is. Sorolhatnám a sok jobbnál jobb, színvonalas műsort, beszélgetést, tájékoztatást, ismeretterjesztést, muzsikát.
Nem lehet kétségünk afelől, hogy a most készülődő új rádió nem Magyar Rádió, hanem Magyar Péter Rádió lesz.
Másként nem is lehet, ugye? Az már nem az én rádióm, nem a mi rádiónk lesz. De ez hosszabb távon Magyarországon nem lesz fenntartható. Mi nyakas magyarok vagyunk. Kurucok.
Történelmünk világbirodalmakkal folytatott küzdelmek sora. De míg a vesztünkre törő hatalmak már mind eltűntek a történelem süllyesztőjében, mi itt vagyunk. Megfogyva, és részben már meg is törve, de mégis itt vagyunk. És itt is maradunk. Egy ilyen – a jelzőket a kedves olvasóra bízom – ember fog minket kicsinálni? Ugyan már! Azok a labancok vagy bolsevikok, az egyáltalán nem dicsőséges tanácsköztársaság (tudatosan kis kezdőbetűvel) vezetőinek mai utódai, akik most hatalmi mámorukban gőgösen azt hiszik, hogy „ezeket most egyszer s mindenkorra elrendezzük”, azok jobb, ha tudják, hogy semmi sem örök, csak a változás maga. És ez meg is fog történni. Lehet, hogy sokkal előbb, mint gondolják.
Ők is itt születtek, itt nevelkedtek, a játszótársaink, osztálytársaink, sporttársaink vagy munkatársaink voltak, de ahogy az elmúlt évszázadban az elődeik, ők most is engesztelhetetlenül gyűlölnek minket, és ezt ki is mutatják. Ezért ők nem ellenfelek, hanem valódi labanc ellenségeink, ezt vegyük tudomásul! És ők már többszörösen bebizonyították, hogy fontosabb nekik a Bécsi Udvarnak, a szovjet pártfőtitkároknak, fondor Ursulának és undor Webernek megfelelni, mint a magyar érdekeknek. Száz évvel ezelőtt 133 napig tartott a rémuralmuk. Vajon most mikor jön egy mai Horthy Miklós vagy Csaba királyfi?
Vagy előbb történik meg a változás Európa nagy országaiban, és aztán ők segítik meg a mi belső küzdelmünket? A mai Unió egy süllyedő hajó, de a labancok mégis ehhez kötik Magyarországot, mert ez támogatta a hatalomra jutásukat. De a magyar nemzet hosszú távú érdeke az, hogy világ valóban meghatározó nagyhatalmainak mindegyikével jó kapcsolatot ápoljon.
Hinni kell abban, ami nincs, azért, hogy legyen! – mondja az indiai bölcs. Így igaz. De nem csak hinni, cselekedni is kell! Minél előbb. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
Dr. Nagy Gergely
Fotó: Pexels