Ellopták a németektől a nemzeti csapatot, a nemzeti tizenegyet, a Nationalelfet. A német nemzeti büszkeség utolsó bástyáját. Nem mi ragadtatjuk magunkat ilyen kinyilatkoztatásra. Érdemes beleolvasni a közösségi médiában fellelhető kommentekbe, maguk a németek éreznek így.
Németország a labdarúgás történetének egyik legsikeresebb nemzete. Volt. Öt világbajnoki címmel Brazília vezeti a rangsort, de a nyomában Németország és Olaszország következik négy-négy sikerrel. A németeknél többször, szám szerint nyolcszor viszont egyik válogatott sem jutott be a döntőbe, s az is egyedi, hogy legalább a nyolc közé mindig eljutottak a világbajnokságon.
Leszámítva a négy évvel ezelőtti oroszországi és a mostani katari vb-t, amikor már a csoportkört sem élték túl.
Nem egyszeri kisiklásról beszélhetünk tehát. Persze születnek majd adatsorokkal teletűzdelt hosszas elemzések arról, hogy a német válogatott csakúgy, mint négy éve, most is remekül felkészítetten, roppant motiváltan vágott neki a világbajnokságnak, csak éppen a vakvéletlen áldozatává vált. Nem, ennél többről van szó. A mélyben erjed, sőt rothad valami. S nem is csupán szakmai értelemben, ahogy arról a kiesés hevében a szövetségi kapitány beszélt. Hansi Flick azt ecsetelte, elkerülhetetlen a német labdarúgás teljes reformja. Ezalatt a szakemberek az utánpótlásképzést, a kiválasztást, a bajnoki rendszert szokták érteni, de nem lehetünk benne egészen biztosak, hogy Flick csak erre gondol.
Valószínűleg gondol ő másra is, csak éppen nem meri kimondani.
A második világháború után megszületett NSZK-ból szinte minden nemzeti szimbólumot kiirtottak, minden intézmény szövetségivé, „Bundessé” lett, a labdarúgó-válogatott azonban megmaradt nemzetinek. Nationalelf. Ebben tényleg minden benne van. S a nemzeti tizenegy tudta, mi a dolga. Mi, magyarok is megtapasztaltuk. Az 1954-ben győztes együttes adta vissza a németeknek a nemzeti büszkeséget. Legalább titkon. Úgy tartják, Németországban éppen ezért a mai napig Sepp Herberger győztes gárdája a legnépszerűbb német válogatott. Vitatkoznék ezzel. De nem az 1974-ben és nem is az 1990-ben, valamint 2014-ben győztes, hanem a 2006-ban csupán bronzérmes csapat védelmében. Tizenhat éve Németországban feléledt a nemzeti reneszánsz.
Az emberek nemzeti színű kitűzőt viseltek, zászlót tűztek az autóikra, a német válogatott egy-egy mérkőzésén milliós tömeg gyűlt össze Berlinben az Unter den Lindenen, de az ezerlelkes kis falvakban is – jártam akkor olyan helyen – kivetítőn, közösen drukkoltak. A vb után Franz Beckenbauer büntetlenül nyilatkozhatta, hogy a meccseket járva megtapasztalta, mennyire csodás a hazája, csak az ázsiaiakkal van egy kis probléma…
A németek, de legalábbis a vezető politikusaik valószínűleg maguk is megijedtek a feltörő nemzeti érzelemtől. Tettek is róla, hogy gyorsan elfojtsák.
A szivárvány színeit tűzték a zászlójukra. S a németek valamiért rendre engedelmeskednek a parancsszónak. Kiszivárgott például, hogy a német csapat játékosai messze nem pendülnek egy húron a szivárványosság reklámozásában, de az egység érdekében vállalták a közös fellépést.
A szivárvány csak látszólag sokszínű, valójában egybemos mindent és persze kirekeszt minden egyebet. A szivárványszínnel nyakon öntött német labdarúgó-válogatott már nem a nemzet csapata, hanem a szövetségi állam lezüllesztett marketingterméke, egy agresszív ideológia propagandája. Németország egy törpe kisebbség érdekében feláldozta a Nationalelfet. S nem kap érte semmit. Csak gúnyt, kiábrándulást, sőt megvetést.
Kiemelt kép: AP Photo/Martin Meissner
