„Európának szüksége van Magyarországra … amely soha nem hagyta magát legyőzni”

A 895-től mintegy hetven éven át tartó 55 katonai akció jelentős része sikeres volt. A katonai akadémiákon – köztük az Egyesült Államokban – tanítják a magyar hadművészet és harcművészet páratlan teljesítményeit, közöttük a brentai hadjáratot és a pozsonyi csatát. A magyar győzelmek kulcsa a Brenta, illetve a Duna folyón, lovakkal történő átúsztatás volt. Ez a taktika nem csak ebben a két tárgyalt esetben vált be, hanem számos más csata kimenetelét döntötte el. Egyrészt ennek, a meglepetésszerű, túlparton történő megjelenésnek köszönhető az elsöprő győzelem. Másrészt, a védhetetlen nyílzápor vágott rendet az ellenség soraiban. (Sajnos, ezt a keleti taktikát a 13. századra már elfeledték őseink, ám a Muhinál győzelmet arató mongolok ugyanezt a taktikát alkalmazták, amikor a Sajó folyón az éj leple alatt átkeltek és rátörtek az alvó magyar táborra.)

A magyar hadjáratok egyike az észak-itáliai Brenta folyó mentén zajlott le. Fontos megjegyezni, hogy a magyarokat Arnulf, a keleti frankok királya hívta szövetségbe Berengár ellen, aki szintén Karoling-utód trónigénylő volt. Egy közel ötezer fős magyar sereg feltehetően Szalárd (Saladus) Árpád-házi vezérrel az élen 899. szeptember 24-én fényes győzelmet aratott a Berengár király vezette egyesült itáliai hadak fölött. A magyarok az Alpokon átkelve olyan gyors iramban haladtak a Treviso – Vicenza – Verona – Brescia – Miláno útvonalon, ami legalább olyan nagy teljesítmény volt, mint Hannibálé az ókorban, amikor Róma ellen vonult.

Ezt a hadiutat a mai napig Strata Ungarorum /Magyarok útja/ néven ismeri a történetírás. (Hannibál Alpokon történő átkelése kötelező tananyag a történelem tankönyvekben, de Árpád harcosainak hasonló teljesítményét még a magyarok
nagy többsége sem ismeri.) A közel kétezer kilométeres utat őseink az őszi időszakban teljesítették, óriási meglepetést okozva a Brenta folyó mentén gyülekező, egyes feltételezések szerint mintegy tizenötezer főnyi ellenséges seregnek. Arnulf szövetségesei a folyón átkelve, két oldalról fergeteges támadást indítottak Berengár nehézlovassága ellen. A pusztai nomád hadviselést gyakorló magyarok fényes győzelmet arattak a nyugati harcmodor és fegyvernem ellen, ami csak egy fél évszázad elteltével szenved majd törést (955), de azt a magyarság hamar kiheverte.

A másik nagy sikerrel záruló hadjárat a 907. július 4-7. között lejátszódó pozsonyi csata volt. Ez azért is jelentős, mert az Enns folyónál – a Fuldai Évkönyv szerint – 900-ban kijelölt magyar-bajor határt ez a jelentős magyar győzelem megerősítette. (A magyar népmesékben az „Óperencián túl” nyelvi fordulatot a valóságban az „Enns folyón túl” földrajzi határ jelentette.) A magyar sereg felvonulásának előzményei közé tartozik Kurszán vezér orvul történt meggyilkolása. Gyermek Lajos frank király meghívására Kurszán, a magyarok második legfőbb méltósága a Fischa folyó menti tárgyalásokra érkezett. A magyar küldöttséget, Kurszánnal az élen azonban a frank és bajor tárgyaló felek tőrbe csalták és meggyilkolták. A keleti – az adott szó szentségét követő – őseink itt végleg megtanulták, hogy a nyugati vezetőkben nem lehet, nem szabad megbízni.

 

A pozsonyi csata jelentősége többek között abban áll, hogy az mintegy rányomta bélyegét a 895-ben kezdődő hon visszafoglalás hadi és politikai eseményeire. A fiatal Magyar Fejedelemségre támadó nyugati hadak súlyos, megalázó vereséget szenvedtek az Árpád vezér irányította magyaroktól. A mintegy 30.000 fős könnyűlovas magyar hadsereg a közel 100.000 főből álló nehézfegyverzetű bajor csapattesteket a Duna mentén szinte teljesen felszámolta. (Az eltérő adatokból arra következtethetünk, hogy ha a seregek létszáma túlzó is, a magyarok ellen felsorakozó ellenség háromszoros túlerőben volt.) A csatában Árpád mellett harcolt öt fiai is, de közülük három (Tarhos /Tarkacsu/, Üllő /Jeleg/ és Jutas /Jutocsa/) elesett. Kis idővel később a sérüléseibe maga Árpád fejedelem is belehalt. A legkisebb fiú, Solt /Zolta/, aki feltehetően 907-ben Árpádot követte a fejedelmi székben, s négy évtizeden át irányította az országot. Emléke a 10. századi szállásterületének több mai településén is felfedezhető, így például Solton és Kalocsán.

A csata helyszíne a ma Ausztriához tartozó Hainburgtól Petronellig (az ókori római Carnuntum) húzódó Duna parti szakasz. A csatában elesett Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek, a nyugati seregek két vezére, továbbá a
nemesség és a katonák nagy része. A győzelem egyik következménye volt, hogy idegen katona 123 évig nem tette lábát magyar földre. A csata másik következménye pedig az volt, hogy a magyarok felügyelete alá újabb területek kerültek, egészen az Enns folyóig.

A hadjáratok között számos eseménynek nyoma maradt. Közülük ismert a Szent Gallen elleni hadjárat, amikor az egyik magyar sereg egy kolostort foglalt el. Az egyik ott maradt szerzetes jegyezte fel a magyarokkal való találkozását. Az már
kevésbé ismert, amikor a gazdag Velence városát a magyarok úgy közelítették meg, hogy bőrtömlőket „úszógumit” kötöttek lovaik hasa alá. A hét szigetre épült gazdag kereskedőváros központját nem, de öt kisebb szigetet sikerült elfoglalni.

Bezzeg minden magyar iskolás tankönyvben szerepel a vesztes merseburgi és augsburgi csata. Ezekhez csak annyit érdemes hozzáfűzni, hogy 933-ban a merseburgi csatára egyáltalán nem került sor. A 955-ös augsburgi csata volt az
egyetlen, nagyobb veszteséggel járó ütközet, amihez a Lehel monda is kapcsolódik. Nem volt azonban „végzetes”, hiszen itt csak egy sereg szenvedett vereséget. A Magyar Fejedelemség továbbra is egységben maradt és nagy katonai erővel rendelkezett. Az utolsó hadjáratra 970-ben került sor, amit a magyarok Bizáncba vezettek. Ehhez az utolsó, inkább adóbehajtó akcióhoz kötődik a Botond monda.


A magyar történelem talán legtöbb vitát kiváltó eseménye az eredetkutatás mellett a honfoglalás tárgyalása. Nem tisztem a vitát eldönteni, annak még nem jött el az ideje. Azt azonban feladatomnak tartom, hogy az eddig letisztult régészeti, néprajzi, nyelvi, génkutatási, levéltári és a hagyományrendszeren alapuló eredményeket röviden vázoljam. A több tízezer éves európai múltunkkal most nem foglalkozom, mert az messzire vezetne és a többi tényanyag hitelességét is megkérdőjelezné. Azt viszont a régészeti és genetikai kutatások bizonyítják, hogy a magyar Európa egyik őshonos népe. Ez azt jelenti, hogy őseink több mint 2500 éve folyamatosan itt élnek a Kárpát-medencében.

Az már pontos évszámmal is jelölhető, amikor a keletről érkező hunok 433-ban, eljutnak a Kárpát-medencébe. Atilla nagy király óriási birodalmának központja a Duna-Tisza közötti terület lett, ahol ma is sokan hisznek abban, hogy egyszer
előkerül Atilla sírja.

Népünk szkíta eredetének egyik első bizonyítéka a Tápiószentmártonban megtalált szkíta aranyszarvas, ami a Kr. e. 6. században készült. A szkíta hunok az egyik legnépesebb és legnagyobb területű birodalmat alakították ki, melynek
központja Atilla idején a Duna-Tisza-köze volt.
(Megjegyzendő, hogy Tápiószentmártonban jött világra 1874-ben Kincsem, a legyőzhetetlen csodakanca, aminek emlékét ápolja a Kincsem Lovaspark.) Sok látogatót vonz az Atilla domb, ami sokak hite szerint gyógyító energiát ad át az
embereknek.

Az első Atilla lovasszobor Budafokon, a Magyar Művészetért Szoborkertben áll, ami Gubcsi Lajos a saját házában és kertjében alakított ki. A hun nagy király emlékét sehol Európában nem ápolják úgy, mint Magyarországon. Hiszen mi a
rokonságot, a közös szkíta múltat tartjuk életben. Az utóbbi években Nyugaton is történtek próbálkozások Atilla alakjának átalakításához, ami szöges ellentétben áll a sok évszázados felfogáshoz, amely szerint Atilla maga volt az ördög. Mivel a nagy király kultuszát nem tudták elhomályosítani, most egyre inkább azt fejtegetik, hogy Atilla hunjai a Nyugat-római Birodalom szövetségesei voltak.

Az tény, hogy az utolsó császárok idején a császári testőrséget és a legjobb harcos ezredeket a hunok alkották.


Vácott 2020. október 5-én avatták fel az újabb Atilla lovasszobrot, aminek azonban nyolc évtizedes története van. Cser Károly szobrászművész 1940-ben elkészült nagy méretű alkotását a háborús események miatt már nem állíthatták fel. A szobor a műteremmel együtt egy bombatámadás következtében, majd a kommunista vandalizmus során teljesen megsemmisült. A szobrot napjainkban Mihály András szobrászművész alkotta újra, s ezt állították fel Vácott, a ferences
templom közelében.

Honfoglaló őseink közé soroljuk az avarokat is, akik először 568-ban jöttek vissza a Kárpát-medencébe, majd 670-ben és 720-ban. Az avarok temetőit többek között László Gyula, a kor legnagyobb tudású régésze, történésze és festőművésze ásta meg. Az ő nevéhez fűződik a kettős honfoglalás elmélete, ami az avar „fehér magyarok” és az Árpád vezette, 895-ben visszatérő szkíta nép, a „fekete magyarok” összeolvadását fogalmazza meg. Az így kialakuló és erőssé váló nép kiűzte a dunántúli részekről a frank betolakodókat. A Kárpát-medencében végre otthonra találó nép tudott először itt államot alapítani, ami a mai napig, ha megcsonkítva is, de létezik.

Arany János. Rege a csodaszarvasról című költeményéhez László Gyula készítette a több tucatnyi illusztrációt.

Az eddig megjelent részek itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

(Címkép forrás: YouTube)