„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni.

 

Mária Terézia trónra kerülése

Az előző fejezetben már szerepelt, hogy az 1711-ben trónra lépő III. Károly magyar királynak (VI. Károly néven német-római császárnak) nem született fiúutódja. A Habsburg-ház azonban nem veszíthette el a 13. század óta tartó Ausztria és társországai felett gyakorolt uralkodói hatalmát, ezért megoldást kerestek. Így találtak rá az udvari jogászok a „törvényes végzés, szentesítés”, „gyakorlati rendezés”, latinul Pragmatica Sanctió alkalmazására. Erre sok évszázaddal korábbi történelmi események kutatása után találtak is példát. Az alap az 1703-ban elfogadott (Habsburg) családi megállapodás, ami az öröklés rendjére vonatkozott. 1713-ban nem történt más, mint hogy ezt az öröklés rendjét kiterjesztették a nőágra is. Erőltetett és nyakatekert volt, de törvénybe foglalták a nőági örökösödést. Az erdélyi és a magyar rendek 1722-ben fogadták el, amit hivatalosan 1723. április 19-én hirdettek ki. (Mária Terézia Walpurna Amália Krisztina hercegnő ekkor hatéves volt.) III. Károly ebben a törvénykezésben azt mondta ki, hogy a Habsburg Birodalom feloszthatatlan. A végzést Bajorország, Franciaország és Poroszország nem fogadta el. Ez utóbbi 1740-ben egy nyolc évig tartó háborút indított Ausztria ellen, ami a gazdag Szilézia uralmáért zajlott, s ami az osztrák örökösödési háború néven vonult be a történelembe. Szilézia Poroszország tulajdonában maradt. Bécs viszont megőrizte egységét. A magyaroknak köszönhetően (1741. évi pozsonyi országgyűlésen történtek után) a Habsburg Birodalomban egy viszonylag békés építőmunka kezdődött el.

Mária Terézia a Habsburg Birodalom egyetlen női uralkodója volt. Férje, Lotharingiai Ferenc (1708-1765) császár által pedig a Habsburg-Lotharingiai-ház megalapítójaként is bevonult a történelem lapjaira. A francia származású Lotharingiai Ferencet – akinek családja a Bourbonokkal történő összetűzése következtében – az ősellenségnek számító Habsburgok udvarába, Bécsbe menekült. Itt idővel bizalmas kapcsolatba került az ifjú hercegnővel, Mária Teréziával. A két fiatal között szerelem szövődött, amit 1736-ban házassággal pecsételtek meg. Szerelmi házasság volt, ami ritkán fordult elő a Habsburgok történetében.

A magyar nemesség az 1741. évi országgyűlésen szorult helyzetében segítette meg a királynőt, amikor életüket és vérüket ajánlották fel a birodalom megmentése érdekében. Ott hangzott el, hogy: „Vitam et sanguinem pro rege nostro!” (Életünket és vérünket királyunkért!)

Mária Terézia uralkodásának megszilárdulása

Az ifjú hercegnő tizennégy éves korától részt vehetett a birodalmi tanács ülésein, de apja, III. Károly ekkor még nem gondolta, hogy lánya lesz az utódja. Reménykedett, hogy fia is fog még születni. Nem készítették fel az uralkodásra, de a természettudományok, a zenei, történelmi és irodalmi nevelés, a nyelvek ismerete területén alaposan felkészült. A császárnő 1740-ben súlyos helyzetet örökölt apjától, hiszen trónra lépésekor szembetalálkozott II. (Nagy) Frigyes (1740-1786) porosz királlyal, aki hadüzenet nélkül támadt rá a Habsburg Birodalomra. Nem volt szerencséje az uralkodónőnek, mert a vele egy évben trónra lépő Frigyes, a kiváló stratéga, a művelt, széles látókörű politikus, ambiciózus uralkodó teremtette meg azt a Poroszországot, ami aztán a német katonai erő, egy új európai nagyhatalom alapjául szolgált. A már említett örökösödési háborúban Szilézia mellett Bécs elveszítette a Balkán egy jelentős részét is. Mária Terézia tudta, hogy hatalmát, trónját csak a magyarok segítségével tudja megtartani. Így került sor az emlékezetes 1741. évi pozsonyi országgyűlésre. A királynő a magyar nemesek hűségéért cserében hatályon kívül helyezte III. Károly magyarellenes intézkedéseinek egy részét. Külön ügyelve a magyar nemesség érzékeny pontjára, az adómentességre, a földbirtokok adományozására, továbbá a magyarországi hadsereg magyar nyelvű vezényletére, illetve ősi jelképeik tiszteletére.

A császárnő négy évtizedes uralkodásának közel felét a háborúk töltötték ki, ami kimerítette a birodalom gazdasági erejét. A legtöbb hadi vállalkozást, sokszor kényszerből a poroszok ellen indította, amik közül kiemelkedik az 1756-1763 között zajló hétéves háború. Ennek egyik jeles epizódja volt a Hadik András vezette magyar huszárezred vállalkozása 1757 őszén. Hadik 4300 huszár és gyalogos katonája élén betört Berlinbe. „Berlin megsarcolása” Nagy Frigyes hosszú katonai pályafutásának legmegalázóbb eseménye volt, ami Európa-szerte nagy visszhangot váltott ki.

(A 2023-ban bemutatott, jelentős költséggel készült Hadik című magyar film nagyon élethűen mutatja be a Mária Terézia által jóváhagyott magyar
huszárbravúrt. Az alkotásról sokunknak az jut eszébe, hogy ebből a pénzből, annak ellenére, hogy a film a magyar huszárságnak is méltó emléket állít, Mária Terézia pozitív szerepére helyezi a hangsúlyt. Ebből a pénzből a több tucatnyi, a film nyelvén eddig feldolgozatlan magyar történelmi esemény közül lehetett volna válogatni, nem pedig éppen Mária Terézia korát bemutatni.)

Azt azonban a két kiemelt háborús esemény kapcsán láthattuk, hogy a Habsburg Birodalom talán legjelentősebb uralkodójának dicsőségét, hatalmát a
magyaroknak köszönhette. Hogy aztán Magyarország cserében mit kapott a „jóságos császárnőtől”, azt is megemlítjük az alábbiakban.

„Etetni kell a juhot, ha nyírni, fejni akarjuk”

Eredetileg így szól Mária Terézia – talán soha el nem hangzott –, mégis sokszor idézett mondása, amivel arra utasította az Udvar gazdasági és politikai gépezetét, hogy ne csak a sanyargatással, erőszakkal, hanem néha engedményekkel bírják munkára, szolgálatra a magyarokat. Az uralkodónő volt az, aki nem csak felismerte, hogy mi adja az erőt, a hitet a magyaroknak, de éppen ebből a felismerésből adódóan tett is számos hatékony lépést a magyarok megtörésére. A 18. században még nem volt vitatéma a magyarok szkíta származása, a hunokkal, avarokkal való rokonsága. Ezt nem csak Magyarországon, hanem a tőlünk nyugatra fekvő országokban élők, különösen az uralkodó rétegek is jól tudták. Ismert tétel, amit már jóval korábban, az ókorban és a világ más területein is gyakoroltak, hogy „Vedd el a nép történelmét, s akkor azt lehet tenni azzal a néppel, amit akarsz!” Mária Terézia ezt a stratégiát aztán hatékonyan alkalmazta a magyarok ellen.


Mária Terézia folytatta apja, III. Károly egységesítő politikáját, aminek gyakorlatilag egyetlen akadálya volt, a magyarok ellenállása. A mindig hajlékony csehekkel, akik „osztrákobbak voltak az osztrákoknál”, nem volt gond. A 17. század eleji fehérhegyi csatát (1618-1620) nem számítva, amikor a cseh rendek ellenállást fejtettek ki a Habsburg-dinasztia ellen, soha máskor nem szegültek szembe Béccsel. Aztán ebben a kis háborúban is megsemmisítő vereséget szenvedtek. Igaz, kirobbantották a harminc éves háborút, de annak terheit már egész Európa nyögte. A csehek utolsó nemzeti hőse Husz János volt a 15. század elején. Az 1414-ben Konstanzban máglyahalált halt Husz János követői kirobbantották az évtizedekig tartó huszita háborút, aminek terheit aztán fél Európa nyögte. A csehek még egyszer aktivizálták magukat a 20. században, amikor Benes és Masaryk cseh politikusok hathatós nyugati – francia és angolszász – segítséggel szétverték az Osztrák-Magyar Monarchiát és jelentős szerepet vállaltak abban, hogy létrejöjjön a trianoni békediktátum. (A rájuk jellemző módon „megköszönték” Bécsnek a több évszázados védelmet.) A birodalom többi tagállama: Szilézia, a Lajtán túli területek, Horvátország, Szlavónia, az Adria tengerparti Katonai Határőrvidék, Bánát és a többi kisebb-nagyobb birodalomrész
úgy idomult Bécshez, ahogy azt éppen a Habsburgok érdekei megkívánták. Mária Terézia négy évtizedes uralkodása alatt számos rendeletet hozott. Közülük egyik legnevezetesebb az 1754-ben kiadott kettős vámrendelet. Lényege az volt, hogy a magyar mezőgazdasági termékekre magas kiviteli vámot vetettek ki, ami azonban az osztrák és a cseh területekre nem vonatkozott. A másik oldalról pedig az osztrák és cseh ipari cikkek alacsony áron kerültek a birodalom belső országaiba, többek között Magyarországra. (A porosz, vagy a francia ipari termékek után már magas vámot kellett fizetni.)
Érdemes megjegyezni, hogy Mária Terézia folytatta azt, amit apja elkezdett. Ám a német-római császári koronát nem örökölhette női mivolta miatt. Így névlegesen férje, I. Ferenc lett a császár, a tényleges irányítást azonban a Habsburg császárnő nem engedte ki a kezéből.

Mária Terézia nagyon jól értett ahhoz, hogy a magyar nemesség történelmi hitét, őseibe vetett tiszteletét egy-egy gesztussal ébren tartsa. Ilyen volt a Szent István Rend beiktatása, illetve a Szent Jobb hazahozatala Raguzából. Ez utóbbit évekig tartó tárgyalások előzték meg, aminek eredményeként a Raguzai Köztársaság hajlandó volt kiadni a Szent Jobbot Magyarországnak. Igaz, közben 1764 januárjában sor került a székelyeket megtizedelő madéfalvi vérengzésre, illetve Adam Kollar magyargyűlölő tót származású írástudó bécsi főlevéltárossá történő kinevezésére. Sor került 1765-ben Erdély nagyfejedelemséggé való kinevezésére, amivel Magyarország több évszázados szerves részét Bécs fennhatósága alá helyezték.

A törvénykezések, rendeletek között meg kell még említeni az ország, sőt az egész birodalom területének, földjeinek felmérését. A nagy munka 1764-ben kezdődött el, ami aztán huszonegy éven át tartott, s II. József idején, 1785-ben fejeződött be. A földek felmérése kettős célt szolgált. Egyrészt a birtokviszonyok számbavételét, másrészt a hadsereg felvonulásának, hadi vállalkozásainak megtervezését.

Mind erre, mind az adóbevételek növelésére, ugyanakkor a jobbágyok terheinek hasonló szinten tartására a birodalom országain belül 1767-ben bevezették az egységes urbáriumot. Az úrbéri rendelet nem csökkentette a kincstár felé fizetendő adó mértékét. Annyiban azonban mégis csökkentette a jobbágyok terheit, hogy a földesúr nem követelhette a „szokásjogon” alapuló nagyobb adóterhet. Az egész telekkel rendelkező jobbágy ezt követően csak évi 52 nap (heti egy nap) igás, illetve 104 nap gyalog (kézi) robotra volt kötelezhető. A telkes jobbágy ezeken túl még évi 1 forint füstadót is fizetett, s a kilenced, továbbá a tized mértékét is szabályozták. A rendelet egyik kidolgozója a magyar főúr, Festetics Pál, Mária Terézia bizalmas embere volt.

Kevésbé volt népszerű a porció és a forspont rendeletbe iktatása. A porció hadgyakorlat, illetve háború esetén a hadsereg vonulásának útjába eső falvakat érintette. A katonákat el kellett szállásolni és élelemmel ellátni. Ez gyakorlatilag falvak százainak jobbágyságának életét nehezítette meg, sőt tette tönkre a Habsburg uralom idején. A forspont pedig azt jelentette, hogy a jobbágynak a saját szekerén, a saját igavonó állataival el kellett szállítani a katonákat a megadott helyre. Ez is jelentős terhet jelentett számukra. Az osztrák hadigépezetről tudni kell, hogy háború esetén korábban zsoldoshadsereget toboroztak. Ezt azonban lassan felváltotta a laktanyákban elhelyezett állandó hadsereg kialakítása. A császárnő 1745-ben megalapította a Terezianumot, ami a nemes ifjak részére a középfokú akadémiai képzést tette lehetővé. Nem tévesztendő össze a tizenöt évvel (1760-ban) később létre hívott magyar nemesi testőrséggel, amelybe csak bizonyos fizikai és szellemi adottságokkal megáldott magyar fiúk kerülhettek be.
Az 1848-ig működő testőrség tagjai között megemlítendő Bessenyei György, Gvadányi József, Dugonics András, Orczy Lőrinc, Pálóczi Horváth Ádám, a testőrírók, akik lerakták a modern magyar irodalom alapjait.

A királynő tanügyi, kulturális és egészségügyi reformja

A magyar tanügy és kultúra gyökeres átalakítására 1777-ben került sor, amikor napvilágot látott a Ratio Educationis, magyarul az Oktatás Rendszere című rendelet. Ezt megelőzően 1770 őszén jelent meg a Helytartótanács által kiadott általános egészségügyi szabályzat, a Regulamentum Sanitatis. Ez kimondta, hogy minden megye és város diplomás orvost, minden járás legalább egy bábaasszonyt (képzett szülésznőt) köteles alkalmazni. A magára maradt gyermekek befogadására pedig árvaházakat állítottak fel. Ezekben kötelezővé tették a tanulást, s az árvaházból kikerülve az ifjúnak legalább egy szakmát ismernie, gyakorolnia kellett. A magatehetetlen szegény embereket pedig a szegényházakban helyezték el.


A Racio Educationis a magyar oktatás rendszerében az első olyan szabályozás volt, amiben már a felvilágosodás szelleme is szerepet kapott. A tantervben a vallásos elemek mellett a tudományos ismeretek is megjelentek. Ez utóbbiak elsősorban a mezőgazdasági és más természettudományos tárgyakat öleltek fel, amelyek kitüntetett célja a birodalom gazdasági életének erősítése volt. A rendeletben megfogalmazódott, hogy minden 7-13 éves gyermek köteles iskolába járni. Igaz, ez csak óhaj maradt, a gyakorlatban csak részben valósult meg. Elrendelték azt is, hogy a birodalom minden országában azonos tartalmú tankönyvekből tanuljanak a gyerekek, ami különösen a magyar tanulóifjúságot érintette hátrányosan. (Ezt a magyar történelem átírásával kapcsolatban még érintjük.)

A nagyszombati egyetemet – a török uralom megszűnte után – Mária Terézia 1769 nyarán királyi egyetemmé nyilvánította, majd 1777-ben a működését Nagyszombatról Budára helyezték át. Az egyetemet érintő intézkedések egyben azt is jelentették, hogy az intézményt állami irányítás alá vették. Ezt Bécs azért is megtehette, mert a jezsuita rendet 1773-ban feloszlatták. (Az orvosképzés, továbbá a teológiai, jogi tantárgyak mellett a mezőgazdasági, a természettudományos fakultások is megjelentek. Csillagvizsgálót, könyvtárat hoztak létre, s mindez a barokk stílus jegyeit is magán hordozta.) Meg kell jegyezni, hogy 1770 áprilisában a selmecbányai bányatisztképző iskolát akadémiai rangra emelték, ami a soproni egyetem elődjének tekinthető.

Mária Terézia rendeletei között említsük meg azt, ami 1779. április 23-án kelt. Ez arról szólt, hogy a királynő Fiume városát „különálló területként”
Magyarországhoz csatolta. (A város neve 1947-től Rijeka.)

A magyar történelem átírása, meghamisítása

Az előzőekben már említettük Mária Terézia Magyarországgal kapcsolatos sokrétű tevékenységét. Ezek között számos olyan szellemi, tárgyi és különösen építészeti emlék sorakoztatható fel, ami a fejlesztő, a jószándékú királynő alakját mutatja. Azt azonban szögezzük le, hogy 1765-től élete végéig a felvilágosult abszolutista uralkodói módszerekkel irányította a birodalmat, benne Magyarországot. Ebben az időszakban Mária Terézia még országgyűlést sem hívott össze, ami már utal a jóságos császárnő kétarcúságára. (Fia, az őt követő „kalapos király” aztán már nem is leplezte nyílt ellenszenvét, a magyarok iránti gyűlöletét. Erről az uralkodói korszakról a következő részben lesz bővebben szó.)

A 18. század második felében tucatszámra épültek a római katolikus templomok, s az érintett városok, falvak népe a mai napig tisztelettel emlékezik meg az alapító Mária Teréziára. Példaként említsük meg a barokk templomok sorából a budafoki Szent Lipót plébániatemplomot, amit 1755 őszén a veszprémi püspök, Padányi Bíró Márton szentelt fel. A budafoki templomot a Promontórium védőszentjeinek, Szent Sebestyén és Szent Vendel tiszteletére is felszentelték. A vörös márvány oltárt és a Szent Lipótot ábrázoló oltárképet Mária Terézia adományozta a budafoki templomnak. A királynő kultuszát Budafok (Promontórium) alapítója, a győztes hadvezér, Savoyai Jenő alapozta meg.

A templomépítések mellett az udvari gépezet azonban kínosan ügyelt arra, hogy Magyarországon nyomda ellenőrizetlenül sehol ne működhessen. Így a nemzeti büszkeségükre mindig érzékeny nemesek nem tudtak érdemi választ adni azokra az igaztalan vádakra, rágalmakra, amit Bécs hazánkra szórt a Rákóczi szabadságharc leverése után. Ezekben az években kezdődött el a magyar történelem gátlástalan méretű meghamisítása. Az Udvar egy szlovák származású írástudót, Adam Kollárt nevezte ki a bécsi főlevéltár élére. Kollár mindent elkövetett – sajnos sikerrel –, hogy eltüntesse a magyar őstörténelem, a középkor, a magyar történelem kultúrájáról, igaz történetéről szóló iratokat. Helyettük hamis „dokumentumok” kerültek be a könyvtárak, levéltárak polcaira. Azaz módszeresen hamisította a magyar történelmet. Kollár addig merészkedett, hogy elsüllyesztette a hun-avar-magyar őstörténet folyamatosságáról, a hon visszafoglalásáról, a középkori Magyarország gazdasági életéről, kultúrájáról, igaz történelméről szóló dokumentumokat. Ami megjelent, az viszont hemzsegett a valótlan állításoktól. A Kollar-féle történelemkönyveket használó nemzedékek arról értesülhettek, hogy a Kárpát-medencében élő dolgos, hasznos munkát végző szláv és német lakosságot a kis létszámú magyar nemesség elnyomja, kirabolja, vég nélkül adóztatja. Kollar ezekben az években erősíti meg a pánszláv elméletet, s célja elérése érdekében még a románokat is a szlávok közé sorolja.

A magyarokat barbár csordáknak írja le, akiket az európai kultúrnépek előbb-utóbb ki fognak vetni maguk közül. Ekkor tudatosítják Európa-szerte, hogy a magyar egy idegen nép, ami soha nem fog tudni beilleszkedni a latin, germán, szláv népek közé. Az udvari hivatalnokok és a titkosrendőrök szabad utat engedtek Kollarnak és követőinek, míg a magyarok ellenérveit, írásban megjelenő válaszaikat betiltották. A nyomdagépek szigorú állami ellenőrzés alatt álltak. Kollar egyik röpirata azonban annyira felkorbácsolta a magyar nemesség érzelmeit, hogy az 1764. évi országgyűlésen a heves tiltakozásuk eredményeként Kollart leváltották tisztségéből. Mária Terézia kétszínűségére jellemző, hogy a magyargyűlölő Kollar szolgálatait titokban továbbra is igénybe vették. Ennek ékes bizonyítéka, hogy József trónörököst, a későbbi kalapos királyt is Kollar szellemisége hatotta át. A szlavista levéltáros tanításán nevelkedett Johann Gottfried Herder (1744-1803) német tudós, aki hírhedt jóslatával vált ismertté a magyarok körében.

A magyar nyelv és az ebből kibontakozó történelem meghamisításának előfutára a Tordason született, nemesi származású jezsuita szerzetes, Sajnovics János (1733-1785) volt. Sajnovics számos tudományt művelt, de eredetileg nem volt nyelvész. Részt vett azonban abban a Hell Miksa csillagász, természettudós által vezetett expedícióban, melynek tagjai 1769-ben Észak-Norvégia vidékén végeztek elsősorban természettudományos kutatásokat. A Mária Terézia megbízásából és támogatásával dolgozó kutatócsoport felfigyelt a Lappföldön a finnugor és a magyar nyelv feltételezett rokonságára. A „felfedezés” akár a feledés homályába is merülhetett volna. Az udvari politika jó érzékkel meglátta benne, hogy a magyar lovas-íjász őstörténetet, a hun-magyar rokonságot felcseréljék a „halzsír szagú” atyafiságra. A nyelvrokonság akár igaz, akár nem, a lényeg az volt, hogy megtörjék a magyarok történelmi tudatának évezredes hitét. Sikerült.

Napjaink Habsburgjai, a nem nemzetben gondolkodó 21. századi honfitársaink ma is mindent másként látnak, értékelnek, mint a nemzetben gondolkodók. Az egyébként jóindulatú Herder Sturm und Drang című művében a magyarokra vonatkozó, csupán példaként leírt mondatát másként magyarázzák, mint tette azt korábban Kazinczy, Kölcsey és köre. A mondat így szól: „a más népek – szlávok, németek, románok – közé ékelt kis számú magyaroknak századok múltán talán majd anyanyelvét sem lehet már felfedezni.” A jeles német tudós azonban nem tudta azt, hogy éppen akkor, 1791-ben, amikor leírta jóslatát, egy Csokonai Vitéz Mihály nevű költő kiadta A magyar nyelv éledezése című esszéjét. Azt sem tudhatta, hogy Kazinczy Ferenc ekkor kezdte meg a Kúria építését Bányácskán (Széphalom), ami aztán a magyar szellemi élet egyik központja lesz. Azt sem tudhatta, hogy ebben az évben születik meg Katona József, nemzeti tragédiánk, a Bánk bán szerzője. Azt pedig végképp nem tudhatta a nagy német tudós, hogy
Bécsben, a Hofburg szomszédságában 1791. szeptember 21-én látja meg a napvilágot Gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar. Nem tudhatta azt sem, hogy a következő évtizedekben olyan író- és költőóriások gazdagítják a magyar nyelvi, szellemi életet, mint Vörösmarty Mihály, Jókai Mór, Tompa Mihály, Arany János, Petőfi Sándor. Az pedig álmában sem merült fel, hogy a magyar történelem legnagyobb alakjai, mint Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós, Batthyány Lajos, a matematikus Bolyaiak is ennek a kornak a szülöttjei, a társadalmunk építésének meghatározó alakjai lesznek. A herderi jóslat végeredményben nemzetünk javára szolgált, mert mint oly sokszor történelmünk során, ha sérelem érte a magyar néplelket, az ellenállást, a jó értelemben vett „magyar virtust” váltotta ki.

A 18. század végén, a 19. század elején felnövekedő nemzedékek már csak torz információkkal rendelkeztek elődeik küzdelmes életéről, a rendek harcáról, politikájáról. A 17. század közepén induló politikai röpiratozás, melynek csúcsát Zrínyi Miklós írásai jelentették, a szatmári békekötés után teljesen elsorvadtak. II. József (1780-1790) az új király 1781-ben kiadott sajtórendelete újabb támadássorozatot indított Magyarország ellen. A pesti egyetemre többek között olyan professzorokat helyeztek, mint például Hoffmann Lipót, aki a magyart „Ázsia odúiból kibújt fajnak” tartotta. Már a „jóságos császárnő” idején is elterjedt, elterjesztették azt a nézetet, hogy a magyar nemest a dohánybűz, az iszákosság, a gubancos haj, a lustaság, a cifra ruha, a tudatlanság és a vadság jellemzi. (Mintha csak az 1990-es „rendszerváltás” magyarságot leíró felsőbbrendűek szólamát hallanánk, ami szerint népünket csupán a bő gatya és a barackpálinka alapján lehet felismerni.) Gróf Széchényi Ferenc, aki pedig Bécs híve volt, írta le, hogy: „Az uralkodóház alá tartozó nemzetek közül egyedül a magyart lehet büntetlenül gyalázni”.

A kor, amelyben Mária Terézia is élt, az európai történelem nagy változásának időszaka. Még éltek a középkor és az újkor konzervatív szokásai, a világnézetet a keresztény-keresztyén vallás határozta meg, de már jelentkeztek a „felvilágosodás” eszmei áramlatai. Ez lehetett volna akár jó is, hozhatta volna a már megcsontosodott eszméknek olyan változását, ami a népek javát szolgáló szép új világot teremti meg, de nem az lett. A harácsoló, rabló, egész kontinenseket vérbe borító és ebből mérhetetlenül meggazdagodó tengeri hatalmak elvesztették az iránytűt. Az angolok, illetve az angolszász hatalmak a világuralomra törekedtek. A franciák és a németalföldi népek pedig a kereszténységet támadták meg, amire a világ legszebb építészeti csodái, a páratlan művészet, a tudomány és a technika máig nélkülözhetetlen alkotásai épültek fel. Egyes európai népek vezetői mintha
megtagadnák önazonosságukat, elődeik építő munkáját, tevékenységük az önrombolásra épül. A sokszor érthetetlennek tűnő jelenség gyökerei azonban a tárgyalt kor, a 18-19. század fordulójára vezethetők vissza.

Szerző: Bánhegyi Ferenc történész

(Címkép: Képernyőkép a Mária Terézia filmsorozatból)

Az eddig megjelent részek itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24,, 25., 26., 27., 28., 29/1.,29/2., 30., 31., 32., 33., 34., 35., 36., 37., 38., 39., 40., 41., 42., 43., 44., 45., 46., 47., 48., 49., 50., 51., 52., 53., 54.