Szerb Antal egész életét a magyarság és az európai szellem kutatásának és továbbadásának szentelte.
Szerb Antal (Budapest, 1901. május 1.–Balf, 1945. január 27.) író, irodalomtörténész, tanár. Valahogy így kezdődhetnek a róla szóló lexikonszócikkek, amelyek aztán szikár adatokkal akarják bemutatni a most 125 éve született különleges karakterű és hatású alkotót. Hozzátehetjük még: műfordító, kritikus, egyetemi magántanár, költő. Bár verseiről kevés szó esik, az első, a Nyugatban megjelent publikációi között lírai művek is vannak. De Szerb mindenekelőtt tanár volt — a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában éppúgy, mint habilitált magántanárként a szegedi Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem katedráján. És akkor is, amikor összefoglaló művet írt a magyar irodalomtörténetről és a világirodalom históriájáról. Éppen abban a korban, amikor ilyen témájú műveket alkotott Babits Mihály, Hankiss János vagy Féja Géza. S tanár volt akkor is, amikor levelet írt, naplóbejegyzést tett vagy éppen kávéházban beszélgetett.
Hiszen a tudásközvetítés, a mindenkori emberi gondolat megértése és az örök humán értékek keresése a sajátja volt. Belső indíttatásából fakadó igénye és munkásságának célja, szándéka, oka.
Szerb Antal neve mára fogalommá vált. Nemcsak bölcsészkörökben, de a szélesebb értelemben vett irodalomkedvelő közönség előtt is. A regényei és tanulmányai nyomán biztos, hogy sokan köteleződtek el az irodalom révén és a könyvek lapjain keresztül megszerezhető tudás, illetve katartikus élményanyag mellett. Szépirodalmi művei – szakkönyveihez és tanulmányaihoz hasonlóan – egyaránt műveltséget közvetítettek, miközben fergeteges humor és maró irónia (s nem kis mértékben hamiskásan és gunyorosan mosolygó cinizmus) járta át őket. Meg persze örök és rendíthetetlen remény és hit. Az emberi jóságba, a tudás hatalmába, a világ haladásába vetett hit jelenik meg műveinek lapjain. Az Utas és holdvilág az emberi érzelmek ezerarcúsága mellett a reneszánsz, a humanizmus és a klasszicizmus életeszményeit éppúgy bemutatja, mint az ókori kultúra nagyszerűségét.
A Pendragon legenda esetlen karakterei mögött az újkori rózsakeresztes szellemi mozgalom és az ideák örök világa ugyanúgy ott van, mint a kortársi modern társadalom kritikája és a hagyományos vásári komédiákból merített elemek. A királyné nyaklánca pedig nem pusztán lebilincselő történet, de történelmi panoráma is a tizennyolcadik század Franciaországáról, sőt az akkori európai műveltségről, amikor a babona, az okkultizmus és a vakhit nemcsak megfért mellettük, de kiegészítő társa is volt a kora modern tudománynak, a nyugati filozófiának és a kereszténységnek.
Évtizedek óta olvasom a műveit, s így egyrészt az általa tudósként kutatott korokról, személyekről, jelenségekről, valamint a szövegeiben íróként megörökített történetek alakjairól és helyszíneiről kaphattam képet, másrészt megismerhettem Szerb Antal világát is, vagyis nagyjából azt, hogy mik voltak belső iránytűi, alkotói intenciói, etikai és esztétikai alapelvei. Ezekkel egyébként az elmúlt évtizedekben irodalomtudósok sora foglalkozott Poszler Györgytől Wágner Tiboron át Havasréti Józsefig, akik önálló köteteket is szenteltek a Szerb Antal-i életműnek.
Az elmúlt években egy kutatási projekt keretében Sík Sándorral foglalkoztam. Sík Szerb Antal tanára volt a pesti piarista gimnáziumban, majd a szegedi egyetemen – ahol 1929 és 1946 között irodalomtörténész professzorként dolgozott – segítette a magántanári habilitációját. Ez abban a korszakban komoly tudományos elismerésnek számított, mert részben megelőlegezte az egyetemi tanárságot, részben pedig kijelölte az adott személy helyét a tudományos életben. A szegedi professzorok közül még kötődött hozzá Zolnai Béla, aki a Széphalom című folyóiratához kapcsolódó kiadványsorozatban közölte Szerb Antal William Blake-ről szóló nagyszerű, kismonográfiának is beillő tanulmányát.
A holokauszt áldozata
Szerb Antalról többször volt alkalmam előadást tartani és interjút adni, s a legtöbbször arra kértek, hogy a holokauszt tragikus áldozataként emlékezzem meg róla. Ez persze magától értetődő, hiszen a zsidóüldözésnek esett áldozatul, amikor Balfon egyszerűen agyonverték. A hódmezővásárhelyi integrált kulturális intézményrendszer egykori vezetőjeként a városi zsinagóga és az amellett működő Magyar Tragédia 1944 Kiállítóhely is a szakmai irányításommal működött. Akkoriban kerültem kapcsolatba a Centropa Alapítvánnyal, amelynek a munkatársai sokszor hangsúlyozták, hogy kutatásaikkal és tárlataikkal nemcsak azt szeretnék bemutatni, hogy a Soá idején a zsidók hogyan haltak meg, hanem az is, hogy hogyan éltek egykor a magyar társadalom részeként.
Szerb Antal zsidó származású, katolikus vallású, magyar identitású ember volt, aki egész életét a magyarság és az európai szellem (vagy más kifejezéssel: a humanista és felvilágosult európaiság, s annak részeként a magyar irodalmi és kulturális hagyomány öröksége) kutatásának és továbbadásának szentelte.
Szerb Antal – akár a tágan értelmezett tanársága részeként is – író volt. Ő maga is így definiálta saját professzióját, hozzátéve, hogy szövegeinek tárgya olykor tudományos. Az író ember pedig nem létezik olvasóközönség nélkül. Már kortársai közül rengetegen olvasták, és munkáira akár szakmai alapon, akár (irodalom- vagy tudomány)politikai indíttatásból sokan reflektáltak. Irodalomtörténetéről még parlamenti vita is zajlott, amelynek szánalmas végeredménye az lett, hogy 1943-ban szintéziseit kitiltották az iskolai könyvtárakból. Az államszocializmus korában pedig művei csak megcsonkítva jelenhettek meg. A ’80-as, ’90-es évektől azonban reneszánsza, sőt kultusza van. Mivel pedig elsősorban író volt, az utókor mit tehet? Olvassa. Ebben Szerb Antal nemcsak példát mutatott, de remek szövegeket is ránk hagyott. Ha a munkáit olvassuk, akkor egyrészt vele kerülünk párbeszédbe, másrészt az általa megalkotott hősökkel, valamint az általa vizsgált irodalomtörténeti művekkel, szerzőkkel, jelenségekkel, vagyis azzal az európai és magyar kulturális hagyománnyal, ami az embereket nem elválasztja, hanem összeköti.
