„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!” 

Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni.

Magyar Királyság, vagy királyi Magyarország?

Nem feladatom eldönteni azt, hogy melyik megnevezés a helyes, inkább csak jelezni tudom, hogy mi a különbség a két országnév között. A történészek, a tankönyvek, az előadók, a szakirodalom hol az egyik, hol a másik névvel tárgyalja a három részre szakadt Magyarország északi, keleti, valamint a Dunántúl nyugati részén elterülő, félkaréj alakú országrészt. A Magyar Királyság a jogfolytonosságot jelenti, hiszen Szent István óta ez volt a Kárpát-medencében elterülő országunk neve. Aki azonban ezt az országnevet használja, az egyben elismeri Bécs, illetve a Habsburgok fennhatóságát. Annyiban logikus a dolog, hogy a török Hódoltság nem lehetett a több mint fél évezredes Magyarország örököse. Az Erdélyi Fejedelemség – jóllehet a magyar kultúra megőrzésében, továbbá a magyar honvédelemben oroszlánrésze volt Erdély földjének –, vezetőinek és népességének döntően protestáns hitvallása, kényszerű törökbarátsága okán nem viselhette a Magyar Királyság nevet. Bár a fejedelemség első uralkodója (II. János) Szapolyai János fia még magyar király, ám János Zsigmond néven már Erdély első fejedelme volt.

A jogfolytonosság többek mellett két alapvető dolog miatt is megkérdőjelezendő. Egyrészt a terület nagysága miatt. Hiszen az – mint már említettük – csupán a Dunántúl nyugati részét, a Felvidéket és a keleti végeket ölelte magába. Másrészt egy olyan idegen király ült a trónon, aki Bécsből irányította az országot. A mai szakirodalom nagy része a Magyar Királyság nevet használja. Aki a királyi Magyarország nevet részesíti előnyben, az csak megszorításokkal ismeri el a jogfolytonosságot. Ez éppen a terület megcsonkítása, az idegen uralom, továbbá Bécs központosító törekvései miatt érthető. Megjegyzendő, hogy a magyar rendek önállóságra törekvő politikája számos dologban Bécs-ellenes volt, ami a következő évszázadokban szabadságharcok sorához vezetett. (Magam érzelmi, s a történelem folytonosságát, logikáját követve inkább a királyi Magyarország fogalmát vallom.
Kifejezve ezzel, hogy Bécs az elmúlt fél évezred alatt felmérhetetlen kárt okozott Magyarországnak.)

A várháborúk hősei

A Mohács utáni évtizedek a magyar történelem tragikus időszakát eredményezték. Mohács katasztrófája, a török hódítás népirtó, mindent pusztító sötét évei (lásd a 35. részt) életre keltették a magyar ellenállást. Bécs a saját érdekeit szem előtt tartva támogatta a végvárak rendszerének felújítását, illetve újak építését. Részben a volt lovagvárakat építették át. Úgy, hogy azok alkalmasak legyenek az ágyúk növekvő tűzerejének semlegesítésére, illetve a falakat létrán ostromló ellenség tűz alá vételére. A füles bástyás vártípusok zömét olasz építőmesterek tervezték, ezért olasz bástyának is nevezik.

Szulejmán a Mohácsot követő harmadik évben, 1529 tavaszán már Bécs ellen indította meg hadait. A császárváros első ostroma sikertelen volt. Ám 1529 őszén a Budát ostromló császári csapatok ellen az akkor éppen a törökkel szövetséges Szapolyai János, illetve a királyi tanácsosa Lodovico Gritti (lásd a 37. részt) megvédték a magyar fővárost. Az egy évig tartó ostrom sikertelen volt, az osztrák csapatok 1530 végén elvonultak Buda alól. A török harmadik nagy támadása 1532 tavaszán indult meg Magyarország, illetve Kőszeg ellen, de a végső cél ezúttal is Bécs elfoglalása volt. Ezzel egy időben került sor Esztergom ostromára is. Végeredményben mind a két török hadjárat kudarcba fulladt. Az oszmán csapatok egyedül Komáromnál, a dunai átkelés során értek el sikert. Az 1532. évi hadjárat legemlékezetesebb ostromára Kőszegnél került sor. A mindössze 700 fős védősereget Jurisics Miklós várkapitány irányította. Az ádáz támadások során a védők fele elesett, a várat rommá lőtték, de a török nem tudta elfoglalni Kőszeget. Ráadásul Szulejmán kifutott az időből, hiszen sem ereje, sem ostromideje nem maradt arra, hogy a csapadékos őszi időszak beállta előtt sikeresen ostromolja Bécset. Furcsa alkut kötöttek, aminek eredményeként a török kitűzhette ugyan a lófarkas zászlót, de nem vonulhattak be a várba. Az első, elhúzódó várháborút a török támadások sora követte. A 16-17. századi magyar történelem a nemzet hőseinek heroikus harcát, az ország védelmének és a három országrész újraegyesítése vágyának időszakát eredményezte. A két nagyhatalom közé szorult magyar nemzet válságos évszázadot élt át.

Buda elfoglalása

A várostromok és a harcmezőn történő összecsapások mellett a török Buda elfoglalásának ármányos módját választotta. (Lásd 37. rész!) A janicsárok
cselvetésre felkészülve, barátságot színlelve beszivárogtak Buda várába. A szultán a mai Óbuda területén táborozott, miközben fogadta a magyar főurakat. A küldöttséget Szapolyai János király özvegye, Jagelló Izabella – karján az újszülött Szapolyai János Zsigmonddal – vezette. A várba ostrom nélkül bejutott török katonák adott jelre lefegyverezték a gyanútlan őrséget és napra pontosan tizenöt évvel a mohácsi csata után – 1541. augusztus 29-én – kitűzték a vár fokára a győzelmet jelentő lófarkas zászlót. Elgondolkodtató, hogy – Szigetvárhoz hasonlóan, ahol a magyarságot irtó Nagy Szulejmánnak dicsőségét hirdeti egy emlékpark – a török sereggel érkező harcos muszlim szerzetes Budán elhelyezkedő Gül Baba türbéje (sírja) a kegyelet kitüntetett emlékhelye.

Buda elfoglalása után a török újult erővel támadta országunkat. 1543-ban Pécs, Siklós, Esztergom, Fehérvár és Tata került az oszmánok kezére.

Az összehangolt várháborúk

Az ország közepén – a Balatontól Erdély nyugati határáig – berendezkedő Oszmán Birodalom hadserege módszeresen gyilkolta a magyarságot. Falvak,
városok százai váltak pusztasággá, terméketlen földdé. Nagy Szulejmán azonban ezzel nem elégedett meg. Birodalma határait nyugati és északi irányába – a Magyar Királyság területére – is ki akarta terjeszteni. Ennek a szultáni akaratnak lett ékes bizonysága az 1552. évi összehangolt hadjárat. A hadjárat első jelentős áldozata a korszerűtlen, de fontos stratégiai szerepet betöltő Temesvár lett. Az erődöt Losonczy István várkapitány mintegy 2000 emberrel védte a hússzoros túlerő ellen. A kapitány és a zsoldosok megfogadták, hogy életük árán is megvédik Temesvárt, ami aztán a nagy melegben a kiszáradt vizesárok miatt rövid idő elteltével csak ígéret maradt. A zsoldosok Losonczyt cserben hagyták, a császári felmentő sereg pedig nem érkezett meg. A város lakói kényszerítették a várkapitányt Temesvár feladására a szabad elvonulás fejében. Tudniuk kellett volna, hogy a törökben nem lehet megbízni. A fegyvertelenül elvonuló magyarokat a törökök mind egy szálig felkoncolták. Az oszmán hadat diadalittasan vezető Ahmed pasa folytatta útját észak felé. A térség jelentőségét mutatja, hogy a Budai Vilajet mellett a Temesvári Vilajet lett a Porta egyik kiemelt központja.

Ezzel egy időben, 1552 nyarán Ali, budai pasa elfoglalta Veszprém, Drégely, Ság, Gyarmat, Szécsény és Hollókő várát. Az 1552. évi hadjárat egyik ismert, s a magyar honvédelemnek dicső napjait felidéző eseménye volt Drégely ostroma. A kis nógrádi kővárat Szondi György várkapitány védte mindössze 150 emberével. Ali pasa már a földig rombolta ágyúival a falakat, de a védők nem adták meg magukat. A pasa felajánlotta a szabad elvonulást. A várvédők inkább elestek egy szálig – nem zsoldosok voltak – Szondi is köztük volt, de nem adták fel a várat.

A Temesvárt elfoglaló Ahmed pasa serege bevette Karánsebes, Lippa és Arad várát is. A két pasa eredeti terve az volt, hogy Szolnok váránál találkoznak. A Tisza-parti erődöt védő zsoldosok azonban már az ostrom előtt elszöktek a palánkvárból. Az ágyútűznek és a túlerőnek ellenállni nem tudó, kis számú védősereg nagy része elesett. Szolnok is török kézre került. A győztesen vonuló két sereg vezére új helyszínt jelölt ki, ahol a végső győzelem már nem volt kétséges számukra. Sikereikre a koronát Eger elfoglalásával szerették volna feltenni.

Eger hősei

A győzelmi mámorban úszó, mintegy 70 000 fős egyesült török sereg a Felvidék kapujánál vonult fel, hogy elfoglalja Ali budai pasa által csak juhakolnak nevezett várat. Eger várát 2000 katonája élén Dobó István főkapitány védte, aki az udvartól nem kapott támogatást. Ezért saját költségén fogott hozzá a vár felújításához. A falak megerősítése még be sem fejeződött, amikor Ali pasa tüzérei már elkezdték a vár ostromát. A török azonban nem számított Dobó István zseniálisan megszervezett védekező taktikájára. Továbbá nem számítottak helyettese, az ezermester Bornemissza Gergely leleményességére. A pécsi kovácsmester fia ördöngös tűzszerszámokat szerkesztett, amelyek sok kárt tettek a támadók soraiban és felszerelésükben.

Arra pedig végképp nem számított a török, hogy a vár fokán megjelennek majd a nők is, akik hozzájárultak a győzelemhez. Ötheti ostrom után a török sereg csúfos vereséget szenvedett. Eger védői mai napig példaképei fiatalnak és idősnek. Hiszen elszántságukkal, hősiességükkel, kiváló hadvezetéssel, honvédő lelkülettel bebizonyították, hogy a túlerő is legyőzhető. (Ne feledjük el azonban azt sem, ami évszázadokon át oly sokszor megtörtént. Például a közel száz évvel /1456-ban/ Eger ostromát megelőző nándorfehérvári diadal esetében, Magyarország ismét egyedül maradt. Sokszor meg fog ez még történni, mint ahogy történik ma is!)

Magyar-török Barátság Emlékpark

Hogy kerül a csizma az asztalra? Úgy, hogy 1994-ben, Szigetvár határában a város önkormányzata 1 forintért 99 évre bérbe adta a területet a török államnak. Ezt meg lehet magyarázni a turizmus fejlesztésének vágyával, a két államnak az utóbbi évtizedekben jó barátságot ápoló politikájával, az egymás emlékhelyeit méltó módon ápoló kölcsönös kegyeleti tevékenységgel. (Például törökországi Rákóczi és Kossuth házak rendben tartása.)

Tudni kell, hogy Szulejmán szultán volt az ezeregyszáz éves történelmünk egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb kártevője. Nevéhez fűződik Nándorfehérvár elfoglalása 1521-ben, a mohácsi tragédia 1526-ban, Kőszeg és a végvárak folyamatos ostroma, majd 1541-ben Buda elfoglalása. Nevéhez kötődik az ország három részre szakadása, városok, várak tucatjait, falvak százait tette a földdel egyenlővé. Egész vármegyék lakatlanná tétele is Szulejmán nevéhez fűződik. Az Oszmán Birodalom legtekintélyesebb uralkodója életének közel öt évtizedében Magyarország elfoglalását, tönkretételét tekintette kitüntetett feladatának. Mint ahogy pályafutása Magyarországon kezdődött, életét is magyar földön fejezte be. Éppen Szigetvár 1566-ban történt ostromakor. A szultán kegyetlenségére jellemző, hogy minden győztes csata után a levágott, több ezer magyar vitéz fejéből piramisokat emeltetett, középen pedig a várkapitány fejét tűzték ki egy magas karóra.

A magyarokat, a keresztényeket mélyen megvető Szulejmán egyaránt nagy élvezettel gyilkolta a férfiakat, nőket, gyerekeket. Módszerei közé tartozott a
félelemkeltés, a „gyaur kutyák” állandó zaklatása. Tízezreket öltek meg, százezreket hurcoltak rabságba. Egy részüket mint kiváló mesterembereket
dolgoztatták, más részüket eladták, a módosabb foglyaikat pedig váltságdíj fejében visszaadták családjuknak. A végeken álló városokat, falvakat, várakat Bécs magára hagyta. Az itt élők vagy tudtak újjászerveződni, vagy a vázolt sorsra jutottak.

Történészek ma is vitatkoznak azon, hogy a török pusztításnak köze van-e a Trianonhoz vezető tragédiához. (Jómagam határozottan állítom, ha négy
évszázad távolából is, de a török uralom Trianon egyik kiemelt oka volt.)

A királyság belső területein biztonságosabb volt az élet, mint az előzőekben tárgyalt végvári vonal mentén, ahol az állandó harc határozta meg az ott élők mindennapi életét. Azt azonban tudni kell, hogy a birodalom keleti határait védő várak katonaságát zömmel magyarok tették ki. A császári – királyi – segítség szinte minden esetben későn, vagy soha nem érkezett meg.

A nyugati országrész nemességének zöme – jól felfogott érdekei mentén – Ferdinándot tekintette hivatalos királyának. A magyarok országát Bécsből
irányították, a kinevezett főváros azonban Pozsony lett. (Esztergom, Fehérvár, Visegrád és Buda után a Bécs közelében fekvő, könnyen ellenőrizhető Duna parti város lett négy évszázadon keresztül az ország fővárosa.) Az országgyűléseket a magyar nemesség a nádor vezetésével Pozsonyban tartotta. Bécs és Pozsony a török veszély elhárítása érdekében egymásra voltak utalva. Közös érdekeik ellenére mégis folyamatos hadakozásban álltak egymással. A tét a hatalom, illetve a családi vagyonok megvédése, növelése volt. A magyar nemesség elérte, hogy továbbra sem fizetett adót. Azt azonban tudni kell, hogy az osztrák és a cseh nemesek adóztak Bécsnek. A császár csak azt tudta elérni a magyar nemeseknél, hogy a jobbágyoktól beszedett adóból a védelmi rendszert erősítették. Minden magyar nemesnek 100 jobbágy után két lovas katonát kellett kiállítania. Az országgyűlési nemesség arra azonban gondosan ügyelt, hogy személyes bevételei ne csökkenjenek.

A királyság magyar jobbágyai kétfelé adóztak. Egyrészt fizettek tizedet az államnak, másrészt a földesúrnak. A jobbágyi terheket növelte, hogy őket rendelték ki a végvárak építési munkálataira, s egyéb közösségi munkákra. Többletterheik ellenére helyzetük biztonságosabb volt, mint a másik két országrészben. Hiszen a Hódoltságban a török volt az úr, az Erdélyi Fejedelemség pedig a török hadak „átjáróháza” volt.

Kulturális élet a Magyar Királyságban

A 16. századi kulturális élet – bármilyen ellentmondásosnak tűnik – a török hódításoknak és a reformáció robbanásszerű elterjedésének köszönhető. Ezek erős kihívást jelentettek a római katolikus egyház és az arra épülő Habsburg Birodalom, benne a Magyar Királyság szellemi életére. Luther tanai először az észak-német tartományokban és az erdélyi szászok körében vertek gyökeret. A 16. század végére az ország lakosságának negyede lutheránus, a fele kálvinista, s már csak a maradék negyede maradt meg a katolikus hiten. Az ország keleti részében a római katolikus és a református hitszónokok éles hitvitákat folytattak egymással a köztereken, templomokban, udvarházakban. A legnagyobb sikereket a kálvinista hitszónokok értek el, mert érthetően, magyarul, s a nép nyelvén szóltak. Különösen a szegények körében tettek szert nagy népszerűségre. (Az alapokat már a 15. században elterjedt huszita tanok lerakták, különösen a felvidéki térségben.)

Az első bibliafordítást, a teljes Újszövetséget Sylvester János végezte el a Sárvár-Újszigeten, Nádasdy Tamás főnemes támogatásával felállított nyomdában. Az országbíró soha nem szakított a római katolikus egyházzal, ugyanakkor fogékony volt – számos főúri társával együtt – Rotterdami Erasmus tanítására, aki a reformáció előfutára volt. A Sárváron felállított nyomda – ami az első olyan műhely volt, ami magyar nyelven terjesztette a humanista szellemiséget – Nádasdynak köszönhetően a magyar kultúra egyik erős vára lett. Említsünk meg néhány jelentős személyiséget, akik sokat tettek a magyar kultúra terjesztéséért.

A török uralta területeken Méliusz Juhász Péter (Debrecen), Szegedi Kis István (Csanád, Temesvár, Cegléd), Gálszécsi István (Gyula), Batizi András (Békés, Szatmár), Székely István (Szikszó, Gönc). Az erdélyi területek reformátorai Heltai Gáspár (Kolozsvár), Gyulai István (Vízakna), Dávid Ferenc (az unitárius egyház megteremtője).

A királyi Magyarország reformátorai Kopácsi István (Sárospatak, Mátra-vidék) Siklósi Mihály (Dráva és Bodrog vidéke), Károlyi Gáspár (Gönc). Dévai Bíró Mátyás (Kassa, Debrecen, Buda), Sztárai Mihály (Baranya, Tolna).

A főnemesség nagyobb része és a köznemesség egy része maradt a római katolikus hiten, a keleti országrész lakossága viszont tömegesen tért át a protestáns vallások valamelyikére. A már említett hittérítők, bibliafordítók, tanítók, iskolaalapítók nagy lendülettel és tudással járultak hozzá az ország, a magyar kultúra ápolásához, gyarapításához. A kultúra, a tudás terjesztésének központjai Sárospatak, Debrecen, Gyulafehérvár és a Dunántúlon Pápa lettek, ahol a legjelentősebb református kollégiumok, nyomdák jöttek létre, ahol jeles tanítók hirdették az igét.

Meg kell említeni Comeniust, akit Európa szerte pedagógusként ismertek. Igaz, hogy a jeles morva tanító inkább teológusként jegyezték. Egy norvég kutató fedezte fel Comenius végrendeletében, hogy születési neve Szeges, azaz magyar származású volt. Az édesapját, Szeges Márton molnármestert egy morva faluba telepítették, innen a morva (tévesen cseh) származás. Comeniust Lorántffy Zsuzsanna hívta meg Patakra tanítónak, ahol 1650-1654 között tartózkodott.

A mindennapi életről a korabeli kultúra színvonaláról az énekmondók, költők, írók, továbbá az építőmesterek munkái árulnak el sokat. Elég, ha megemlítjük Tinódi Lantos Sebestyén életútjának, munkásságának egy szeletét. Pest, Eger, Szigetvár, Dombóvár, Nyírbátor és Sárvár többek között abban közös, hogy mindegyik városban található a vándor énekmondónak egy-egy szobra. Ez arra utal, hogy ezeken a helyeken megfordult, sőt hosszabb-rövidebb ideig élt is egy-egy helyen. Szembetűnő, hogy a felsorolt városok egymástól távol fekszenek. A vándorkrónikás, énekmondó, lantművész bejárta az ország nagy részét, s az utókor nagy szerencséjére feldolgozta az 1541 és 1552 közötti magyar történelmi eseményeket. A krónikás művének folytatója „a magyar költészet úttörője” a 16. század második felében élő Balassi Bálint volt.

A Zólyomban 1554-ben született Balassi (Balassa) Bálint a magyar reneszánsz kor kiemelkedő alakja. Híres törökverő, jeles kardforgató, számos botrány főhőse, lányos családok által számon tartott szoknyavadász. Tinódival ellentétben Balassi nem vándorkrónikás, hanem mint a „magyar reneszánsz költészet első nagy alakja” írta be nevét a magyar történelem és irodalom lapjaira. A Balassa család a korabeli Magyarország számos nemesi és főnemesi családjával rokoni, szövetségi kapcsolatban állt. (Balassagyarmat városa ma is büszkén viseli a település névadó családjának emlékét.) Balassi Bálintot rokoni szálak fűzték többek között Dobó Istvánhoz, akinek felesége Balassi anyai nagynénje volt.

Nehéz idők voltak! A ma emberének sajnos már nem is olyan lehetetlen elképzelni, hogy mit jelentett az, amikor az ország három részre volt szétszakítva, s az országrészek három egymástól eltérő uralom alatt élték mindennapjaikat. Az sem áll távol ma tőlünk, azt megérteni, átélni, hogy mit
okozott az, amikor az iszlám harcosai gyűlölettel telve támadtak a keresztény-keresztyén Magyarországra, Európára. Továbbá földrajzi közelségbe került ismét a háború, melynek borzalmai hosszú évtizedekre elkerülték Európát – kivéve a Balkán háborút – emberéleteket, gazdasági nehézségeket, betegségeket okoznak.

Így telt a 16-17. század Magyarországon, de népünk élni akarása átsegítette országunkat a nehézségeken. Fejlődött a kultúra, eltűnt a török, s rátermett, hazájukat védő vezetőink voltak, akik képesek voltak életüket is adni, ha arra volt szükség. Egyesült az ország, s elődeink sem akartak mást, csak végre békében élni. Ám ezt Magyarország ellenségei nem hagyták. Bocskai Istvántól kezdve a Zrínyieken és a Rákócziakon keresztül a Széchenyiekig és Kossuth Lajosig nagyjainkra az idő előtti halál, vagy a száműzetés keserűsége várt.

Az ország 16-17. századi képét leghűbben a kortársak metszetei adják vissza.

Gyakran idézzük, hogy a magyar kultúrát, műveltséget az Erdélyi Fejedelemség mentette át az utókor számára. Tegyük hozzá, hogy ezt a nemzetmentő munkát a református fejedelmek irányították, támogatták. A Magyar Királyság területén a protestáns értékek mellett a római katolikus egyház papjai, nemessége, parasztsága, iparos rétege is döntő szerepet játszott a magyar kultúra, gazdasági élet, továbbá a katonai védekezés területén. Hogy mi történt a Hódoltságban, arra a következő részben kapunk választ.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

(Címkép: Képernyőkép az Egri csillagok c. filmből)

Az eddig megjelent részek itt olvashatók újra: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24,, 25., 26., 27., 28., 29/1., 29/2., 30., 31., 32., 33., 34.,  35., 36., 37.,  38., 39., 40.