Itt van május elseje, az egykori nemzetközi munkásmozgalom egykori nagy ünnepe. De hol van már a felvonulás, hová lettetek, integetős elvtársak?

Nem állítom, hogy hiányoznak, soha nem is hiányoztak. Én ugyanis egyszer sem láttam őket lengetni a dísztribünről.

Az első, egyben utolsó végigbattyogott felvonulásom akkor történt, amikor még kisgyerek voltam. Nagyapám (sose kérdeztem, vajon önként vonult-e a Vörös Csillag traktorgyár dolgozóival) kézen fogva vezetett a tömegben. Végig rám figyelt, nem gondolom, hogy különösebben érdekelte volna, ki lengeti bőszen a karját „odafent”, engem meg csak a Bambi és a sósperec foglalkoztatott, hogy mire ez a felhajtás, igazából nem érdekelt.

Másodjára gimnazista koromban szerepeltem a kijelölt önként vállalkozó felvonulók között (az egész osztályt önkéntesként kijelölték), de akkor sem jutottam/jutottunk el az integetős elvtársakig. Ahogy a Verseny utcából elindult a menet, mi is elindultunk. Az ellenkező irányba. Az „Éljen május 1.” feliratú táblákat a házfalnak támasztva hagytuk, mi pedig célba vettük a Sport bisztrót. Jót mulattunk, úgyhogy joggal méltattuk a nemzetközi munkásosztály nagy ünnepét. Éljen május 1., éljenek a korsó sörök!

Mert sör az volt, bár fizetni kellett érte. Csak később tudtuk meg, hogy a vonulás végén ingyen kaptuk volna, virslit is hozzá. Sebaj, így sem maradtunk le a folyékony kenyérről, ráadásul a bisztró söre hideg volt, míg a vonulóké meleg. Nekik a virsli volt hideg.

Mostanra eltűntek a nagy vonulások, a dísztribün, az integetős elvtársak, a Lenin-szobor, sőt maga a Felvonulási tér is. Nem beszélve a munkásosztályról, ami annyira átalakult, hogy ma már nem is létezik.

Akkoriban, az „átkosban” gyakran emlegették: a munka becsület dolga. Persze az elvtársak és mai utódaik fordított értelemben használták és használják a kifejezéseket: demokratikus centralizmus egyenlő diktatúrával (prolidiki), közösség egyenlő ÉN, tisztességes bér egyenlő alacsony bérezés, méltányos nyugdíj egyenlő a 13, havi nyugdíj elvétele és még sorolhatnánk. A munkának akkoriban csak szavakban volt becsülete, az elvtársak kasztja számára azonban már akkor is büdös volt.

Nincs ez másként ma sem. Hisztérikus kirohanásokkal támadják a munka alapú társadalmat építő kormányt és ma sem becsülik semmire a kétkezi alkotó tevékenységet. Nem véletlenül ellenségei a korszerű szakképzésnek. Pártolói viszont a munka nélkül szerzett jövedelemnek (ebben nagy gyakorlatuk van), a segélyezésnek (mert aki segélyen él, függ is attól, aki segélyezi), ráadásul ezt nem is titkolják. Gyurcsányné nemrégiben diadalittas bejegyzésben tudatta, hogy az Európai Unió foglalkozik az úgynevezett alapjövedelem ötletével.

Jó is az. Azoknak, akik megelégednek a meleg sörrel és hideg virslivel. A DK-s kommentekből is az derül ki, milyen nagyszerű lesz majd, hogy nem kell dolgozni, mégis jön a pénz. Azt persze nem taglalja Gyurcsányné asszony, ki fogja megkeresni (adóban befizetni) az alapjövedelem fedezetét és arról sem ejt egyetlen mukkot sem, miből lehet majd nyugdíjakat fizetni, ha sokan csak otthon ülnek és tátott szájjal várják a sült galambot. De kicsire, ugye, nem adunk…

Még az a szerencse, hogy DK-s barátaink legalább tanújelét adják a magyar költészet iránti csodálatuknak. Elsősorban Petőfi Sándor művészete előtt hajtanak főt, aki versében így fogalmaz:

„Munkátlanság csak az élet.
Van életem, mert henyélek.
A paraszté a dolog”

Az utolsó verssort már nem idézik: Én magyar nemes vagyok. Mert igaz ugyan, hogy a munka nemesít, de ők nem vágynak kutyabőrre. Vallják, hogy rég lejárt a nemesség ideje.

Mi ellenben igenis ünnepeljük a munkát, mert a jól, becsülettel végzett tevékenység az önbecsülés alapja. Tisztelet azoknak, akik így éreznek és így is cselekszenek. Őket ünnepeljük május 1-jén.

Az elvtársak meg csak integessenek egymásnak.

(Címkép: Kádár János és más integetős elvtársak. Forrás: Fortepan)