Van filter, vagy nincs filter: ez itt a kérdés. Az elmúlt napokban szélsebesen elkezdett terjedni egy újfajta filter – avagy azonnali Photoshop – a TikTokon, amely a többiekkel ellentétben annyira valóságosan működik, hogy az már félelmetes.

Mit okoznak valójában ezek a filterek, amik tökéletesre csiszolják az arcod, kifehérítik a fogad, tökéletes alakúra töltik a szád és ragyogó sminket, üde arcot varázsolnak neked a nap bármely szakában? Miért szükséges foglalkozni egy buta kis filterrel, amikor a szomszédban egy háború zajlik? Bár a dolog aprónak tűnhet, mégis rendkívül fontos üzenete van ezeknek a virtuális világ önképet romboló eszközeinek. Mind meg akarunk felelni. Valaki önmagának, valaki a párjának, van, aki a főnökének, van olyan is, aki mindezeknek egyszerre. Az önismeret, az önmagunk elfogadása az egyik legalapvetőbb dolog, amit kisgyermekkorban kezdünk el megtanulni, amit a tinikorunkban sokszor teherként élünk meg, és aminek segítségével megtalálhatjuk a helyünket felnőttként a társadalomban. (Tudjátok, ez az a dolog, amit a nagy haladó LMBTQ-lobbisták már gyerekkorban meg akarnak torpedózni azokkal a bizonyos nemi identitási kérdésekkel.)

Tehát van ez a fránya önismeret, az önmagunk elfogadása, az önkép, amit ideális esetben egész életünkben fejlesztgetünk, ápolgatunk, alakítgatunk, hogy elégedettek legyünk magunkkal. Aztán megérkezik a közösségi média, megjönnek a filterek és megmutatják: tessék, lehetnél te tökéletes is, ha a virtuális világban élnél. És sokan vannak bizony, akik gazdagságuknak köszönhetően sikeresen faragtak is magukból “tökéletes” embert, filtereket megszégyenítő vonásokat. De ezt nem mindenki teheti meg, és inkább ne is tegye, ha lehet.

A virtuális világ rendkívül csábító módon mutatja meg neked, hogy milyen életed is lehetne, milyen lehet gazdagnak lenni, élni a mának, és most már azt is megmutatja, hogy milyen lehetnél, ha tökéletes lennél. Rövid személyes kitérőnek például hadd jegyezzem meg az öcsém korosztályát: 12–13 évesek, akiknek nagy része iskola után hétköznapokon azonnal belefeledkezik a videojátékok világába, a TikTokba és az egyéb virtuális valóságokba. A gyerekek lassan már másról sem tudnak beszélni, csak az épp elért videojátékos sikerekről vagy sikertelenségekről. Háttérbe kerülnek a célok, a tanulás, a személyes baráti találkozók. És ha esetleg egy gyerek az osztályból nem játszhat annyit, mint a többiek – például hétköznapokon tabu az Xbox –, akkor az lemarad, kiközösítik, egyedül marad az osztályban. Amikor ez felmerült az én családomban is, édesapám csak annyit mondott az öcsémnek:

mindig tudd azt, hogy te vagy a túlélő, aki tudja és tudni is fogja, mi az a valódi élet.

A túlzott videójáték kapcsán persze hamar fel lehetne vetni a szülő felelősségét is, de gondoljunk csak bele, milyen lehet az, amikor már ennyi idősen annyira beszippant ez a világ, hogy nem tudod és nem is fogod tudni értékelni a körülötted lévő valóságot. Idegen lesz számodra. A fiatal generációknak meg kell tanulnia újra élni a valóságban. Ez a szomorú tény. Meg kell tanulni, hogy a filter nem a tükröd, az influenszer nem a barátod és a TikTok nem az otthonod.

Nézzük mindezt a Pesti Srácok videójában:

Civilek Info: Gyakran nézem a szomszéd 11-12 éves kisfiút, aki kissé hajlott háttal, a kezébe bámulva megy, nem is köszön, pedig tudom, hogy nagyon értelmes kissrác, jó tanuló, de szinte kizárja a valóságot és amikor csak teheti a kütyüjét figyeli.

Bámul egy világot, mely sokkal inkább valóságos számára, mint a szomszéd bácsi, a barát, a szülő és a tanító. Azért, mert ez a vágy világa, mely nem csak ígéretnek, hanem jelenlevőnek hat. Lehet játszani rajta, tanulni, rendelni pizzát, beszélgetni, bulizni online, és nem utolsó sorban olyan lehetek rajta, amilyen akarok. Filterek és más programok kérdése az egész. És aztán ilyennek ismernek majd a virtuális térben az ismerősök, barátok, így leszek a Nagy Én.

És leszek a játékos, a nagy versenyző, a gyilkoló katona, vagy a lelketlen világpusztító robot, mindez agyam, testem meghosszabbítása révén. És akkor még belépnek a mesterséges intelligencia „személyei”, ők is az ismerőseim, barátaim lesznek, vagy épp a szolgáim, persze hovatovább majd én az ő szolgái.

Ezek az ügyes algoritmusok képesek lesznek – ki tudja milyen irányítás alatt – alattvalókká tenni a valóságos embereket és ez nem is lesz túl messze, hiszen efelé mutatnak a szándékok, melyekről már ma is eldönthetetlen, hogy algoritmusok vagy emberi agyak kreálmányai.

És ez veszélyes fenyegetés a gyerekeknek. Hiszen a szülő hiába tilt, akkor csak azt látja, hogy szeme fénye lemarad az áhított világról, a fényekről, a csillogásról és előbb-utóbb kiközösítik a filteres fazonok.

Nyilvánvaló a horizont óriási. Mintha tényleg az emberiség hatalmas változás kapuján lépne be, a (ro)botok világa beszippant, kiszámíthatatlan milyen gyors lesz a változás és milyen lények jelennek meg majd körülöttünk, a bolygónkon, vagy akár a planetáris élet színterein. Mindenesetre kompetenciák kerülnek ki a kezünkből és a fejünkből, megjegyzik helyettünk a telefonszámokat, címeket, eseményeket, az egész kultúránkat, kiszolgálnak és kiszolgáltatnak ismeretlen eszközök bennünket ismeretlen céloknak.

Tudom mindez üdvös, meg a fejlődés, meg miegyéb, hiszen az ember isteni képességekre tesz majd szert, HOMO DEUS-szá nemesül és a világegyetem urává válik. Félelmetes perspektíva, hisz ezen a szinten nincs szükség az emberre, csak legföljebb örök életű avatárjaira.

Mit lehet tenni? A hagyományos kultúrát és közösségeket kell erősíteni.  A sportot, a táncot, a vetélkedést, a kirándulást, a hit közösségeit, a családi programok kínálatát. Az örömöt, hogy együtt vagyunk és tanúskodunk együtt a napról hogy ragyog és a fényről, melyet egymásban találunk meg. Ne mondjuk azt, hogy de hát mikor, meg fáradt vagyok, meg legyen el az a gyerek, meg úgysem tehetek semmit, ilyen a világ.

Rajtunk is múlik, úgyhogy legközelebb ráköszönök majd a kisfiúra, hiszen régi ismerős. 

Forrás és kép: Pesti Srácok