„Európának szüksége van Magyarországra … amely soha nem hagyta magát legyőzni”

A magyar történelem egyik legtöbb vitát kiváltó eseménye az ezredforduló, amikor a Magyar Fejedelemséget felváltotta a Magyar Királyság. A 20. század második felében évtizedeken át lefojtott, a magyarság nemzettudatát elhomályosító politikai és történelmi hazugságokat egy rockopera bemutatásának robbanásszerű ereje változtatta meg. Amikor 1983. augusztus 18-án a Városligetben nagyszámú közönség előtt színpadra vitték az István, a király című zenés darabot, annak hatása leírhatatlan volt. Szörényi Levente és Bródy János szerzőpáros Boldizsár Miklós Ezredforduló című drámája alapján alkotta meg a zeneművet. Nem csupán egy szórakoztató zenés színpadi produkció volt ez, hanem komoly történelmi és társadalmi vitát váltott ki, aminek hullámai évtizedeken át nem csillapodtak le.

A rockopera az eltelt közel négy évtized alatt bejárta a Kárpát-medencét, sőt nemzetközi színpadokon is bemutatkozott, minden alkalommal nagy sikerrel. Az alkotást megfilmesítették, az ország színházainak többségében előadták,
koncerteken népszerűsítették, sőt operát is írtak belőle. Iskolák, települések közösségei, művészeti körök tanulták be és adták elő szűkebb és tágabb közönség előtt történelmünk sorsfordító drámáját.

Sorsfordító, hiszen a keleti nomád, vándorló életforma Géza fejedelem (972-997) és fia, István uralkodása alatt gyökeres változáson ment át. Apa és fia olyan határokkal körülvett országot hoztak létre, ami részben a nyugati mintát követte, s ezzel együtt lerakták a keresztény egyház alapjait is a Kárpát-medencében.


A vitára ma is az ad okot, hogy az egyik felfogás szerint Géza és Vajk (István) elárulták a magyarok eredeti életmódját, szokásait, jogrendszerét, műveltségét, istenhitét, amikor felvették a kereszténységet és nyugati mintára feudális államot
hoztak létre. Géza 997-ben bekövetkezett halála után az ősi magyar jogrend szerint az Árpád-ház legidősebb férfitagja örökölte volna a fejedelmi trónt, mint ahogy az történt korábban minden esetben. Géza azonban megszegte a több
évszázados gyakorlatot és a trónra fiát, Vajkot jelölte. A trón jogos örököse, Koppány azonban ezt nem fogadta el.

A fegyveres összecsapás magyar és magyar között elkerülhetetlen volt. Somogyország ura, Koppány vezér szálláshelyéről, a mai Somogyvárról (Kupavár) vonult serege élén Veszprém felé, ahol Géza özvegye, Sarolt tartózkodott. A sorsdöntő csatára a Veszprémhez közeli Sóly közelében került sor.

Somogy megyében, a Balaton déli partvidékén – Somogyvár mellett – több helyen is felfedezhető Koppány vezér emléke. Megemlítendő a Balatonszárszótól mintegy hat kilométerre fekvő Szólád, ahol a Kupa-Koppány Emlékpark más néven a Szkíta Golgota található. A legenda szerint Koppány herceget ezen a helyen temették el, talán a Nezde-hegyen. A helyiek úgy tartják, hogy Koppányt nem is négyelték fel, az csupán történelemhamisítás.

Könyvek, tanulmányok, előadások hosszú sora bizonygatja tehát az egyik oldalon, sokszor éles kritikával Géza és István nemzetáruló politikáját. Ezzel szemben a mások oldal „akadémikusi gőggel” a felkent tudósokra jellemző maró gúnnyal intézi el az ősmagyarkodókat. Nem tisztem igazságot tenni a két fél tudományos és valóban nagy felkészültségről számot adó állásfoglalása között. Azt azonban bátran állíthatom, hogy ma is létezik egy Magyarország nevű állam, amit ezer éven át, Árpádtól és ugyanúgy Istvántól kezdve folyamatosan támadtak, rágalmaztak, el akartak veszejteni. Ez részben sikerült is mongolnak, töröknek, németnek, szlávnak, s ami a Trianon nevű tőrdöfést adta, angolnak és franciának. Mert az az ország, amit a Magyar Fejedelemség korából ismerünk, már csupán területében összezsugorodva, népességében megfogyatkozva létezik.

De létezik!

Szelestey P. Attila és társai évekkel ezelőtt elhatározta, hogy békévé szelídíti az időnként történelmi nagyjaink emlékét már-már sárba tipró Koppány-István vitát. A megbékélés jegyében Veszprémben állítanák fel Matl Péter szobrát, ami ezt a
békét fejezné ki. A két személy egymás mellé állítása a magyar nép szimbolikus megbékélését, egymás értékeinek elismerését is jelentené. Hiszen mind Koppány, mind István a magyar történelem nagy alakjai, egy sorsfordító kor főszereplői voltak.

Hogy ezért ki a felelős?

A történelem nem szereti a …mi lett volna, ha ezt és ezt a döntést, politikai eseményt másként tették volna elődeink? kezdetű okoskodást. A történelem a tényeket vizsgálja, amit aztán lehet sokféleképpen magyarázni. Tény az, hogy Vajk német lovagok segítségével legyőzte Koppányt, s 1000-ben a római pápától kapott koronával a nyugati keresztény jogrend szerint megkoronázták. Tény az, hogy komoly belső harcok kezdődtek a régi és az új rend hívei között. Tény az is, hogy István a bajor Gizellát vette feleségül, aki számos hittérítőt, papot hozott magával. Ezek a német, olasz, cseh papok és az őket kísérő, védő lovagok, telepesek irtottak mindent, ami a magyar ősi múltat jelentette.



Tény az is, hogy amíg Henrik német-római császár, Gizella testvére élt, addig István országát nem érte támadás nyugat felől. De az is tény, hogy amikor Henrik – akiről István és Gizella fiukat, Szent Imrét elnevezte – meghalt, az őt követő
Konrád császár már megtámadta Magyarországot. Ám az is tény, hogy István király 1030-ban csúfos vereséget mért a betolakodókra. Ez a hazát védő és minden idegen befolyást elutasító politika aztán törvény és példa volt három évszázadon át minden olyan Árpád-házi király számára, aki Árpád és István örökségét magáénak vallotta. Voltak sajnos kivételek is, de róluk tudjuk, hogy idegen befolyás alatt nőttek fel és idegen hatalom segítségével kerültek a magyar trónra. Közülük megemlíthető Péter, Salamon, vagy éppen III. András. Sokszor felvetődik az Istvánt elítélők között, hogy idegen (bajor-német) nőt vett el feleségül, aki aztán a hatalommal bíró királyné szerepét töltötte be. Ne feledjük el, hogy a nagy előd, akire minden magyar ma is büszkeséggel tekint, Atilla a hunok királya is német nőt vette feleségül. Igaz azonban az is – egyes feltételezések szerint –, hogy ez a Krimhilda (Ildikó) lett Atilla halálának okozója.


Azt se feledjük el, hogy a 11. században találóan „Európa apósának” nevezett Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem – Magyarországtól jóval keletebbre – hét európai dinasztiával, illetve állammal kötött szövetséget gyermekei kiházasításával. Megemlíthetjük a sok hasonló példa mellett a nagy tiszteletben tartott Mátyás királyt, aki Beatrix személyében Nápolyból hozott feleséget. Több, mint valószínű, hogy Atillához hasonlóan, ez a nő szintén a végzetét hozta nagy királyunknak. A sort lezárhatjuk II. Rákóczi Ferenc példájával, akinek példaadó személyét, pozitív történelmi szerepét épeszű magyar nem kérdőjelezheti meg, szintén német hercegnőt vett feleségül.

Tény az is, hogy Géza már 973 húsvétjára Quedlingburga, a német birodalmi gyűlésre küldte 12 főemberét. Tette ezt azzal a céllal, hogy egyezségre jusson a nyugati hatalmakkal az ellentétek feloldása érdekében. Géza, szemben számos más ország küldöttével, Ottó császár hívására sem ment el személyesen, kifejezve ezzel is mind maga, mind országa függetlenségét. Az Árpádok ehhez a függetlenséghez, önállósághoz a következő évszázadokban is ragaszkodtak. Tehetségükből, erejükből eredően megtehették ezt mind a császárral, mind a pápával szemben. Tény azonban az is, hogy a magyar fejedelem a béke érdekében lemondott a Linz (Enns) és a Sankt Pölten (Traisen) közötti területről, amelyek mintegy száz kilométerre fekszenek egymástól. Géza megtiltotta a további magyar hadjáratokat, bár azok már Géza fejedelemsége előtt befejeződtek. Géza szigorúságára, következetes politikájára jellemző, hogy az ország nagy részén érvényt szerzett az új rend bevezetésére. Halála után már csak az erdélyi Gyula, a délvidéki Ajtony és a somogyi Koppány tartotta meg ősi jogait, önálló hatalmát.

A nagyfejedelem békére törekedett, ehhez azonban meg kellett teremtenie a feltételeket. Közéjük tartozott, hogy öt lánya közül négyet külföldi fejedelmek, egyet pedig Aba Sámuel vett el feleségül. A nyugaton (mai Ausztria területén) zajló védelmi harcok I. és II. Ottó, továbbá Civakodó Henrik ellen további területveszteségekhez vezettek. Az új határ a Bécsi-medence feladásával már a Lajta folyónál alakult ki. Ekkor kerültek az országba Pázmány, Hont, Vecelin és Orci lovagok, akik aztán meghatározó szerepet játszottak a Koppány elleni harcban. A térítő papok közül kiemelkedik Adalbert prágai püspök, akit nem csak a magyarok, hanem a lengyelek is szentként tisztelnek. Adalbert és testvére, Gaudentius 997-ben, a Visztula torkolatvidékén, a poroszok térítése közben haltak mártírhalált.


A magyarok, akiket folyamatosan idegenellenességgel vádolnak már ezer év óta, a legbarátságosabb, legbefogadóbb nép Európa keleti felében. A térítő papok is biztonságban érezhették magukat a Kárpát-medencében, hiszen 970 és 1044 között egyetlen papot sem gyilkoltak meg, ami nem volt jellemző a térség többi országára. Az ősmagyar vallást megtartó magyarokat 1044-től további támadások érték, ami sokszor ellentámadásba torkollott. Ezek voltak az úgynevezett „pogánylázadások”. Őseink nem voltak pogányok. Hiszen Koppány és egész udvara a görög rítus szerint – akárcsak Géza és hívei – már felvették a keresztséget. Mindenesetre 1046-ban, összefüggésben a trónviszállyal, Gellért püspök és társa a Vata-féle lázadás következtében a budai Duna parton mártírhalált halt.

Az új rend térfoglalásának az egyik legérzékenyebb pontja az ősi magyar emlékek, benne a rovásírás tárgyi emlékeinek elpusztítása. Ez azért különösen nagy veszteség, mert a rovás emlékekkel együtt sok olyan tudásnak is nyoma veszett, amit, ha ismernénk, ma biztosan erősebb gyökerekkel rendelkeznénk. (Ez volt a mi alexandriai könyvtárégetésünk.) De az a kevés is, ami maradt, olyan erőt ad, hogy ezer éven át táplálta és páratlanul gazdaggá tette kultúránkat, nyelvünket, hagyományainkat. Irtották a táltosainkat, a látó és tudó embereket, a szintén egy istenhitű világunkat, haj- és ruhaviseletünket, jurtáinkat, temetőinket, s mindent, ami a gazdag keleti világhoz kötötte a magyarokat. Ám ezzel nem lett
vége a pusztításnak. Évtizedekkel, évszázadokkal később is – és gyakorlatilag ma is – barbár és műveletlen nép vagyunk a nyugat szemében.

Mi lennénk barbár és műveletlen nép? Ragadjuk ki a sok-sok ellenérv közül a „hitváltást”. A magyarok hite eltért például a korabeli szlávok hitétől. Míg ez utóbbiak tűzimádók és halottaikat elégető népek voltak, addig a magyarok, avarok, bolgárok már akkor is eltemették az elhunytakat. A magyarok eredeti hitüket könnyen össze tudták hangolni – és ez nagy különbség volt más népekkel összehasonlítva – a kereszténységgel. Hiszen a Teremtő Egyisten, a Boldogasszony, más néven a Babba Mária az egyistenhitre épült. Ne feledjük, hogy a Boldogasszony kultuszt Szent István honosította meg. Ha úgy tetszik átmentette a régi hitet az újba. A magyar az egyetlen nép, akinél Szűz Mária és a Boldogasszony személye – ha nem is minden esetben –, felcserélhető.


A vallási türelemhez kiegészítésként még annyit, hogy a „vad mongolnak” beállított Kubiláj nagykán például táltoshitű volt. Felesége, Csábi nesztoriánus keresztény, egyik főembere muzulmán, a másik pedig Buddha tanait követte. Vajon ez elképzelhető lett volna például a frankok udvarában? Természetesen nem.

Vajon kiirtottak Géza és István korában minden táltost? Ki a táltos? Táltosnak születni kellett, aki különleges szellemi képességeivel és fizikai adottságával (például hat ujj) tűnt ki a többiek közül. Tevékenységével egyesítette az orvosi, a papi, a bírói, a szertartásvezetői, a lélekgyógyász és jövőbe látó szerepét. Elég, ha megjegyezzük, hogy a hagyomány a táltos tudással Szent Istvánt is felruházta, Szent László pedig maga is táltos király volt. László táltos lovának neve Szög, Mátyás táltos lovának neve Holdas volt. Egy 1725. évi táltosperben Balázsi Erzsébetet (nő is lehetett táltos), ismert táltost boszorkánysággal vádolták. A bíró kérdésére, hogy mi a táltos szerepe, a vádlott azt válaszolta: a táltos gyógyít, meglát eltemetett kincseket a föld alatt és „a táltos Magyarországért küzd a Mennyországban.”

A közembereknél a „hitváltás” lassabban ment végbe, mint a vezető rétegnél. Ennek több magyarázata is van. A latin szertartás és énekek távol álltak az egyszerű emberek világától, a természetes gondolkodásától. Még a 18. században is előfordultak az „istentelen énekek” a nép ajkán, s a pásztorok még ősi szokás szerint viselték hajfonatukat. Bár a papok hivatalosan üldözték az ilyen megnyilvánulásokat, azért azokat rugalmasan kezelték. Sok helyen hagyták, hogy a maszkos, kántálós, időjósló, ételt, italt megáldó, Boldogasszonyt imádó szokások megmaradjanak még a templom falain belül is. Legerősebben a moldvai csángóknál élnek még ma is ilyen szokások.

Micsoda erős gyökerek, a magyar kultúra milyen kimeríthetetlen tárháza áll ma is rendelkezésünkre. A Kodály módszertől a népdal, a néptánc és a mesevilág világszínvonalú szépségén és gazdagságán keresztül a nyelvünk és ebből eredően a magyar költészet és képzőművészet alkotógárdáját tekintve feltehető a kérdés. Szent István államalkotó műve vajon lezárta és kizárta az addigi magyar értékeket, vagy tovább gazdagította azokat? A válasz minden magyar számára, aki ebben a kultúrában él, csak egyféle lehet.

A sorozat eddigi részei itt olvashatók: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7

Szerző: Bánhegyi Ferenc