Édes Erdély

Odahaza voltam, s lassan-lassan a lelkem is utólért már…

Mert van az idehaza, a kisország, meg odahaza, a leszakított részek. Amikor meglátom a hegyeket, minden egyes alkalommal sajog a seb, „adjátok vissza a hegyeimet”, nem lehet ebbe belenyugodni soha. Ölükbe hullt Tündérország, de még élni se tudtak vele, csak leélni. A nagyvárosok koszlott blokkházai, a barnaövezetek kibelezett gyárszörnyei, nem is nézünk már oda, csak minél előbb tovább Székelyföldre!
Tényleg hazaér az ember.

S mint egy lágy meleg fürdőbe, megmerülünk a csodás tájba, az emberek kedvességébe, szíveslátásába, ízes beszédjükbe, fogalmam sincs, hányadszor már, de nem tudok ezzel betelni soha.

Pontban fél nyolckor kolompszóval megjön a csorda a legelőkről, már kicsit kisebb az állomány, de még mindig van, s az emberek még mindig kiállnak a kapuba és várják őket, akkor is, ha már nincs is a háznál jószág. Jönnek ezek a békés állatok, hozzák magukkal a sok tejet és a békességet is, kisimul a lélek, elfelejtődik a háború, a politikai küzdelem, csak a valóságos élet van. Az Élet.

Erdővidéken

Erdővidéken még soha nem jártunk, most végre ellátogattunk Benedek apóhoz a csodálatos kisbaconi kúriába, felesége, a határtalanul szeretett Fischer Mária tiszteletére a „Mari lakba”, melyben egy tüneményes ükunoka hölgy vezeti végig a látogatót. Döbbenten szembesülünk, hogy a meséken kívül mennyi mindent írt még, hagyatékával milyen hatalmas kincset hagyott ránk, de alig tudunk erről valamit, a magyar szakon is csak a töredékét tanították. A megőrzött csodaszép régi bútorok között járunk, dolgozószobájába beszalad egy fiúcska, az egyik legifjabb leszármazott, s a legnagyobb természetességgel odaül apó íróasztalához, s kezébe veszi a tollát. Még azt a régi, hegyes tollút, amit tintába kellett mártani, s mindent kézzel írni. Papírra. Alig 100 év telt el, de mintha egy másik galaxison élnénk ma.

Megtudjuk, hogy apó a trianoni tragédia után 1921-ben végleg ide vonult vissza, egy évig ki se tette innen a lábát, de aztán persze elindított, s szervezett egy kultúrkört, a Cimbora gyermeklapot szerkesztette és jelentette meg, onnan Kisbaconból, az Isten háta mögül kettővel.
Gyönyörű a kert is, csodás harmónia, de semmi mesterkéltség, csak épphogy kordában tartott szabadság.

Kilátogattunk a temetőbe is, ahol szülei és ő is feleségével, Marival nyugszik, minden csupa virág, szín, illat, ott még javában nyílnak az orgonák, a sírokon a tulipánok, és sehol egy művirág…

„Jézus tanítványa voltam:

Gyermekekhez lehajoltam,

A szívemhez fölemeltem,

Szeretetre így neveltem”

 

Kászonok és Kostelek

A Nyerges-tetőről leereszkedve Kézdivásárhely felé érünk erre az eldugott vidékre, a Csíki-medence kistestvérének, a Csíkszék fiú székének tartott Kászonokba. Innen nem látni a Hargitát, a Csíki-hegyek és a Nemere-hegy között bújnak meg a parányi falvacskák: Kászonaltíz, Feltíz, Újfalu, Jakabfalva… a szelídebb hegyek-dombok ölelésében. Érintetlen táj, természet, gyönyörű kis templomok, kápolnák, csak andalgunk, csámborgunk, néha ugyanoda visszatévedünk, de nem sietünk, nem is szabad, kávézunk a kisboltban, mely kicsit a kocsma szerepét is betölti, szinte mindenhol le lehet ülni. Kedvesen invitálnak, és mindenhol nagyon jó kávét főznek, beszédbe elegyedünk a helyiekkel, szívesen megnyílnak, mesélnek, s beszélnek azon az utánozhatatlan régies nyelven s hanglejtéssel, rég nem hallott-használt szavakkal, kifejezésekkel. Itt még szerencsére nem ismerik ezt a borzalmas kifejezést: IKSZT-Integrált közösségi- és szolgáltatói tér, pedig ezek a kisboltok valójában azok, és tökéletesen betöltik hivatásukat.

Hasonlóan Kostelekben is, ebben a gyimesi csángó falukhoz hasonló kicsi falucskában, Csíkszereda mögött a Csíki-havasokban, 846 méterrel a tengerszín felett, ahová igencsak körülményes eljutni, állítólag az egyik legelzártabb település a Kárpátokban. Mi a havasokon kalandosan átkelve terepjáróval ereszkedtünk le járhatatlanul sáros erdei utakon, ahová turista nem merészkedik már, de mi a vendéglátónkkal, és a mindent bíró terepjárójával igen. Közben találkoztunk és beszélgettünk fent a pásztorokkal, akik egész nyáron fent élnek a csordával, és az igazi farkas- és medveölő pásztorkutyáikkal (leginkább kangálok) …

A nagy csordára 15 kutya vigyázott éppen, ennyi már elbír a medvével, farkassal. Nagyon kemény élet. Hazafelé a hegyen át még az egyszemélyes! faluban, Gyürkén, Zsoltot, a remetét is meglátogattuk a legelőjén. Az alig 40 éves fiatalember és édesanyja önellátásra berendezkedve él fent télen-nyáron a csordával, csak néha jár le Zsolt lóval Kostelekre bevásárolni, meg a nagy magazinban (ez ott a nagyobbik bolt) híreket felcsípni.

Ojtoz

Ojtoz régi adósság törlesztése, most ide is eljutottunk végre!

Kézdivásárhelyt megkerülve Berecken át, Gábor Áronnak ezúttal csak intünk, nála 2019-ben már jártunk, s tudjuk, reméljük, hogy „Lészen ágyú”. Délnek indulunk a Déli-Kárpátokon Moldva irányába az Ojtozi- szorosba, az Ojtozi-patak völgyébe, hogy Sósmezőn az I. világháborús haditemetőben tiszteletünket tegyük az ott elesett magyar katonák előtt.

Sósmező pont ugyanúgy határvidék, mint Gyimesbükk, itt is állt egy Rákóczi-vár, ez is véráztatta föld, tört itt be hazánkra tatár, török, román, orosz… ez volt a történelmi Magyarország legkeletibb települése, a völgyön át vezetett az ezeréves határ…

Turista ide már alig vetődik el, de a hivatalosságok se sűrűn látogatják, ez onnan is tudható, hogy az obeliszk előtt két hatalmas román koszorú, az egyik még egész friss, de sehol egy magyar nemzeti színű szalag, koszorú vagy bármi. Szomorú látvány, szégyelljük magunkat.
Lélektelen szürke kősivatag az egész. Lebetonozva/murvázva a tér, melyet felver a gaz… se egy fenyő, tuja vagy díszcserje, egyetlen zöld dísznövény se.

Betonkeresztek a nevekkel, legtöbb természetesen a román hős, de más nemzetek fiainak neve is megtalálható, osztrák, német, török, a magyar parcellában a soproni ezred hősei, olvasható a nevük is magyarul. Úgy tudjuk, itt is volt rongálás, lecsiszolták a magyar neveket, de mostanra a magyar-román hadisír-egyezmény keretében helyreállították. Persze az obeliszken minden csak románul olvasható, de a nemzeti zászlók között ott a magyar is. Legalább ennyi… nem olyan katasztrofális a helyzet, mint az Úz-völgyi katonatemetőben.

Mivel a nemzeti színű szalagtekercset „szerencsésen” a szálláson felejtettük, sebtében a hátizsákunkról vettük le és kötöttünk össze a két darabot, hogy legalább egy keresztre rátehessük. Szomorú szívvel bolyongtunk ebben a kietlenségben. Több figyelmet érdemelne itthonról ez a haditemető is, itt is jelt kellene hagyni legalább egyszer minden évben!

Kotormány

Ide is terveztünk már benézni, nap mint nap ott haladtunk el mellette. Legutóbb is, hát most végre betértünk ebbe az 54 lelkes falucskába Csíkszentgyörgy mellett. Tényleg olyan a fekvése, mintha a dombok között valaki kotort volna egy jó kis védett helyett, hogy oda elbújhasson egy falu. Ráleltünk a tüneményes 84 éves Dolfi bácsira, aki hosszasan regélt a faluról, családjáról, életéről, az Életről, Istenről s az Istenítéletről, mely tavaly villám formájában jelent meg, és gyújtotta lángba valakinek a portáját. Medvékről, melyek igen szeretik a törökbúzát, a hazai politikáról, melyet tökéletes tisztánlátással vázolt fel pár szóval, s míg hallgattuk, úgy éreztük Arany Jánossal beszélgetünk.

Isten tartsa meg még nagyon sokáig erőben, egészségben!

A pünkösdi szentmise a nyeregben

Minden alkalommal letaglózó. Most is az volt. Aki már átélte, tudja miért, aki még nem, annak meg úgysem lehet elmagyarázni. Idén különösen sokan összejöttünk, még a Holdról is látszott… s mégis, azok a döbbenetes csöndek! Amikor százezrek ülnek néma áhitattal Isten szent ege alatt… s mikor elhaltak az erdőn a himnuszok utolsó foszlányai is, ülve maradtunk még jó sokáig. Szemlélődtünk, nézelődtünk, a Szentlélektől megittasulva csodáltuk a látványt. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy minden fajta terelés, utasítgatás, tülekedés, kordonok nélkül rendben eltávozott több százezer ember a nyeregből. Körbe néztünk.  Sehol még egy papírzsebkendő se. A tömérdek rendvédelmis csak álldogált tétlenül… Csíksomlyó másik csodája.

Régi Erdélyi Himnusz

Ó, én édes jó Istenem,
Oltalmazóm, segedelmem,
Vándorlásban reménységem,
Ínségemben lágy kenyerem.

Vándorfecske sebes szárnyát,
Vándorlegény vándorbotját,
Vándor székely reménységét,
Jézus, áldd meg Erdély népét!

Vándorfecske hazatalál,
édesanyja fészkére száll,
Haza jöttünk, megáldott a
Csiksomlyói Szűz Mária.

 

Szerző: Ködszurkáló

Címlapkép: Ködszurkáló