„Amelyik nemzet múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni

Az Árpád-kor eseményekben gazdag évszázada konfliktusokkal és sikerekkel telt Kálmán trónra lépésétől III. Béla haláláig. Kálmán (1095-1116) és III. Béla (1172-1196) uralkodása között hat Árpád-házi uralkodó került a magyar trónra. Kálmánnak, akit gyermekkorától kezdve az egyház szolgálatára készítettek fel, s végül püspökké szentelték, egész életében hadakoznia kellett testvérével, Álmos herceggel. Szent László és a főurak egy része Álmost szerette volna a magyar trónon látni, aki ezt megelőzően 1091-1095 között Szent László megbízásából Horvátország kormányzója volt. Tegyük hozzá, nem volt sikeres Álmos számára ez az időszak. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1095-ben, az erőviszonyoknak megfelelően Kálmán szerezte meg a trónt. Amikor a pápától engedélyt kapott arra, hogy megváljék a püspöki jelvényektől, a főurak többségének támogatását élvezve, királlyá koronázták. Első felesége, Felícia Szicíliából származott. Második felesége, a Rusz Fejedelemség hercegnője, Rurik Eufémia Kijevből érkezett Magyarországra. A főurak, mert saját előre jutásuk és az ország érdeke is azt kívánta, megtagadták a további egymás elleni harcot. A testvérek kénytelenek voltak kibékülni. Ebbe azonban Álmos herceg nem tudott végleg belenyugodni. A testvérharc azonban nem szolgálta az ország érdekeit. Hiszen a Bizánci Császárságtól kezdve a Német-római Császárságig, a Rusz Fejedelemségtől a kunok országán keresztül Velencéig, ellenséges gyűrű vette körül a Magyar Királyságot. Álmos mind külföldön, mind belföldön szövetségeseket keresett a trón megszerzése érdekében.

Álmos engedett, de mintegy engesztelésül megkapta a hercegi címet és az azzal járó hatalmas földbirtokokat. (Ez volt a dukátus rendszere, ami aztán több-kevesebb sikerrel a következő évszázadokban is fennmaradt. A szó magyarázata: rex=király, dux=herceg.) A birtokviszonyok gyors változása megosztotta az ország egységét, a királyi hatalom erejét. Kálmán később a hercegség rendszerét eltörölte, aminek eredményeképpen a trónviszály újra kirobbant. Álmos először
lengyel segítséggel, majd a császári hadakkal tört Kálmán Magyarországára. A vallásos király többször megbocsátott öccsének, de nem engedte az ország egységének további megbontását. Amikor Álmos 1113-ban már hatodik alkalommal támadt a királyi hatalomra, s ami a támadó legfőbb bűne volt, hogy az országot kész lett volna átadni V. Henrik császárnak, mint hűbérurának, elfogyott Kálmán türelme. Elfogatta Álmost és annak ötéves kisfiát, s megvakíttatta őket.

A kortársaihoz hasonlítva jelentős műveltséggel rendelkező – innen származik a „könyves” jelző – király végső megoldásként kényszerült a véres leszámolásra. Veszélyben látta a trónt, fia örökségét, nem utolsó sorban az eddig elvégzett országépítő munka eredményeit. Nem lenne igazságos, ha Kálmánról ez a „véreskezű” kép maradna fenn. Bár nem szerette elődjét, az Álmost támogató Lászlót, folytatta a szent király tevékenységét. (Meg kell jegyezni – bár erről a
kutatók között viták sora zajlik ma is –, hogy Szent Lászlót csak akkor temethették el Váradon, amikor Kálmán meghalt. Ezt megelőzően Somogyvárott nyugodott.) Bár Kálmán enyhített László szigorú törvényein, de azokat továbbra is érvényben tartotta, sőt kiterjesztette az élet szinte minden területére. Kálmán volt az a király – és ez is mutatja műveltségét, uralkodói nagyságát –, aki azt hirdette, hogy: „Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne
essék.” Kálmán király tehát nem azt mondta, hogy boszorkányok egyáltalán nem léteznek, hanem csak azok mitikus létét tagadta. A királyi intézkedés azonban lényegesen csökkentette a boszorkányüldözést Magyarországon. Kiváló belpolitikája mellett Kálmán a külpolitikában is letette névjegyét. Szent László örökébe lépve folytatta nagy elődjének a tenger felé terjeszkedő hadműveleteit. Már 1097-ben elfoglalta Dalmáciát, s ezt követően horvát királlyá koronáztatta magát.

Meg kell jegyezni, hogy a fejlett tengerparti kereskedővárosokat Kálmán nem fosztotta ki, hanem – bár uralma alá vette –, meghagyta szokásaikat, gazdasági és kulturális tevékenységüket. Kálmán és utódai a 13. század végéig a Tengermellék /Horvátország és Dalmácia/ urai voltak, ami konfliktusok, háborúskodások sorát robbantotta ki Velencével. Az Árpádok a 13. század végéig a Magyar Királyság mellé megszerezték Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Lodoméria, Halics, Bulgária és Kunország királyi címét is.

Kálmán király uralkodása alatt tovább épültek a templomok, erősödött az egyház. Nagy elődeihez hasonlóan – gyakorolva az apostoli király szerepét – nem engedte, hogy a pápa beleszóljon a magyar ügyekbe, különösen nem az egyházi méltóságok kinevezésébe. Könyves Kálmán, az egyik legnagyobb magyar király rejtélyes körülmények között, hirtelen halt meg. Ma is él a történelmi köztudatban az az erős gyanú, hogy Kálmánt az olasz származású orvosa, Draco mérgezte meg. (Velence „méregpolitikája” közismert volt, amit évszázadokon át sikeresen gyakorolt.)

Az erőviszonyoknak köszönhetően Kálmán halála után fia, II. István (1116-1131) került trónra. Annak ellenére, hogy tizenöt éven át uralta az Árpádok királyi székét, keveset tudunk róla. Pedig nem volt érdem nélküli és gyenge kezű király. Állandó harcban állt Álmossal és annak fiával, akik nem mondtak le a trónról. II. István először a Dalmáciára szemet vető Velencével keveredett háborúba, ami váltakozó eredménnyel zajlott. Volt, hogy elvesztette, majd visszaszerezte a horvát királyságot. A stabil magyar uralom azonban csak II. Béla idején állt vissza. II. István beleavatkozott a rusz fejedelmek viszályába. Amikor 1123-ban Jaroszláv fejedelem megsegítésére indult, Bizánc és Csehország fenyegette a magyar határokat. Ezt kihasználva támadt II. Istvánra a belső ellenzék Álmos vezetésével.

(Akár ezt az időszakot, akár a korábbi, vagy a következő évszázadok belpolitikai viszonyait elemezzük, minden esetben rá kell döbbennünk egy dologra. Az ország egységét védő, a gazdasági és kulturális fejlődést erősítő királyt az ellenzék – legyen az akár testvér, vagy egy másik magyar érdekcsoport – a hatalom megszerzése érdekében minden eszközt bevetett. Gyakran a külső nagyhatalmak nem éppen önzetlen segítségét is igénybe véve.)

A külföldi erőkre támaszkodó belső ellenzéket II. István legyőzte. Álmos Bizáncba menekült – ahol röviddel később meghalt – fiát, a gyermek Bélát pedig a pécsváradi apátságban rejtették el Álmos hívei. A király később jóindulattal magához vette Béla herceget és rangjához méltó módon bánt vele. Még feleséget is szerzett neki. Béla Uros rác (szerb) uralkodó, Ilona nevű lányát vette el feleségül. II. István három alkalommal is súlyos betegségbe esett, valószínű, hogy meg akarták mérgezni. A merénylet negyedik alkalommal sikerült, de az sem kizárt, hogy az ebben a korban gyakori vérhas vitte el a mindössze harminc éves uralkodót.

II. Istvánnak nem volt utóda, így Álmos fia, Vak Béla került a magyar uralkodói székbe. Az ekkor huszonhárom éves ifjút a gyűlölet vezérelte, amit – a viszálykodó főurak mellett – a háttérből a hataloméhes, rosszindulatú felesége, Ilona irányított. Ilona gondoskodott arról, hogy a család ne maradjon utód nélkül. Hat gyermeket szült Vak Bélának, annak tíz éves uralkodása alatt. Négy fiút és két lányt. Az utód az elsőszülött Géza lett, míg László és István herceg, mint ellenkirályok léptek fel a törvényesen megválasztott uralkodó ellen. (Lásd az uralkodói lista tárgyalt évszázadának kiemelt névsorát!)

Árpád-házi királyok
I. (Szent) István          997/1000-1038
Péter                            1038-1041
Aba Sámuel                1041-1044
Péter másodszor        1044-1046
I. András                     1046-1060
I. Béla                          1060-1063
Salamon                      1063-1074
I. Géza                          1074-1077
I. (Szent) László         1077-1095
(Könyves) Kálmán     1095-1116
II. István                      1116-1131
II. (Vak) Béla               1131-1141
II. Géza                         1141-1162
III. István                     1162-1172
II. László ellenkirály  1162-1163
IV. István ellenkirály 1163-1165
III. Béla                        1172-1196
Imre                              1196-1204
III. László (kiskorú)  1204-1205
II. András                    1205-1235
IV. Béla                        1235-1270
V. István                      1270-1272
IV. (Kun) László        1272-1290
III. András                  1290-1301


II. (Vak) Béla (1131-1141) uralkodására rányomta bélyegét a véres aradi országgyűlés, amelyiken 68 ellenzéki főúr feje hullt a porba. Az 1131. évi országgyűlés a hatalomra törő feleség, Ilona lázító beszédével kezdődött, ami aztán a magyar történelemben addig példátlan vérengzéssel végződött. Ám nem csak a 68 főurat, hanem azok családtagjait is kiirtották, birtokaikat pedig szétosztották Béla és Ilona hívei között. A királyné szigorúan vigyázta férje minden lépését, ám a borivásban nem gátolta a királyt. Tíz évi uralkodás után II. Bélát feltehetően a mértéktelen italozás tette sírba.

Ne legyünk azonban igazságtalanok Béla tíz éves uralkodását elemezve. Ne csupán a megtorlásra és gonosz feleségére emlékezzünk. Vak Béla kül- és belpolitikája egyaránt sikeres volt. Maga mellé állította a cseh és a kijevi uralkodót, ami által a lengyelek ellenséges politikájának is véget vetett. Növelte az ország területét, amikor a közben elorzott Dalmácia nagy része visszakerült Magyarországhoz. Továbbá meghódította Boszniát, ahogy akkor nevezték, Rámát. Béla jó viszonyt alakított ki az egyházi vezetőkkel, amit jelentős adományokkal alapozott meg. Például a leégett pannonhalmi apátságot is királyi pénzből állították helyre. Az oklevelek szervezett kiadását, a kancellária felállítását már II. Béla király udvarában kezdték meg. Béla még ha kényszerből is – hiszen vak volt –, minden döntésébe bevonta a királyi tanácsot. A kényszer mellé azonban bölcsesség is párosult, amikor a tanácsadókat részben híveivé, részben „társuralkodóvá” tette.

Bélát fia, II. Géza (1141-1162) követte a trónon. A tízéves gyermek helyett anyja Ilona, illetve annak rokona a szintén rác Belos irányította az országot. Arra azonban ügyeltek, hogy az ország egysége és függetlensége sértetlen maradjon. Ez a politika saját érdekeiknek sem mondott ellent. Ki kell emelni a Lajta mentén 1146. évi fényes győzelmet, amit a magyar királyi haderő aratott az országra támadó Henrik osztrák herceg és őrgróf serege ellen.

Béla legidősebb fiáról, Gézáról kevésbé ismert, hogy tehetséges, erőskezű király volt. Az Árpádok örökségét nem csak megvédte, de tovább növelte. 1147-ben újabb támadás érte az országot, ezúttal kelet felől. Borisz, a rusz trónkövetelő – aki Kálmán fiának tartotta magát – Géza ellen vonult. Növelte a nehézségeket, hogy ekkor érkezett hazánkba a Freisingi Ottó vezette keresztes had, ami Jeruzsálem visszavételére szerveződött. (Az előző évtizedekben Magyarországon átvonuló „keresztesek” rossz emlékű rabló hadak voltak, amiket Könyves Kálmán kénytelen volt szétverni, védve a magyar lakosság életét és értékeit.)

A nyugati „keresztesek” azzal az indokkal raboltak és fosztogattak, hogy a magyarok egy pogány nép, akiket meg kell téríteni. Állították ezt arról az országról, ahol akkor már két érsekség, tizenkét püspökség és számos apátság, templomok százai működtek. Pogánysággal vádolták azt az országot, amit az Árpádok dinasztiája irányított, amely uralkodói család a legtöbb szentet adta a világnak. A krónikaíró Ottó püspök irigységgel vegyes csodálkozással jegyzi le, hogy az Árpád-házi királyok milyen erős hatalommal és nagy tekintéllyel rendelkeznek, s hogy az adó mintegy kétharmada a királyi kincstárt gyarapítja. Éppen egy ellenséges püspök és hadvezér bizonyítja azt, hogy az Árpádok országa, még ha trónviszályokkal is kell időnként megküzdenie, mennyire egységes, erős. A királynak olyan hatalma, tekintélye van, ami Európában akkor már sehol nem létezett. II. Géza a német-római császár állandó fenyegetése mellett megküzdött Velencével, Bizánccal (ez utóbbi minden áron meg akarta szerezni a magyar trónt), a kunokkal, a rusz fejedelmekkel, s nem mellesleg a belső elégedetlenkedőkkel.

Géza a katonai és belpolitikai feladatok mellett kiterjedt külpolitikájával, jelentős egyházi tevékenységével kiérdemli, hogy a nagy királyok közé soroljuk. A Magyar Királyságnak még a távoli Egyiptommal és Hvárezmmel is volt kapcsolata.

A király halála után fia, III. István (1162-1172) került trónra, ami kiváltotta az újabb trónviszályt. Vak Béla fiai ellenkirályként igényt tartottak az uralkodói székre. IV. István ellenkirály mögött Bizánc állt, akivel azonban a császárság kudarcot vallott. Bizánc ura, cselszövő Mánuel ezt követően más taktikához folyamodott. A szintén Bizáncban nevelkedett Béla herceget, III. István öccsét vette pártfogásába. A 26 évesen elhalálozott III. István király után a 12. század és a magyar történelem egyik legtehetségesebb uralkodója, Béla került a trónra.

Az „aranyváros hercege”, ahogy a gazdag és hatalmas Bizánc után az új magyar királyt nevezték, szerencsés választás volt. Nem annyira Bizáncnak, hanem sokkal inkább Magyarországnak. III. Béla (1172-1196) minden tudását, erejét, műveltségét hazája szolgálatába állította. Az a közel negyedszázad, ami III. Béla uralkodását jelentette, a Magyar Királyság egyik fénykora volt. Ez többek között megmutatkozott például a királyság jövedelmében, ami a két császárság (Bizánc
és Német-római) után a harmadik legjelentősebb volt Európában. Vetekedett az angol és francia adóbevétellel. A királyi kancellária létrehozása többek között a magyarországi írásbeliség ugrásszerű emelkedését is eredményezte. Továbbá uralkodása alatt avatták szentté László királyt. Az ország területe a 12. század végére elérte addigi legnagyobb kiterjedését.

III. Béla megvalósította azt, ami „Magyarország küldetése” volt már akkor is, hogy Kelet és Nyugat között a híd szerepét töltötte be, s hogy béke uralta a Kárpát-medencét. Ezt papok, szerzetesek behívásával, templomok, kolostorok építésével, a Bizáncban tanult ügyes hatalmi technikával érte el. Meg kell említeni azonban azt is, hogy III. Béla volt az első király, aki egész vármegyéket adományozott egy-egy főúrnak, hogy megnyerje azok támogatását. Ezzel kezdődött el az a folyamat, ami a királyi birtokrendszer eddig viszonylag érintetlen egységét megbontotta. Az a király, aki alig múlt ötven éves, egy áldozás során váratlanul meghalt. Ahogy a század első nagy királyát, Kálmánt egy Draco nevű orvos, III. Bélát a krónika szerint Calamus pécsi püspök mérgezte meg az ostyába rejtett méreggel.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

Az eddigi részek itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11.