„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni.

 

Jellasics megtámadja Magyarországot

Azon a napon, amikor Jellasics 1848. szeptember 11-én átkelt a Dráva folyón, s a Magyar Királyság területére lépett, a Batthyány-kormány lemondott. A lemondás mögött súlyos, szinte feloldhatatlan bel- és külpolitikai problémák húzódtak. Az egyik az volt, hogy Bécs nem tudott beletörődni az április törvények életbe léptetésébe, ezért mindent elkövetett a kormány megbuktatásának érdekében. Egyrészt folyamatosan szította a nemzetiségi (oláh, tót, rác, horvát stb.) népek elégedetlenségét. Ellenállásra, felkelésekre buzdította őket a magyarok ellen. Másrészt a nyolc évszázados feudális kötöttségeket egyszerre kellett volna lebontani, megoldani, ami a nyugati országokban (Anglia, Franciaország, Németalföld) sem ment vérontás nélkül.

Bár a támadást déli irányból, a horvát hadsereg hajtotta végre, az egyértelmű volt, hogy a hadműveletet Bécsből irányították. Az udvarnak ez a lépése semmibe vette az áprilisi törvényeket, amit azonban V. Ferdinánd király írt alá. A „demokratikus nyugat” pedig hallgatott, mint mindig, ha a magyar érdekekről volt szó. Ez a hallgatás a Habsburgoknak szabad kezet adott a magyar szabadság letörésére. Néhány nappal később megalakult az Országos Honvédelmi Bizottmány, aminek elnöke Kossuth Lajos lett, aki szeptember 24-én toborzó körútra indult az Alföldre.

Az udvar első támadása

Károly Albert szárd-piemonti király összefogott az itáliai városokkal az osztrák birodalom ellen, ami súlyos katonai kihívást jelentett Bécs számára. Az osztrák csapatok a cseh származású Radetzky tábornok vezetésével azonban 1848 nyarán leverték az itáliai felkeléseket. Ez nem kedvezett a magyar forradalomnak, hiszen így a Habsburgok hazánk ellen tudták fordítani haderejük jelentős részét. Bécs most már nyíltan hirdette, hogy nem ismeri el az áprilisi törvényeket.

A horvátok mellett a szerbeket is Magyarország ellen tudták uszítani az udvari körök. Az önálló Szerb Vajdaságot követelő rácok már 1848 nyarán megtámadták a védtelen délvidéki magyar falvakat, s példátlan vérengzéseket hajtottak végre. (Ez nem volt előzmények nélküli, hiszen a török időktől kezdve a rácok hol török, hol császári mundérba öltözve irtották a magyarokat. Óriási területek váltak így lakatlanná, amiket aztán ők népesítettek be.) Jól lehet, a rácok a magyar mellett a sváb és a román falvakat is megtámadták, de ez nem jelentette azt, hogy az erdélyi románok is ne fordultak volna a magyarok ellen. A románok az Unio ellen fogtak fegyvert, s mereven elzárkóztak Magyarország és Erdély egyesülésétől. Váltig hangoztatták, hogy a „magyar szabadság asztalánál minden falat mérgezett”.

Kossuth irányításával, aki megtalálva a nép hangját, lelkületét, olyan harcolni akaró – igaz, még kiképzetlen – haderőt volt képes a forradalom ügye mellé állítani, hogy az már komoly gondot jelentett Bécsnek. Ráadásul a király aláírása hivatalossá tette az alkotmányt, ami kimondta a nemzeti haderő szervezésének lehetőségét és jogosságát. Még az osztrák katonák is felesküdtek a Mészáros Lázár hadügyminiszter irányította hadseregre. Bécsnek egyetlen ütőkártyája maradt, a nemzetiségiek kijátszása a magyarok ellen. Továbbá az osztrák pénz, fegyver, hadianyag küldemények a szerbek és a horvátok kezébe kerültek.

Josip Jellasics kezdettől fogva a magyar forradalom ellensége volt. A bécsi hadügyminiszter, Latour tárborszernagy kulcsszerepet szánt a horvát bánnak a Magyarország elleni támadáshoz. Jellasics első lépése az volt, amikor 1848 augusztusában megszállta Fiumét.

Jellasics előre nyomulásának napjaiban az udvar ideiglenes nádorrá és katonai parancsnokká nevezte ki Lamberg Ferencet, aki éppen a hivatalának átvételére érkezett Pest-Budára. A forradalmi hangulatban égő, feldühödött tömeg felismerte az udvar emberét, s a hajóhídon meggyilkolták.

Batthyány Lajos miniszterelnök és Deák Ferenc igazságügy-miniszter 1848 augusztus végén Bécsbe utazott, hogy rávegyék az uralkodót a horvát támadás visszavonására. V. Ferdinánd azonban nem is fogadta a magyar küldöttséget, ami a fegyveres támadás jele volt. Jellasics amikor szeptember 11-én 35.000 fős serege élén átlépte a határt, a magyar kormányfő lemondott. Ottinger Ferenc, a drávai
magyar hadsereg parancsnoka átszökött Jellasicshoz, ami tovább rontotta a magyarok helyzetét. A horvát bán kiáltványt intézett a megtámadott ország népéhez, amiben kifejtette, hogy ő az uralkodóház hadvezéreként érkezett, s a lázadókat vissza fogja vezeti Bécs uralma alá. Nehéz helyzetben volt a magyar tisztikar, mert egyrészt kötötte őket a magyar alkotmányra tett esküjük és a haza iránt érzett elkötelezettségük. Másrészt tartottak a Habsburgok bosszújától. Így a harcot ekkor még nem vállalva, visszavonultak Fehérvár felé.

A magyar vezetés Batthyány javaslatára József nádor fiát és a nádori méltóságban utódát, István nádort javasolta a hadsereg parancsnoki tisztségének betöltésére. József nádor, az egyetlen „magyarrá lett Habsburg” sajnos 1847-ben elhunyt.

Jellasics annak ellenére, hogy István főherceg a felettese volt, nem egyezkedett a nádorral, aki – többek között ezért – lemondott tisztségéről, s elhagyta az országot. Batthyány népfelkelést hirdetett, Kossuth pedig kiáltványt intézett a magyarokhoz, hogy fogjanak fegyvert. Kossuth, hogy tettekkel is bizonyítson,  toborzó körútra indult. Ennek köszönhetően szeptember végére a Velencei-tó északi partján már egy 16.000 fős sereg várta a horvát bán kiképzett és túlerőben levő csapatait.

A pákozdi csata

A szerveződő, még kiképzetlen hadsereg élére Móga János altábornagyot kérték fel. A sukorói templomban szeptember 28-án tartott vezérkari tanácskozáson Móga csak azzal a feltétellel vállalta az irányítást, ha Jellasics támad először. Ez a támadás 1848. szeptember 29-én megtörtént.

A kétszeres túlerejében bízó Jellasics Pákozd és Sukoró közötti térségben átkaroló hadműveletet indított, s a Velencei-tóba akarta szorítani a magyarokat. A honvédek és a nemzetőrök az ismétlődő rohamokat sorra visszaverték, falként állták el a Buda felé törekvő ellenség útját. Az ellenség átkaroló hadműveletét Perczel Mór 4000 fős serege akadályozta meg, amelyik a Velencei-tó déli partján sorakozott fel, lehetetlenné téve a bekerítést. A csatát végül a tüzérek döntötték el, akik jelentős kárt okoztak Jellasics seregében. A horvát bán kénytelen volt fegyverszünetet kérni, amivel elismerte a magyarok győzelmét. Ezt kihasználva, a délről érkező ellenség október 1-jén, Bécs felé menekült ki az országból. A pákozdi sikert betetőzte, hogy a fehérvári népfölkelők lefegyverezték a városban állomásozó osztrák őrséget. Ozoránál pedig október 7-én a tolnai nemzetőrök arattak győzelmet Jellasics 10.000 fős serege ellen. Az ozorai hadműveletet Görgey Artúr és Perczel Mór irányították. Amikor Roth és Philippovich a támadó hadsereg vezérei értesültek a pákozdi vereségről, azonnal megadták magukat.

A pákozdi csata tanúságai és következményei

Számos ellentmondásra adott okot, hogy a harcoló felek mind a magyar, mind az osztrák részről ugyanazt a katonai kiképzést kapták. Ugyanarra az alkotmányra, ugyanarra a királyra esküdtek fel. Pákozdnál mind a tisztek, mind a közkatonák a saját lelkiismeretük szerint választottak, s szentül hitték, hogy ők a törvényes oldalon állnak, s a parancs szerint járnak el. A későbbi csaták során már ez nem volt érvényes felfogás. Jellasics a katonai mellett erkölcsi vereséget is szenvedett, mert a három napos fegyverszünet alatt úgy menekült ki az országból, hogy a saját tartalék csapatait is cserben hagyta.

A pákozdi csata a későbbi nagy összecsapásokhoz képest kevés veszteséggel járt. Jelentősége nem is ebben mutatkozott meg. Óriási katonai, erkölcsi, politikai tényezőnek bizonyult, hiszen ez adott életet, reményt, hitet a későbbi hadseregszervezéshez, ez alapozta meg többek között Kossuth népvezéri szerepét. (1948-ban, a pákozdi győzelem 100. évfordulóján szeptember 29. lett a Néphadsereg Napja, majd a Rákosi-korszak után a Fegyveres Erők Napja, s ma is minden évben megemlékezünk a pákozdi győzelemről. 1992 óta azonban május 21-e, Buda visszafoglalásának eseménye lett a Magyar Honvédelem Napja.)

Elgondolkodtató! A Habsburgoknak és a magyar nemesség egy részének több évszázados kapcsolata miképpen alakulhatott úgy, hogy Bécs – talán egy kivétellel, s ez a Bocskai-szabadságharc volt – mindig alávetett helyzetbe hozta a magyarokat. Akik aztán a következő alkalommal, újra és újra megsegítették a bajban levő osztrákokat, hogy aztán azok ismét a nyakunkra üljenek. Mátyás halála után végleg kettészakadt az ország. Persze három részre, de a török jött, kiirtotta a fél országot, aztán ment. A Habsburgok azonban már korábban is itt voltak, aztán még két évszázadon át kirabolták hazánkat, s még ma is lenéznek minket.

A magyarok győzelmének hírére Bécsben október 6-án kitört a második bécsi forradalom. (Az első 1848. március 13-án volt. Október 6-a beleégett a Habsburgok bosszúálló tudatába, hiszen nem volt véletlen, hogy 1849-ben ezen a napon végezték ki Aradon a 13 tábornokot.) A bécsi felkelők haragja Latour hadügyminiszter ellen fordult, aki csapatokat akart küldeni a magyarok ellen. A forradalmárok Latourt elfogták és egy lámpavasra akasztották. (Pesten Lamberg, Bécsben Latour volt a forradalom áldozata.) Az udvar a morvaországi Olmützbe menekült, miközben a birodalmi sereget Windischgratz herceg irányításával Bécs köré vonták. Hamarosan csatlakozott hozzá Jellasics menekülő serege is.


Az ellenséget üldöző magyar sereg a határnál megtorpant, mert betartva a törvényeket, nem akart behatolni Ausztria területére. A vezérkarban sok császári tiszt is szolgált, akik azzal érveltek, hogy a magyar forradalmi sereg nem támadhat Bécsre. Három hétig tanakodtak ezen, miközben azért két alkalommal is átlépték a határt, de aztán visszafordultak. Mikor harmadjára úgy döntöttek, hogy mégis elfoglalják Bécset, már késő volt. Az újjászervezett császári haderő 1848. október 30-án a Bécshez közeli Schwechatnál vereséget mért a magyar haderőre.


A Windischgratz vezette osztrák haderő Schwechattól visszafordult Bécs felé, s vérbe fojtotta a magára maradt forradalmat. A szabadságharc folyamán a mindig törvénytisztelő magyarok ugyanezt a végzetes hibát – hogy nem használták ki stratégiai előnyüket – még egyszer el fogják követni.

Az udvar újabb támadása

A schwechati győzelem és a bécsi forradalom elfojtása gyökeresen megváltoztatta a politikai, katonai helyzetet. Olmützben lemondatták V. Ferdinándot (ilyen még nem fordult elő a Habsburgok történetében), akinek helyébe 1848. december 2-án a 18 éves Ferenc József lépett. Az osztrák vezérkar nem tétlenkedett, azonnal véget akart vetni a magyar „rebelliónak”. 1848 december közepén egy 44.000 fős kiképzett, jól felszerelt hadsereg indult meg Pest-Buda felé, élén Windischgratz herceggel. Az új császár, de törvénytelen király semmisnek tekintette az áprilisi törvényeket. Az udvari diplomácia azt hangoztatta, hogy a törvényeket V. Ferdinánd írta alá, s nem Ferenc József.


Az erőviszonyok nem voltak egyenlőek, hiszen a 44.000 fős osztrák sereggel szemben Görgey Artúr csupán egy 25.000 főnyi, gyengén felszerelt, újonc hadsereget tudott felvonultatni. A magyarok 103 ágyújával szemben a császári hadsereg 216 korszerű ágyúval rendelkezett.

A magabiztos császári hadvezetésnek, bízva a túlerejében, nem volt kétsége a végső győzelemben. Görgey, felismerve a helyzetet, nem vállalt csatát, nem akarta embereit feláldozni. Ráadásul Perczel Mór 1848. december 30-án csatát vesztett Mórnál, aminek az lett a következménye, hogy a fővárost ki kellett üríteni. Az Országgyűlés, az Országos Honvédelmi Bizottmány és a kormányhivatalok a hideg, fagyos időben, 1849. január 1-jén megkezdték a költözést Debrecenbe, az új fővárosba. Érdekességként említsük meg, hogy Szolnokig a már működő vasúton szállították az iratokat, fontos felszereléseket. Ott társzekerekre átrakva a kormány iratait, haladtak tovább Debrecen felé.

Kossuth 1848. szeptember 15-én kezdeményezte egy parlamenti bizottmány felállítását, ami a hadsereg ügyeinek gyors, praktikus ügyintézését, a kormány nehézkesebb döntéshozatalának megkerülését tette lehetővé. Többek között Batthyánynak nem a parlament nyilvánossága előtt kellett beszámolnia a titoktartást igénylő, a hadsereg ügyeit érintő kérdésekről. Továbbá a Honvédelmi Bizottmánynak joga volt a hadsereg dolgaiban a végrehajtó hatalmat ellenőrizni, fölülbírálni. Kossuth mellett a bizottság tagjai a radikálisok közül kerültek ki, mint például Nyáry Pál, Madarász László, Pálffy János. Az Országos Honvédelmi Bizottmány felállítását szeptember 21-én jelentették be, s Kossuth már másnap az új szervezetnek a kormánnyal egyenértékű szerepére utalt egyik beszédében.

Az erdélyi hadműveletek

Kossuth jól döntött 1848 december közepén, amikor az 1830-1831. évi lengyel szabadságharc hősét, majd a francia forradalomban európai hírnevet szerzett Bem Józsefet bízta meg a nehéz helyzetben lévő erdélyi hadak vezetésével. Puchner Antal császári főparancsnok a román felkelők segítségével szinte teljesen kiszorította a magyarokat Erdély földjéről. Egyedül Háromszék maradt magyar kézen, aminek védelmét az ágyúöntő mester, Gábor Áron látta el.


Bem József már 1848 karácsonyára visszafoglalta Kolozsvárt. Ez nem csak Erdély felszabadításának kezdetét jelentette, de egy lélektani pillanat volt az egész magyarság számára, ami azt üzente, hogy nem szabad feladni a harcot. Kossuth óriási feladatot vállalt magára, amikor elhatározta, hogy az országnak önmagát kell felfegyvereznie. Megszervezte és irányította az ágyúöntéstől kezdve a honvédek egyenruhájának megvarrásáig, a hadtáp kialakításától a lőporgyártásig a műveleteket, s mindezeket többnyire maga felügyelte. Sikerült a lehetetlennek tűnő feladat, a hadiipar talpra állt.

Az első négy ágyút 1848 novemberétől Sepsiszentgyörgyön, majd a többi, közel hetvenet 1849 júniusáig Kézdivásárhelyen gyártották. A tüzérek kiképzésére iskolát is létrehoztak, amit Gábor Áron szervezett, irányított.

A váci kiáltvány

Mialatt a kormány Debrecenbe költözött, Görgey a megmentett haderővel a Duna mentén északi irányba vonult. 1849. január 5-én Vácott a hadvezér egy nyilatkozatot tett közzé. Ennek lényege az volt, hogy ragaszkodva az áprilisi törvényekhez, Görgey követelte a tisztikar becsületének helyreállítását, a szabadságharc melletti egységes kiállását. Tekintettel arra, hogy a honvéd seregeben a tisztek egy része még a császárra és királyra esküdött fel, s nem is éreztek elkötelezettséget a magyarok ügye mellett – különösen a sok osztrák származású katona –, bizonytalanok voltak. Görgey lehetőséget adott a tiszteknek arra, hogy eldöntsék, melyik oldalra akarnak állni. Aki úgy érezte, hogy inkább a császárt akarja szolgálni, az elmehetett. Aki viszont maradt, annak fel kellett esküdnie a magyar haza védelmére. Az így letisztult sereg a Felvidéken húzta ki a telet, hogy aztán 1849 tavaszán felvehesse a harcot a császári haderő ellen.


Szerző: Bánhegyi Ferenc

(Címkép: Pető István felvétele)

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24,, 25., 26., 27., 28., 29/1.,29/2., 30., 31., 32., 33., 34., 35., 36., 37., 38., 39., 40., 41., 42., 43., 44., 45., 46., 47., 48., 49., 50., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59.