„Amelyik nemzet a múltját nem ismeri, az a jelenét sem érti, s a jövőjét meg nem teremtheti!”
Európának szüksége van Magyarországra… amely soha nem hagyta magát legyőzni.

Nagy divatja, szinte reneszánsza van az ősmagyar történelem kutatásnak, ami a rendszerváltást követően újra berobbant a magyar történetírásba. Újra, mert nem ez az első alkalom, hogy a magyar őstörténetkutatók egymással versengve próbálkoztak kideríteni népünk eredetét. Gyakran halljuk, olvassuk ismert és önjelölt szerzőktől, előadóktól, hogy át kell írni a történelem tankönyveket. Jómagam, aki több mint két évtizeden át az általános iskola felső tagozat történelemkönyveinek egyik szerzője voltam, teljes mértékben egyet értek ezzel az igénnyel. Azt azonban tudni kell, hogy még a 2010-es években is éles ellentét állt fenn az oktatás irányítását évtizedek óta uraló – az egyszerűség kedvéért nevezzük őket baloldali értelmiségnek – és a nemzeti, konzervatív világnézet hívei között. A helyzet a rendszerváltást kövezően sem javult, sőt inkább eldurvult. Különösen két tantárgy az, amit a humán műveltséget vezérlő oktatáspolitikusok nem akarnak kiengedni a kezükből. A történelem és az irodalom. Hogy példát is említsek. Minden erővel akadályozták – elsősorban a Történelemtanárok Egylete nevű társaság, ami ma már szerencsére csak egy gittegylet –, hogy a számukra „idegen” tartalmak megjelenjenek a tankönyvekben. Ezek közé sorolható, hogy a hunok nagykirálya, Attila neve akárcsak meg is említtessék, továbbá foggal-körömmel védték a finnugor elméletet. A pozsonyi csata első tankönyvi említése, a pejoratív „kalandozások” fogalmának kiiktatása, a besenyő támadás elől menekülő magyar honfoglalás képtelensége, a táltos és nem a sámán név használata, továbbá számos más téma az alább ábrázolt tankönyvekben jelent meg első alkalommal, nem kevés harc árán.

László Gyula nevét, munkásságát a legszívesebben örökre kiírták volna a magyar történelemkönyvekből. A vörös gróf, Károlyi Mihály volt számukra a demokratikus köztársaságot teremtő pozitív hős. Horthy Miklós történelmi szerepét pedig kizárólag negatív színben volt ajánlatos feltüntetni. (Sokan nem tudják, hogy a tankönyv nem azzal a tartalommal kerül a gyermek, a tanár kezébe, ahogy azt a szerző szíve szerint meg akarta írni. A kézirat egy háromtagú bíráló bizottság szűrőjén ment keresztül, s valójában ők
döntötték el, hogy a kéziratból lehet-e tankönyv, vagy nem. Hogy kik voltak a legtöbb esetben a bizottság tagjai? Arra a fentiekben tettem utalást.)

A 2010-es évekig maradt a másfél évszázada bevett, kőbe vésett tananyag, miszerint a magyar történelmet úgy kell tanítani, hogy az a kudarcokra, a vereségekre, a kishitűségre épüljön. (Felvetődhet sok olvasóban az a kérdés, hogy a két háború közötti negyedszázad alatt sem volt változás? Természetesen volt, hiszen az ország a revízió lázában égett, a magyarok nagy részében akkor még élt a nemzeti öntudat, a keresztényi értékrend. Nagy lendületet kapott az ősmagyar kutatás, de tegyük hozzá, hogy a tankönyvekből a finnugor elméletet tanulták a Horthy korszak gyermekei is. Még a jóhiszemű tudósaink egy része is több kárt okozott, mint hasznot. Példaként említsük meg a fehérvári romkert feltárását 1938-ban, amikor az ország Szent István király halálának 900. évfordulójára készült. A feltárás szakszerűtlen volt és elkapkodott.

Egy Kásler Miklós kellett ahhoz, hogy ez a magyarság öntudatát romboló irányzat megváltozzon. Hozzá kell tenni, hogy a történelmi témájú video előadások, filmek, a gombamód szaporodó könyvkiadók, az élő előadások már a rendszerváltás óta szabadon közölhették a korábban tiltott, a nemzeti érzéseket tápláló világnézetet. A tankönyvi tartalmak azonban a politika és a rendeletalkotások nehézkességei okán nem voltak ilyen rugalmasak. Több, mint két évtizedet késtek azok a tartalmi változások, amik a magyar ifjúság egyoldalú szemléletének változását, vagy annak reményét szolgálják. Hogy miért? Természetesen azért, mert nem mindegy, hogy az ifjú generációk milyen tartalmú történelmi és irodalmi tananyaggal találkoznak az iskolában. A helyzet ma sem tökéletes, a tankönyvek meglehetősen kaotikus képet mutatnak, akárcsak a jelzett két tárgyat tanító tanárok világnézete, ami a szivárvány minden színében jelen van az iskolákban. A Kádár-korszak tanárainak nagy része már nyugdíjba ment. De jöttek helyükbe a vadliberális tanerőktől kezdve, a minden irányzatot igazságosan bemutatni akaró tanárokon át a kiégett, közömbös, csak legyünk túl a 45 perces órákat „leadókon” keresztül a nemzeti és a keresztény értékeket képviselő pedagógusokig mindenféle emberek.

Kásler Miklós, az orvostudomány (onkológia) nemzetközi hírű professzora egész életében a magyar társadalom, kitüntetetten a magyar történelem sorskérdéseivel foglalkozott. Évekig tartó beszélgetéseket folytatott olyan szakemberekkel, akik a történelem, a régészet, a népművészet, az antropológia, a nyelvészet, a művészettörténet, a népzene, a genetika, a népegészségügy, a földrajz, a hadtörténet és más, egy nép, egy nemzet születésének, léte változásának, jelenének folyamatát vizsgálták.

Az így összegyűlt terjedelmes és óriási tudásanyagot Kásler Miklós szerkesztette egybe, ami aztán könyvsorozat formájában is megjelent. A Nemzeti nagyvizit tekinthető annak a már sokak által régóta várt tudományos munkának, ami helyre rakta, újra gondolta a másfél évszázada eltorzított, elhazudott, elhallgatott magyar történelmet. Minden nép kíváncsi arra, hogy honnan származik, kik az ősei, mikor érkeztek arra a földre, ahol élnek. Így van ez a magyarok esetében is, hiszen kevés népet ért annyi megpróbáltatás, támadás Európában, mint minket. Tudjuk, a vége Trianon lett. A tévé képernyőjén is zajló beszélgetések olyan széleskörű érdeklődést, bátran állíthatjuk, egy jogos nemzeti igényt váltottak ki, hogy a szövegek könyvben is hozzáférhetők lettek. A fordulat jó irányba tartó reményét azonban beárnyékolja, hogy a szakmát eddig is uraló értelmiség szembekerült egy új utakra lépő történész-régész-genetikus gárdával. Kásler Miklós 2018-2022 között, amikor az egészségügyért és az oktatásért felelős miniszter lett, 2019. január 1-jével létrehozta a Magyarságkutató Intézetet. Sokan, különösen az Akadémia és a liberális szellemű egyetemek tanárainak egy része fanyalogva, másik része ellenségesen fogadta az újabb intézetet, mondván, nincs rá szükség. Hiszen számosan kutatják a témát, kiemelten a magyar őstörténetet és az Árpád-kort. Azonban nem volt szerencséjük a régi fáklyavivőknek, mert az új intézet a bevett tudományok mellett a kutatások központjába állította az archeogenetikát, aminek eredményeivel, ahogy mondani szokás: Nincs értelme vitatkozni!

A „hagyományos” kutatások (régészet, levéltári anyagok, a nagy elődök hitelessége, néprajz, nyelvészet), illetve kutató tudósok között az elmúlt évszázadban sem volt mindenben egyetértés. Példaként említendő a székely származású László Gyula (1910-1998), aki Kolozsvárott kezdte pályafutását. Átélte kisgyermekként az első világháborút, kezdő tudósként a második világháborút, a román impériumváltásokat /1920, 1940, 1945, 1956, 1990/, majd idős korában a rendszerváltást. Részese volt az Erdélyi Tudományos Intézet létrehozásának, amely intézet szellemiségében, nemzetstratégiai elkötelezettségében a Magyarságkutató Intézet elődjének is tekinthető.


László Gyula a régészet mellett elvégezte képzőművészeti főiskolát is, ahol megtanult kitűnően rajzolni. A régész-festőművész régészeti kutatásaival és rajzaival elénk varázsolta a magyar őstörténet ködbe vesző világát. Továbbá kidolgozta a „kettős honfoglalás” elméletét, amit szinte a mai napig üldöznek, hiteltelennek tartanak a nemzetstratégiát elutasító történészek. A már említett új és számos bizonyítékot felsorakoztató irányzat képviselői visszatértek László Gyula hagyatékához is. A honfoglaló magyar nép élete (Magyar Élet kiadó, 1944) című – azóta több kiadást megért – könyve ma is népszerű, mert olvasmányos, érdekes, továbbá az egyszerű emberekhez is szól. Vitathatatlan, hogy munkássága nélkül mai tudásunk, ismereteink sokkal szegényesebbek lennének népünk őstörténetét és a honfoglalást illetően. A tények azonban nem zavarták sem a 20. század elején, sem a század második felében, sem a rendszerváltást követően, sem a 21. század eddig eltelt éveiben az „életművükhöz” foggal-körömmel ragaszkodó, ma úgy mondhatnánk, globális értékeket képviselő történész szakmát. Az egyéni érdekek, akár szakmai okokra hivatkozva, akár a hivatali székhez ragaszkodva, de sokszor csak a pénz miatt, fölülírják a nemzeti szempontból fontos célokat. Legalább ilyen mulasztást okoz, hogy az eltelt három évtizedben szinte érintetlenül maradt a főiskolai, egyetemi struktúra. Így ezek az intézmények számolatlanul bocsátották ki a nemzetstratégiát hanyagoló bölcsészgárdát. Ez egyaránt vonatkozik a tanárképzésre, a művészeti életre, továbbá a tudományos életet irányító humán értelmiségiek egy részére.

Tankönyvekről szólva térjünk vissza arra a kérdésre, hogy miért más és miért fontosabb egy tankönyv, mint egy bármilyen jó stílusban és jól dokumentált történelmi korszakról szóló munka. Egyrészt azért, mert egy tankönyv évente több milliós példányszámban készül. Másrészt azért, mert az az ifjú generációnak (10-18 éves korosztály) és jobb esetben szüleinek is szól. Példát említve. Nem volt ritka, hogy az egyik kiadó tankönyve a honfoglalást 895 és 907 közé, a másik 895 és 900 közé tette. Az új tankönyv, tekintve, hogy az első magyar hadjárat már 862-ben lezajlott, hiszen amikor őseink Nyugat-Európában harcoltak, felderítették a Kárpát-medencét. (Ebben az esetben, tekintve, hogy ötödikes és kilencedikes diákokról van szó, ne menjünk bele a Kárpát-medencét jóval korábban ismerő magyar népességről. Annál is inkább, mert pontos évszámot nem tudunk hozzá kapcsolni.) Az új tankönyv a honfoglalás folyamatát 862 és 895 között határozta meg. Azt azért tegyük hozzá, hogy a 907-ben lezajló pozsonyi csata tekinthető a Kárpát-medence végleges birtokba vételének. Kiemelendő, hogy a 895-ben talán meg sem történt besenyő támadásnak semmi köze nincs a magyar honfoglaláshoz. A honfoglalást apa és fia, Álmos és Árpád együttes erővel hajtották végre. Még egy érdekes példát kiemelve a vitás események sorából. Az is egyértelművé vált, hogy Istvánt nem Esztergomban, hanem már a koronázó városban, Fehérvárott koronázták meg. (Szabados György a tudomány, az újabb kutatási eredmények és a gyakorló pedagógusok véleményének kikérése után tett javaslatot – amit aztán
el is fogadtak – a fenti tankönyvi témákra. Többek között.)

Az az elmélet (román csúsztatás) sem állja meg helyét, ami szerint a magyarok először elfoglalták a Kárpát-medence középső részeit, s csak ezt követően szerezték meg Erdély földjét. Vereckétől kezdve, a Meszesi hágón át az Ojtozi szorosig őseink szinte minden átjárót ismertek és használtak, amikor 895-ben visszatértek a Kárpát-medencébe. Korábban, a 45. részben említettük már Anonymus művét, amiből az is kiviláglik, hogy az erdélyi gyulák őse a honfoglaló Tétény harka volt. Az ő fia Bogát harka, akinek már az elfoglalt kárpát-medencei területek nyugati részén is volt szállásterülete. Amikor Bogát a 920-as években elnyerte a gyula méltóságot, visszaköltözött Erdélybe, az első szálláshelyre, s az ő fia, Zsombor gyula lett, a Zsombor nemzetség őse. A Kis-Szamos völgyében a Zsombor nemzetség ősfoglalónak tartotta magát, hiszen Tétény leszármazottja volt. Anonymus krónikája alapján a Meszesi részek földrajzi nevei alapján ma is felkereshető Gyalu (vára), amikor a Bánffyhunyadról Kolozsvárra tartó 1-es főúton haladunk. Gyalu és Zilah között a Kalotaszeg vidékén fekszik Esküllő. A településnév – bár csak 1913-tól viseli hivatalosan ezt a nevet – arra utal, hogy Tétény vezérnek itt tettek hűségesküt a szövetségesei.


A Magyarságkutató Intézet a 2010-es évek második felében már rendszeresen publikálta cikkeit az újabb és újabb kutatási eredményekről, amiket bel- és külföldön a szakma nagy figyelemmel és elismeréssel fogad. Az intézet vezetője, a sokágú munka szervezője Horváth-Lugossy Gábor. A régészeti, történelmi, genetikai kutatások mellett történelmi eseményeket feldolgozó filmeket, néprajzi tárgyú témákat, újabb és újabb kutatandó területeket fedeznek fel. Ezek közé tartozik a 2019 végén közzétett A hun, avar és honfoglaló magyar nomád népesség az eurázsiai sztyeppéről érkezett a Kárpát-medencébe. Többek között ebben a cikkben is az apai ágú Y-kromoszómás haplocsoportok Kárpát-medencében feltárt hun, avar és magyar honfoglaláskori leletek hasonlóságáról, összefüggéseiről írnak a szerzők. (A haplotípus azt jelenti, hogy a csak az apától, vagy a csak az anyától örökölt, változatlanul továbbörökített génváltozat bizonyítja, hogy kik lehettek, illetve voltak az őseink. A „haplo” görög szó jelentése egyszeri, egyszeres.)


Az eddig feltárt kárpát-medencei hun leletek (közel 50 tárgy) azt támasztják alá, hogy a hsziungnuk /európai hunok/ is Ázsiából származnak. (Tudni kell, hogy a hunok másik nagy csoportját az ázsiai hunok alkotják.)


Az avarkori sírok kutatása során inkább a keveredésmentes ázsiai (főleg burját) népességre jellemző gének mutathatók ki. A honfoglaló magyarság népességének összetétele lényegesen változatosabb, sokszínűbb, ám a belső-ázsiai származás egyértelműen kimutatható.

A folyamatos kutatások eredményeképpen a 2020-ban közzétett tudományos publikációk tovább erősítették a korábbi állításokat. Ilyen többek között az Apai ágú haplocsoportok a hun, avar és honfoglaláskori Kárpát-medencében feltárt leletekből című írás. A témát érintő előadást Neparáczki Endre, az Archeogenetikai Kutatóközpont igazgatója tartotta.

A magyarság leginkább várt hírei közé tartozik a régóta egymásnak feszülő szakmai vita, ami azt boncolgatja, hogy honnan, kiktől származunk. A vizsgálatok az Árpád-házra jellemző DNS vonal alapján egyre határozottabban állítják, hogy az Árpádok őseinek „vérvonala” a Turáni-alföld szélén, (Észak-Afganisztán) mintegy 4500 évvel ezelőtti időre tehető. A témához kapcsolódó előadást Kásler Miklós tartotta, előadásának címe Új generációs szekventálással határozták meg az Árpád-házi DNS eredetét.

A kutatások felgyorsultak, de ami a lényeg, minden publikáció újabb és újabb, eddig nem tapasztalt eredményekkel szolgál. Az egyik legnagyobb jelentőségű közlés Az Árpád-ház filogenetikai eredetének meghatározása III. Béla Y-kromoszóma szekvenciájának (egymásból eredő kapcsolódási sorrend) elemzése alapján. A 2020 nyarán közzétett írás nem kevesebbet bizonyít, mint azt, hogy III. Béla (1172-1196) magyar király, illetve az Árpád-ház legközelebbi rokonainak elődei a baskírok, vagyis ez a kutatás a baskírokat nevezi meg a legközelebbi rokonként.


2020 végén Az Árpád-ház archeogenetikai vizsgálatának sarokpontja címmel jelent meg egy nagyon fontos tanulmány, ami – a már korábban említett – III. Béla és felesége csontvázának feltárását és vizsgálatát írja le. Érdy János régész-történész 1848-ban tárta fel a fehérvári királysírt. Visszaemlékezésében megható jelenetről számol be. Fehérvár népe odasereglett a sírhoz és könnyes szemmel imádkozott az ereklyék előtt, akkor még azt sem tudva, hogy melyik királyunkat lelték meg. További fehérvári ásatások után a nagy király és felesége maradványait a 20. század elején helyezték el a budavári Mátyás templomban. Azzal az elhatározással, hogy csak akkor kerülnek vissza Fehérvárra, amikor ott méltó nyughelyet állítanak fel nagy királyaink csontmaradványai számára.


A lepoglavai sír feltárása, illetve vizsgálata kiemelkedő fontosságú. A Hunyadi-utódok csontmaradványainak DNS-ét meghatározva a fehérvári királyi temető összekevert csonthalmazából remélhetően kideríthető, hogy melyik volt Hunyadi Mátyás földi maradványa. Ez azonban másfél, kétéves munka.
A fehérvári királysírok feltárása reményt ad arra, hogy a 21. században megvalósulhasson a nagy álom, nevezetesen a királyi temető méltó módon történő helyreállítása. Kásler Miklós 2014-ben kezdeményezte és vezette azt a tudományos munkát, ami a székesfehérvári királyi temetkezőhely embertani leleteinek genetikai vizsgálatára irányul. A kiindulási pont III. Béla földi maradványainak DNS vizsgálatára alapozható. A vizsgálatok megkezdődtek. A török által szétdúlt, összekevert csontok, illetve a későbbi szakszerűtlen feltárás megköveteli, hogy egyenként vegyenek DNS mintát az eddig fellelt emberi csontokból. Ennek segítségével elvileg azonosíthatóvá válnak a fehérvári királyi temetőben nyugalomra helyezett Árpád-házi királyaink, illetve a már említett Hunyadi Mátyás személye, akit bizonyíthatóan Fehérvárott temettek el 1490-ben.


Lehetetlen felsorolni azt a hatalmas munkát, amit az MKI munkatársai már eddig elvégeztek, ezért csupán a teljesség igénye nélkül említek meg néhányat. 2022 áprilisában olvashattuk A ma élő magyarság őseinek Kárpát-medencei jelenléte több ezer éve folyamatos című munkát. Amiről eddig azt gondolhattuk, hogy az csak a fantázia szüleménye, amikor a több ezer éve a Kárpát-medencében élő magyarságról esett szó, arról a mesterséges intelligencián alapuló módszer segítségével kiderült, hogy nem az. A populációgenetikára épülő új számítással jó közelítéssel megállapítható, hogy a ma itt élő lakosság őseinek egy része már a Kárpát-medencében élt. Természetesen a keveredés nem zárható ki, sőt annak arányai is kimutathatók.

A 265 emberi maradvány teljes vizsgálatával már eddig is sikerült feltárni a térség népességtörténetének főbb vonulatait. A kutatások tovább finomítják az eddig elért eredményeket. Ehhez olyan szuperszámítógépek állnak a kutatók rendelkezésére, amelyek képesek a mintegy 3000, világszerte eddig feldolgozott ősi mintát összehasonlítani a rendelkezésre álló adatokkal. A magyar eredményeket a legerősebb nemzetközi tudományos intézetek hasonló módszerekkel dolgozó tudósai is alátámasztották. Erről értesítette az érdeklődőket a 2022 nyarán megjelent Tudományos áttörés a magyar őstörténetkutatásban című tanulmány.

Természetesen az idősebb történészek, régészek, akik már letették az asztalra sok kötetes életművüket, vagy egy másik irányba gondolkodó – a MKI munkatársaival hasonló korú – fiatal kutatógárda, fanyalogva, sőt ellenségesen fogadja a MKI eredményeit. Állítják, hogy a Kásler Miklós által útjára indított csapat nem csinál mást, mint hogy feltalálja a melegvizet. Azt is hangoztatják, hogy az archeogenetika nem tudja megfogni azt a tudatállapotot, amiben a régi korok és a mai emberek élik az életüket. Hogy ez komoly érv-e, azt döntse el mindenki maga, akit érdekel a történelem.

A korábban említetteken túl nagy jelentőségű ásatások zajlanak Abasáron, ahol feltételezhető, hogy az eddig feltárt királyi templom és temetkezőhely további kutatása során megtalálják Aba Sámuel (1041-1044) földi maradványait is. Sokak szerit a Mátra szakrális hely, amit az eddigi régészeti eredmények is igazolnak.

Azt eddig is tudtuk, hogy a neves szőlőtermelő település Aba Sámuel királyról kapta a nevét. Ám az 1042-ben alapított bencés kolostor nagy méretei egy olyan történelmi emlékhely alapjaira utalnak, ami nemzeti, felekezeti, építészeti szempontból is országos jelentőségű. Aba Sámuelről tudni kell, hogy ő volt az egyetlen nem Árpád-házi király, hiszen az Abák nemzetségéhez tartozott. Azt is tudni kell, hogy ő volt az első választott király, akit a magyar nemesség emelt trónra, mert elégedetlenek voltak a német érdekeket kiszolgáló Orseolo Péterrel (1038-1041). A meg-megújuló német támadások eredményre vezettek, amikor 1044-ben Ménfőnél legyőzték Aba Sámuelt, s visszaültették trónjára Orseolo Pétert (1044-1046). A székhelye irányába menekülő Aba Sámuel Feldebrőnél belehalt sérüléseibe, s valószínű, hogy ott temették el. Az is csak valószínű, hogy később átszállították az Abák királyi központjába, Abasárra. Az eddig feltárt 15. századi családi emlékhely alatt terül el a 11. századi királyi kolostor, amelyben feltételezhető, hogy megtalálják Aba Sámuel földi maradványait is.

Az abasári feltárások másik fontos eleme, amire a régészek keresik a választ, hogy az Abák génjeiben valóban kimutatható-e a hun származás. Ezt azért is fontos lenne tudni, mert megmagyarázná, hogy a királyválasztó magyar urak – akik még tudták, hogy Atilla az Árpádok őse – ezen a jogon választották meg Aba Sámuelt magyar királlyá. A másik magyarázat, ami a választás jogosságára utal, az az, hogy Aba Sámuel István király sógora volt. Tekintettel arra, hogy a nagy előd testvérhúgát vette nőül, ha nem is vérségi alapon, de tagja volt az Árpád-háznak.

Az Abákat érintő kitérőre többek között azért volt szükség, hogy érzékeltessük a Magyarságkutató Intézet egyik legnagyobb vállalkozását, továbbá sokrétű tevékenységét. Mintegy kihívásként, a MKI munkássága ellenpontozására az ELTE BTK és más magyarországi egyetemek, jeles múzeumok 2021-ben a Tihanyi Apátság altemplomában kezdtek ásatásokat. A cél az volt, hogy I. András és kisebbik fia, Dávid herceg (az idősebb fia Salamon király volt) Tihanyba eltemetett maradványait azonosítsák. Utoljára 1953-ban tárták fel az altemplom „királysírját”, azonban az akkori technikai lehetőségek nem tették lehetővé az Árpád-házi király, illetve herceg azonosítását. Mind András király, mind Dávid herceg 40-45 éves korában halt meg, ami nehezítette a maradványok kor szerinti csoportosítását. Szerencse, hogy a leleteket a korábbi feltárás alkalmával a saját földjével együtt temették vissza.


A 2021-es vizsgálatok szénizotópos módszerrel történtek, ami eredményes volt, de a DNS (archeogenetikai) vizsgálatokat nem végezték el. A kérdésre, hogy miért nem, az a válasz érkezett, hogy a már III. Béla kapcsán ismert Y-kromoszomális típus meghatározása lehet, hogy kimutatná az Árpád-kori eredetet, de azt nem, hogy azok valóban András és Dávid földi maradványai-e. A tihanyi feltárás a várt eredményt nem hozta meg, de számos új sírhelyet megvizsgáltak. Igaz azok a későbbi évszázadok során kerültek az apátság altemplomába.


Különleges régészeti csemegének számít a Fót-Sikátorpuszta területén feltárt Szent Márton Romtemplom. A teljesség kedvéért hozzá kell tennem, hogy az eldugott helyen álló, fákkal benőtt romtemplomot a helyi lakosok kívánságára kezdték kutatni a Magyarságkutató Intézet régészei. A 2022 nyarán kezdődő feltárás meglepő eredményt hozott. A kis méretű Árpád-kori templom – Fót környékén tucatnyi ilyen található – rendhagyó építészeti megoldást tartogatott a régészek számára. A nyolcszögű szentélyben egy olyan gótikus zárókő került elő, amihez hasonló eddig csak Pannonhalmáról ismert. A kutató feltárást 2022 őszére helyrehozták, s november 11-én, Szent Márton napján már látogatható volt.


Árpád-házi III. Béla maradványainak archeológiai vizsgálata után a második legnagyobb horderejű bizonyítékot Szent László (1077-1095) koponyaereklyéjének feltárása jelentette. A Győri Egyházmegye engedélyezte a MKI számára Szent László koponyamaradványainak interdiszciplináris laboratóriumi vizsgálatát. Az archeogenetikai laboratóriumi mérés sikeres volt, a DNS olyan információt szolgáltatott, amelyből Szent László teljes örökítőanyaga, illetve az Árpádokra jellemző Y-kromoszóma teljességgel egyezett. Tekintettel arra, hogy László király pontosan száz évvel korábban élt és uralkodott, mint III. Béla, az ő ereklyecsontjának vizsgálata még közelebb visz minket a honfoglaló Árpádok eredetének meghatározásához.

A kutatások számos ága, az egymásra épülő magyar múlt eseményei, a jeles történelmi személyiségeink vizsgálata egyre árnyaltabb képet varázsol elénk a Kárpát-medence történelmének megismeréséhez. Már Erdélyben is folynak a kutatások, nevezetesen a Báthory család volt birtokain.


A MKI kutatásai a határon túli magyarok lakta területekre is kiterjednek. Hiszen csak így nyerhetünk teljes képet a történelmi Magyarország államalkotó, államot építő jeles családjainak szerepéről. A MKI a Szilágy Megyei Történelmi és Szépművészeti Múzeum munkatársaival közösen kutatja a nagy múltú Báthory család eddig feltáratlan múltját. A magyar régészek, történészek a Közel- és Távol-Kelet országaiba is eljutnak. A tájékozódás lehetőségét segítik a témához kötődő híroldalak, a Kossuth Rádió, az M5 csatorna Ez itt a kérdés műsorának adásai, amelyek a magyar őskortól a mai napig számos témakört érintenek.

Szerző: Bánhegyi Ferenc

(Címkép: YouTube képernyőkép)

A sorozat eddig megjelent részei itt olvashatók: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 18., 19., 20., 21., 22., 23., 24,, 25., 26., 27., 28., 29/1.,29/2., 30., 31., 32., 33., 34., 35., 36., 37., 38., 39., 40., 41., 42., 43., 44., 45.